A vasárnapi választások számos tanulsága közül egy sor egyértelműen a cigánysággal kapcsolatos. Cigányok és nemcigányok egyaránt jól teszik, ha levonják a szükséges következtetéseket.
A legszembetűnőbb tanulság, hogy a választók igen magas százaléka a szavazófülkék magányában, nem kísérve „jogvédő” tekintetektől, voksaival jutalmazta a Jobbikot azért, mert kemény szavakkal kimondta azt, amit az emberek többsége mindig is gondolt. A lényeg ezúttal nem az, hogy akár a problémák megfogalmazásában, akár a javasolt megoldásokban a Jobbiknak igaza van-e vagy sem, hanem az, hogy húsz év agresszív, rasszistázó agymosása után a feszültség a magyarság és a legnagyobb kisebbség között nem hogy csökkent volna, hanem még nőtt is. Abban a pillanatban, hogy színre lépett egy párt, amelyik hajlandó volt felrúgni a nyilvános beszédre kényszerített „politikai korrektség” kereteit, és durva megfogalmazásoktól sem visszariadva kimondta, amit az emberek addig csak bizalmas körben engedtek meg maguknak, százezrek adták neki voksukat, miközben a politikai süllyesztőbe száműzték azt a pártot, amely mindeddig visítva fasisztázott le mindenkit, aki akár csak a cigány szót a szájára vette.
A mellébeszélésnek ezzel vége. A vasárnapi voksolás világosan értésre adta, hogy a dolgok nem mehetnek úgy tovább, ahogy eddig mentek. A cigánysággal kapcsolatos súlyos problémákkal a politikai elitnek végre szembe kell néznie. A fájó igazságok kimondása nem halogatható tovább. Ez a cigányok érdeke is. Mert ha tovább tart a hallgatás, a maszatolás, akkor előbb-utóbb azok kapnak felhatalmazást a bajok orvoslására, akik baltával és láncfűrésszel akarnak operálni. A cigány vezetőknek meg kell végre érteniük, hogy saját népük érdekei ellen cselekszenek, ha fasiszta gyilkosokról kiabálnak, amikor két cigány család egymásnak esik, fekete terepjárón száguldozó szkinhed gárdistákat vizionálnak, ahol szimpla biztosítási csalás lobbantotta fel a lángokat, szegregációról harsognak, amikor a kezelhetetlen, agresszív gyerekeket eltávolítják az iskolából. Horváth Aladár, Mohácsi Viktória, Kolompár Orbán végletes elfogultságukkal, agresszivitásukkal és a nyilvánvaló tények semmibevételével sokat tettek azért, hogy négyszázezer választópolgár a Jobbikra adja le a voksát. És hogy az ő pártjukat megbüntessék.
A Jobbik négyszázezer voksa mellett különösen mellbevágó a cigány etnikai párt teljes veresége. Nekünk magyaroknak az etnikai, kisebbségi párt igazán nem idegen, mi ezt egészséges dolognak tartjuk. A cigányságnak azonban ténylegesen nincs pártja. A Kolompár Orbán vezette formáció a begyűjtött tizenháromezer szavazattal azt bizonyította, hogy nem képviseli a cigányságot. Ha igaz, a magyarországi cigányság lélekszáma fél millió, akik nyolcvan százaléka, négyszázezer fő választásra jogosult, tehát Kolompárék az ö szavazatuknak alig több mint három százalékát szerezték meg. Ennek a politikai értéke nulla.
Az idei tavaszon sokan vizionáltak cigány-magyar polgárháborút. Ennek azonban az égvilágon semmi alapja nincs. A cigányságról kiderült, hogy szervezetlen, politikailag amorf tömeg, amelyet nem képvisel senki, sem saját vezetői, sem más. Pedig jól tenné, ha megszerveződne. Nem háromszáz szervezetbe, amelyeknek mindnek egy-egy család a tagsága, hanem kettőbe-háromba. Vagy esetleg egybe, de amely mögé valóban oda sorakozna oláh, romungró, beás, szabolcsi, budapesti, zalai, zenész, kubikos, kereskedő. Éppen a magunk példáján jól tudjuk, hogy egy kisebbség életében fontos tényező a hatékony érdek-képviselet. Amelyet hiteles emberek vezetnek, olyanok, akiket nem a pénz motivál, hanem a népük szolgálata.
A magyarországi cigánypolitika elmúlt húsz éve vasárnap látványosan megbukott. Megbukott a Cigány Önkormányzat (amely MCF Roma Összefogás Pártként csúfosan leszerepelt a választásokon), megbuktak a liberális „jogvédők”, és zavarba ejtően erős támogatást kaptak azok, akik a csendőrség visszaállításában látják a megoldást. Most tehát valami egészen másnak kell következnie. Mindenekelőtt őszinte beszédnek, egymás meghallgatásának, azután a törvények szigorú betartatásának, és a közpénz-költések még szigorúbb ellenőrzésének. A dolog nem reménytelen, van megoldás.
Ezúttal két kép, két képeslap. A színezett az 1910-es években készült, rajta semmilyen felirat sem jelzi, hogy hol, csupán az olvasható a hátlapon, hogy oláh cigányokat ábrázol. Az 1938-ban postára adott fekete-fehér képeslapról azonban kiderül, hogy a baranyai, közelebbről Jakab-hegyi cigányokról van szó. Méghozzá – ezt már mi tesszük hozzá – beásokról. Száz évvel ezelőtt a magyarok inkább őket nevezték oláh-cigányoknak, hiszen a nyelvük román, még ha annak archaikus változata is. A beások eredetéről ma is keveset tudunk, az azonban nem kétséges, hogy a 17. század vége óta jelen vannak Magyarországon (tudniillik a történelmi Magyarországon, a Bánátban), és egészen a huszadik századig szinte kizárólag famunkával keresték a kenyerüket, fémmel nem foglalkoztak. A beásokat a környezetük évszázadok óta rendtartó, dolgos embereknek tartotta, akik teljesen elkülönülve éltek erdei tanyáikon, és viszonylag ritkán keveredtek konfliktusba a befogadó nemzetiségekkel. A mai Magyarországon az 1960-as években központi utasításra, erővel számolták fel a beás telepeket, ami sokakat a település-széli lumpen létbe szorított.
