Amint a népszerű tévéműsorból megtudhattuk, Habsburg Ottó, egykor magyar trónörökös az év egyetlen napján gyújt rá: a dohányzásellenes világnapon. Ettől a gesztustól nem tudja elvitatni a rokonszenvét még az sem, aki maga nem dohányzik. A világnapoknak nem sok értelme van, ha csak az nem, hogy ekképpen kifejezhetjük független polgár (?) voltunkat. 

 

A nemzetközi roma napnak sem látszik sok értelme. Mégis nagyon örvendetes fejlemény, hogy van. Azt jelzi, hogy végre-végre, annyi évtized maszatolás után kezdik Európa vezetői komolyan venni ezt a dolgot. Már önmagában ez a tény is minőségi változást tükröz, és megcsillantja a kibontakozás esélyét. Hasonlóképpen bíztató, hogy végre érdemi vita kezdődött arról, hogy van-e külön romapolitika, vagy csupán szociálpolitika van, amelybe a romák is beleesnek. 

 

Jól védhető, megalapozott érvek támasztják alá Balog Zoltán államtitkárnak azt a véleményét, hogy a cigánykérdést a mélyszegénységtől nem lehet külön kezelni, hiszen nem lenne igazságos, ha egy családot azért támogatnának, mert roma, egy másik, hasonló helyzetben lévő nem roma családot pedig éppen ezért érne hátrányos megkülönböztetés. De hasonlóan megalapozott Forgács Istvánnak az a nézete, hogy “fontos lenne színt adni a dolgoknak, azaz beszéljünk arról, hogy számos kérdés valóban romakérdés”. 

 

Ez végre egy értelmes vita. Innen el lehet indulni. A blogból talán kiderül, hogy a magam részéről inkább Forgács Istvánnal értek egyet, amikor azt mondja: „sajnálom, hogy nem merünk színt adni a dolognak. Mintha az európai cigányok kérdése egybemosható lenne a szegénység kérdésével, ahogyan azt Magyarországon is sokan vallják”. De Balog Zoltán megfogalmazása is kardinális problémára világít rá: a nemcigány szegények kárára nem szabad roma felzárkóztatást csinálni. Mert az méltánytalan, ráadásul súlyos társadalmi feszültségekhez vezet. 

 

Ha ezt a kettősséget sikerül feloldani, akkor igen nagyot lépünk előre. 

A fényképen vándor cigány család látható, a felvételt egy ismeretlen német katona készítette Romániában a második világháború idején. A szituáció szerencsésen természetes, nem beállított, így híven tükrözi a vándor élet egy pillanatát.