Akkor fogjunk a dologhoz. Mert duma sok van, de használható javaslat kevés. Az ügynek valószínűleg az a nyitja, hogy egyedül senki sem elég okos ehhez (más bonyolult ügyekhez sem), tehát értelmes gondolatcserén át vezet az út. Ez a poszt tehát szerény felhívás azokhoz, akik olvassák: tessék szíves lenni vitatni az alábbi és ezutáni javaslatokat. Nem azért, hogy a kommentek szaporodása a szerző hiúságát legyezgesse (noha ez sem árt), hanem hogy jussunk valamire.
Aztán még egy alapvetés. Valószínűleg nincs egy megoldás, hanem sok-sok részmegoldás van, továbbá valószínűleg nincs megérkezés az ideális állapotba, hanem az ideális állapot felé törekvés van.
Abban nagyjából konszenzus van, hogy nem az asszimiláció a cél, hanem az integráció, nem a roma/cigány jelleg megszűntetése, hanem a többségi társadalom normarendszeréhez romaként/cigányként való illeszkedés, tehát integráció.
Akadálya ennek a többségi társadalom elutasító attitűdje? Azt gondolom, hogy igen, de sokkal kisebb mértékben, mint a cigányok/romák integrációs hajlandóságának és képességének hiánya vagy deficitje. Aki tehát a másság elfogadása felöl közelíti meg a problémát, aki a többségi, befogadó társadalom nevelésében látja a megoldást, az szinte semmire sem jut. Változniuk elsősorban a cigányoknak/romáknak kell. És ennek generálása a roma és nemroma értelmiség feladata.
A „cigány” és a „roma” szó kevert használata kissé bonyolítja a dolgot, de ettől egyelőre nem tudunk eltekinteni. A „cigány” szó a semlegestől a negatívig terjedő jelentéstartományba esik, a „roma” a pozitívtól a semlegesig húzódó jelentéstartományba – tehát átfedés van közöttük, de nem azonosak. Hogy melyik szó lesz a nyerő hosszú távon, majd az idő megmutatja.
Mára ennyit. Legközelebb, ha igaz, megpróbálok leltárt csinálni a részproblémákról.
Képünk most is van, Böhm Pál (1839-1905) festménye az 1880-as évek legelejéről, müncheni korszakából. A 19. század utolsó harmadának egyik legkedveltebb festői műfaja volt az úgynevezett zsánerkép, a társadalom különböző rétegei mindennapi életéből ”ellesett” jelenetek ábrázolása. Készültek képek nagypolgári szalonokról, falusi parasztházakról, iparos-műhelyekről. Legtöbbjük közös vonása az idealizálás, az ábrázoltak megszépítése, harmonikussá formálása, hiszen jómódú polgárok szalonjait voltak hivatottak díszíteni, ez a vásárló közönség pedig nem szívesen szembesült (a pénzéért) az élet kellemetlen jelenségeivel, csúnyaságaival.
A zsánerképek műfaján belül az 1880-as évek közepétől szerte Európában kifejezetten divatba jöttek a cigányok életét ábrázoló zsáner-festmények, amelyek jó áron keltek el a műtárgy-piacon. A magyar festők között jelentős számú cigány zsánert festett id. Vastagh György, Böhm Pál, Valentiny János, Bihari Sándor (bővebben http://beszelo.c3.hu/02/0708/11szollosy.htm). Ez a siker arra buzdította a kor illusztrált újságjainak szerkesztőit, hogy a sikeres képek reprodukcióival tegyék kelendőbbé lapjukat. Ezen képek befogadója azonban fokozatosan egyre távolabb került a cigányoktól, rohamosan növekvő nagyvárosok lakójaként egyre ritkábban került velük érintkezésbe, és ezzel párhuzamosan az az igénye is csökkent, hogy a cigányokról hiteles szóbeli és képi információkkal lássák el. Ehelyett egy másik, mesterségesen előállított világot igényelt, amelynek szép harmóniáját fokról fokra letisztuló szóbeli és képi közhelyek formálják. Böhm képe ennek a folyamatnak még az elején van, viszonylag sok a hiteles részlet, és kevés a később állandósult sztereotip elem.
