Rendben, higgadjunk le kissé, ne lelkesedjük túl a dolgot. A tanoda (vegyük tág értelemben, a legkülönfélébb délutáni, kiegészítő, hosszú távú pedagógiai programmal rendelkező világi és egyházi intézményt ide értve) nem „a” megoldás, hanem egy a sok közül. De igenis hatékony megoldás. Hadd érveljek mellette újra.
Van egy fontos rendszerelméleti alapszabály: minél összetettebb egy rendszer, annál kevésbé írható le egyszerű állításokkal, és annál kevésbé irányítható egyszerű döntésekkel. Az emberi társadalom nagyon-nagyon bonyolult rendszer, ezért az egyszerű igazságok rendre csődöt mondanak, az ellenkezőjükre fordulnak.
Vegyük az egyik legnagyobb hatású, történelemformáló állítást, a marxizmus alapvetését. Igazságos-e, hogy a tőke tulajdonosai pusztán a tulajdonukkal kisajátítsák a munka által létrehozott értéktöbblet jelentős részét? Igazságos-e, hogy egyesek pusztán a tőketulajdonuk révén megszerezzék mások munkájának gyümölcsét? Nem igazságos. Igazságos volna-e, ha a javakból mindenki munkája, az általa létrehozott értéktöbblet arányában részesülne? Igazságos volna. Most jön tehát az egyszerű döntés: szüntessük meg a tőketulajdont, vegyük társadalmi tulajdonba a termelést, és létrejön az igazságos rendszer.
Az eredmény közismert. Teljes csőd. A rendszernek ugyanis még nagyon sok eleme van, amelyekre a változtatás éppen ellenkezőleg hat.
Tegyünk fel egy másik kérdést is. Igazságos-e, hogy egy ország állampolgárai közül egyeseket származásuk miatt megkülönböztetnek, elkülönítenek? Nem igazságos. Igazságos volna-e, ha ezeket a megkülönböztetéseket megszüntetnénk? Igazságos volna. Jön tehát az egyszerű döntés: kötelezővé kell tenni, hogy a cigány gyerekek a többi gyerekekkel együtt járjanak óvodába, iskolába, és meg kell büntetni azokat, akik ezt nem tartják be.
Az eredmény nem teljesen közismert, de a legtöbben sejtik: nagyjában-egészében csőd. A rendszernek ugyanis még nagyon sok eleme van, amelyekre a változtatás pont egészen másként hat.
Az iskolai szegregáció tilalma először is nem számol a többségi gyerekek érdekeivel. Márpedig az nem megy, hogy a cigány gyerekek felzárkóztatásának erkölcsi költségeit – szétzilált tanrend, agresszió elviselése, frusztrált tanárok – egyes vidékek többségi gyerekeivel fizettetjük meg..
És még az sem igaz, hogy maguk a cigány gyerekek nyertesei a merev szegregáció-ellenességnek. Református cigánypasztorációs lelkész mondja: azok a cigány gyerekek, akik délelőtt majd szétszedik az iskolát, délután, egymás közt, kis csoportokban szófogadók, sorakoznak, leckét írnak, csöndben játszanak. A telepi cigány gyerekeknek ugyanis az iskola többnyire idegen, félelmetes hely, ahol egy halálosan fáradt tanár veszekszik velük, a többségi osztálytársaik pedig lenézik őket és félnek tőlük. Az úgynevezett jogvédők egyik legnagyobb bűne, hogy hiányzik belőlük a cigányok iránti empátia: akkor is boldogítanának, ha beledöglik a boldogítandó.
Ezt tessék megérteni: nemcsak mi, többségiek félünk a cigányoktól, ők is félnek tőlünk. Nem csak nekünk idegen az ő világuk, nekik is idegen a miénk. Azzal, hogy közös tanterembe kényszerítik a gyerekeinket, nem oldódik meg semmi. A cigány gyerekeknek éppen úgy otthonos, ismert, bizalmat ébresztő környezetre van szükségük, mint bármelyik más gyereknek. Ezt pedig igen gyakran csak egymás között találják meg. A felzárkóztatás egyik kulcsa, hogy létrejönnek-e ezek a környezetek, ahol felkészült szakemberek várják a gyerekeket, és segítik abban, hogy a mi világunk is otthonossá váljon a számukra.
Az állami oktatás nyilvánvalóan nem hagyható ki a rendszerből. Állami iskolába járni kell, ha tetszik, ha nem. De a telepi cigánygyerekeknek ehhez többletre van szükségük. Segíteni kell abban őket, hogy az állami iskolához akklimatizálódjanak. Például tanodával. Tehát mégis: száz tanodát, ezeret. Nagyon megéri.
