Még egy bejegyzés a cigány társadalmi struktúráról, két megállapítással. Az első a szerencse szerepe. T’aves baxtalo – légy szerencsés. Ez a romani nyelvben a köszönés, a jónapot. És nem csak a köszönés: a hagyományos cigány értékrendben kitüntetett szerepe van a szerencsének. A pszichológia egyik alaptétele, hogy vannak belülről vezérelt és kívülről vezérelt személyiségek. A belülről vezérelt hisz abban, hogy ura a sorsának, élete alakulása alapvetően önmagától függ. A kívülről vezérelt azonban úgy éli meg a mindennapjait, hogy azok a külvilág hatásai szerint alakulnak, a forgandó szerencse a meghatározó tényező. A cigány életérzés, világszemlélet éppen ilyen.
Teljesen logikus módon ilyen. A hagyományos cigány élet alakulásában valóban a külvilág hatásai a döntőek. Egy harminc fős kompánia a lényeget tekintve nem ura a sorsának, nincs hozzá ereje. Egyetlen esélye, hogy elhajol az erő elöl, és kihasznál minden kínálkozó lehetőséget – a szerencsét. Azzal, hogy a hagyományos cigány társadalom – önmagát átmentendő – kívül helyezte magát minden hatalmi hierarchián, lemondott arról is, hogy tagjai a maguk urai lehessenek.
Ezzel megint eljutunk oda, hogy miközben a többségi társadalom a modernitásba való átmenettel társadalmi modellt váltott, a cigányság nem követte. Megmaradt abban a modellben, amely a régi, premodern társadalmi struktúrához illeszkedett, a modernhez azonban nem. Megmaradt szerencsevárónak.
Amikor tehát azt tapasztaljuk, hogy a cigányok nem tesznek erőfeszítéseket saját sorsuk jobbra fordítására, viszont minden kínálkozó alkalmat megragadnak, hogy javakhoz, jövedelemhez jussanak (akár lopás, csalás árán is), abban nem a lustaságot (pláne nem a velük született lustaságot), sem pedig a bűnözésre való hajlamot kell látnunk, hanem egy egykor szükséges és hasznos, mára azonban érvényét vesztett, de meg nem haladott társadalmi modell működését, az abba való beszorultságot kell látnunk.
A másik megjegyzés válasz arra a jogos kérdésre, hogy milyen alapon alkotok én véleményt a cigány társadalomról, miből gondolom, hogy jobban látom a problémáikat, mint ők maguk. Nos, a társadalmi struktúra egyik – logikus – sajátossága, hogy belülről, térbeli is időbeli közelségből egyáltalán nem látszik. A fától valóban nem látni az erdőt. A velem azonos struktúrában élő embereket én mind teljesen különbözőeknek látom, a viselkedésbeli hasonlóságok egyáltalán nem mutatkoznak meg előttem. Az viszont, aki egy másik struktúrában él – legyen ez akár térben, akár időben távol –, ugyanúgy észleli az én közösségem struktúráit, ahogyan én az övéit.
