Hirdetés

Naptár

december 2014
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  <
1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21
22 23 24 25 26 27 28
29 30 31

Friss topikok

  • Antibolsevista88: 5* (2013.09.18. 21:39) A düh piramisa
  • Bencsik Gábor: @foltosmici: A Villás-galériában kínálták tavaly novemberben. (2013.09.11. 16:31) Régi szép idők
  • Lajosforras: @Fekete Florin: a roma értelmiség általam ismert tagjai egyelőre ott tartanak, hogy elhatárolódnak... (2013.08.05. 16:44) A pártok cigány-programja 3. – Jobbik
  • Piere de La Croix: @Fikulo: A címre szoktak odagyűlni... (2013.04.12. 16:22) Gének
  • Piere de La Croix: @zriff: "a pokolba tart" Szerintem itt fejezzük be... (2013.03.30. 21:11) Hol van cigányellenesség?

A roma integráció programja 4.

Bencsik Gábor 2009.07.09. 13:04

Problémaleltár: oktatás, munka, segélyezés, kriminalitás, előítéletesség, társadalmi normák. Nagyjából ennyi. Persze minden egyes tétel mögött óriási ügyek húzódnak, de kiindulásnak talán ez is elég lesz.

Kezdjük az oktatással. Afelől senkinek nincs kétsége, hogy az iskolában megszerezhető ismeretek nélkül a modern ipari társadalomban nem lehet sikeresen boldogulni. Pedig lehet. És ez mindjárt az első csapda. Hogy funkcionális analfabéták is meggazdagodhatnak. Vagy bűnözésből, vagy kereskedésből, vagy leginkább a kettő valamiféle keverékéből. Ha a cigány kissrác körülnéz, azt látja, hogy a jóléthez vezet könnyű út is, nem kell hozzá magolni. És ha neki volna is kedve a magoláshoz, a barátai húzzák a könnyű út felé. Hülye vagy, minek strapálod magadat? Elvégzed a nyolc általánost, és akkor mi van? Akkor is csak cigány maradsz. Szerzel egy szakmát, és akkor mi van? Ha egy magyar meg te jelentkeztek egy állásra, úgyis a magyart veszik fel. Mivel kecsegteti a magyar társadalom a nógrádi, békési cigánygyereket, ha tanul? Legföljebb elviselhető szegénységgel. A könnyebb úton meg ott a BMW, a vastag aranylánc, a tekintély. És a börtön sem tart örökké. Elhiszik a telepi cigány gyerekek, hogy érdemes a tanulás munkáját befektetni a jövőbe? Nem hiszem.

A második csapda a nemeké. A hagyományos cigány társadalom a lányoktól nem hogy nem várja el a karriert, hanem kifejezetten akadályozza azt. Akad ugyan néhány toleráns cigány férfi, aki elviseli, ha a felesége sikeres, de a többséget ez idegesíti. Mi van Józsi, nálatok az asszony hordja a kalapot? A nőnek a gyerekek mellett a helye. Egy lány tehát minek tanuljon, főzni megtanítja az anyja, a többit meg úgyis tudja. És ha az anya számára nem érték a tudás, vajon a gyereke számára értéknek tartja-e? Elküldi-e a gyerekeit rendben, minden nap az iskolába, ellenőrzi-e a leckét, odafigyel-e, ha rosszabb jegyek jönnek? Lehet-e előre lépni az oktatásban az anyák megnyerése nélkül? Nem hiszem.

A harmadik csapda az agresszivitásé. Volt már szó erről. Az agresszió rövid távon nagyon előnyös, hosszú távon nagyon hátrányos. Rövid távon az agresszív gyerek lepofozza az osztálytársait, hosszú távon kiközösítik minden együttműködésből, maga-magát szegregálja. Az agresszió ritka kivételtől eltekintve nem az emberrel születik, hanem otthonról hozza: agresszív szülők nevelnek agresszív gyerekeket, akik felnövekedvén továbbadják azt a következő generációnak. Korábban meg voltam győződve arról, hogy a cigányság körében a magas szintű agresszivitás történelmi örökség, a kis létszámú vándor kompániák önvédelmi technikája, hogy ne érje meg beléjük kötni. Csakhogy a beások között sokkal-sokkal alacsonyabb az agresszivitás szintje, körülöttük sokkal kevesebb a konfliktus. A legutóbbi választáson a Jobbik azokban a körzetekben, ahol sok oláhcigány él, átlag fölött kapott szavazatot, ahol viszont sok beás él, átlag alatt támogatták őket. A dolog nyitja egyszerű: a beásoktól nem fél a környezetük.


Hadd idézzek ide egy részletet a Vasárnapi Újság című hetilap 1909. évfolyamából, a 416. oldalról. A szerző Sági János. „Kétféle cigányt kell megkülönböztetnünk a mi vidékünkön, a Balaton vidékén (a Dél-Dunántúlon – B.G.): a teknővájó cigányt és a kolompos cigányt. Az utóbbit sátoros vagy futó cigánynak is nevezik. A két cigány természetrajza nagyon eltér egymástól. A futó cigány sátorban lakik, ahol nem fázik, mert dunyhák közt fekszik. A teknővájó cigányok nyáron lombokból összerótt putriban, télen pedig faágakból alkotott, földdel befedett putriban lakik. A futó cigány vad indulatú, sokszor közveszélyes. Ruházata legtöbbször rendes, az asszonynépnél rikító, tarka-barka. A férfiak szeretik a ruhán a nagy ezüst gombokat. Ők, honnan, honnan nem, jobban pénzelnek (több pénzük van – B.G.), telik öltözködésre. A teknővájó nyomorultabb. Öltözéke rongyos, hiányos, piszkos, a gyerekek meg éppen mezítelenül járnak. Legföljebb a szemétdombról felszedett egy-egy elnyűtt kabát lóg le róluk. Ez a cigány alázatosabb, jobban koldul (sikeresebben koldul – B.G.), sohasem lop (kiemelés az eredetiben – B.G.), szívesen dolgozik..."

Szóval az agresszió nem történelmi örökség. De örökség, az nem kétséges. Akiktől viszont fél az ember, azokkal nagyon nehéz az együttműködés. Ha két-három kis agresszív szörnyeteg szétbombázza az osztályközösséget, szétzilálja a fegyelmet, abból nem roma felemelkedés lesz, hanem a lehető leggyorsabb kiközösítés. Jöhetnek panaszra a rózsadombi jogvédők, akik amúgy magániskolába járatják a gyerekeiket. Lehet előrelépni az oktatásban anélkül, hogy a gyerekek agresszivitásával szembenéznénk? Nem hiszem.

Eheti képünk egy úgynevezett veduta. A metszetes veduták, távlati vár- és városábrázolások műfaja közel egyidős a könyvnyomtatással, és utolsó jelentős alkotásai az 1910-es években, már fotográfiai eljárással készültek. Ennek a bő négy évszázadnak a termése mérhetetlenül gazdag, valóságos ikonográfiai bőségszaru, jószerével kimeríthetetlen képanyaggal. A korai időkből a leghíresebb Hartmann Schedel 1493-ban megjelent világkrónikája, melynek számos részletében hiteles Buda-ábrázolása az első metszet a magyar fővárosról. Schedelnél a városábrázolások még elválnak az emberek képeitől, később azonban a rajzolók egyesítik a kettőt, így téve mozgalmasabbá és vonzóbbá a képeket.


A jelenleg ismert legkorábbi magyarországi cigányábrázolás egy 17. század végi veduta-albumból ismeretes, majd sort is kerítünk rájuk. A 19. századi veduták műfajába sorolható a Magyarország és Erdély eredeti képekben című, három kötetes kiadvány is, amely 1856 és 1864 között jelent meg Darmstadtban. Ennek lapjai közül három olyan akad, amelyen cigányok láthatók. A mostani képünk Siklós várát mutatja be, az előtérben lévő úgynevezett staffázsfigurák csupán a tájkép gazdagítását szolgálják. Vándorcigány család látható a képen, békés semmittevés közben. Kissé mulatságos félreértés a tűznek a sátorba helyezése, a valóságban ez természetesen nem fordulhatott elő, bár az gyakori volt, hogy a cigányok közvetlenül a sátor bejáratánál rakták meg a tüzet.

Címkék: oktatás munka roma cigány integráció segélyezés kriminalitás előítéletesség

Szólj hozzá!

Keserű lecke

Bencsik Gábor 2009.06.29. 12:45

Meglett a kiskunlacházi gyilkos. És nem cigány. Kiderült, hogy azok, akik a város polgármesterével az élükön tüntetéseken vádolták meg a cigányokat a gyilkossággal, és felindult hangon követelték a cigánybűnözés felszámolását, tömeghisztéria részesei voltak. Rosszabb időkben ilyen helyzetekből nőnek ki a lincselések, vernek agyon vagy akasztanak föl valami szerencsétlen arra járót abban a meggyőződésben, hogy éppen igazságot szolgáltatnak.
 
Lehet, hogy időben jött ez a keserű lecke. Húsz évnyi hazug, agresszív elfojtás után mindenki számára váratlanul felszakadt a gát, és a cigányokkal kapcsolatos indulatok zavaros árként rohannak szét az országban. Ennek az árnak a hátán politikai hullámlovasok szörfölnek éppen a hatalomba, mit sem törődve azzal, hogy micsoda pusztítást végez a kavargó víz alattuk. A tömeghisztéria által elsodort emberek most jól teszik, ha újra, higgadtan végiggondolják a dolgot. Nem azért, mert egy másik hullám lovasa, Kolompár Orbán erre felszólított – ő igazán nem az az ember, akinek bármilyen erkölcsi kérdésben szava lehet –, hanem mert a leckékből tanulni kell.

Ami nem könnyű. Emlékezzünk a Moszkva téri cigány Józsika esetére. Valaki hasba szúrta őt a 21-es buszon, amire már másnap liberális tömeghisztéria tört ki, tüntetésen követelték a cigányellenesség felszámolását, a randalírozó szélsőjobb megfékezését. Aztán kiderült, hogy Józsikát (aki amúgy a kriminalitás határán élő, agresszív személyiség) egy cigány szúrta hasba. A tüntetés egyik szónoka elnézést kért, visszavonulót fújt. De a többiek azóta sem ismerik be, hogy alaptalan hisztériakeltés volt, amit tettek. Ellenkezőleg. Újra és újra elmondják, megírják, hogy alapvetően igazuk volt, fel kell számolni a cigányellenességet, meg kell fékezni a szélsőjobb randalírozását, és különben is, ott a buszon senki sem segített Józsikának, nyilván azért, mert cigány – ez is bizonyítja, hogy milyen cigányellenesek az emberek. Kiskunlacházával kapcso-latban most meg azt hallani, hogy lehet hogy ez a gyilkos éppen nem volt cigány, de attól még a helyzet ugyanaz, a tüntetés jogos volt, fel kell számolni a cigánybűnözést.

Hát ez így nem megy. Az érzéseknek éppúgy gátat kell vetni, mint a folyóknak. Akármennyi sérelem éri is az embert, soha nem juthat el oda, hogy az indulatai alapján alkosson ítéletet. Kiskunlacháza népe a szörnyű gyilkosság másnapján már biztos volt benne, hogy a cigányok a tettesek. A kívülálló azt gondolta, biztosan tudnak valamit, csak még nem tudják bizonyítani. Az ott lakók is azt gondolhatták, hogy a másik tud valamit, biztosan okkal van ott a tüntetésen. És most kiderült, hogy senki nem tudott semmit, mert a cigányokat illetően nem is volt mit tudni. Ilyen, az érzelmek felkorbácsolta, minden tényt nélkülöző bizonyosságra többet nem szabad jutni. A liberális elfojtás helyét nem foglalhatja el a lincselő igazságtétel.

Ami nem jelenti azt, hogy el kellene hallgatni a jövőnket fenyegető bajokat. A magyarországi cigányság fenyegetően súlyos társadalmi feszültségek okozója és elszenvedője. Körükben hátborzongatóan magas a bűnözők aránya sok az aszociális, agresszív ember, kiugróan magas azok aránya, akiket segélyek révén a közösségnek kell eltartania, ugyanakkor nagyon sokan beszorultak a munkanélküliség, a szegénység csapdájába, és magukban képtelenek kikecmeregni onnan.

Rengeteg a tennivaló, és minden előrelépésnek az őszinte beszéddel kell kezdődnie, ki kell mondani, hogy a magyarországi cigányság felelősséget visel azért a helyzetért, amiben él. Ki kell mondani, hogy vannak bűnelkövetés módok, amelyek a cigányságra jellemzőek, hogy a körükben kiugróan magas a visszaesők, tehát a bűnöző életmódra berendezkedők aránya, hogy a cigányok közt gyakori környezetük csoportos terrorizálása, hogy sokan hajlamosak a verbális agresszióra, magyarán üvöltve követelőznek és fenyegetőznek, ha kell, ha nem. Ki kell mondani, hogy agresszív magatartásával sok cigány felnőtt és gyerek saját magát szegregálja, mert a jóérzésű emberek elmenekülnek a közelükből.

Ki kell mondani, hogy a cigány értelmiség különösen nagy felelősséget visel a kialakult helyzetért. Hogy sokan a kisebbségi önkormányzati rendszert csak megélhetési forrásnak tekintik, hogy a cigányok felzárkóztatására szánt pénzek eltűnnek a kezükön, hogy egyre csak követelőznek, de szolgálatot nem vállalnak, hogy a cigánysoron csak akkor mutatkoznak, ha ott a híradó kamerája.

Az úgynevezett liberális jogvédőkről a közelmúltban már ítéletet mondott az ország. Hónapok kérdése, és távoznak az ország közéletéből, legalábbis a jelenlegi pártformációban. Az agresszív elfojtás politikája, amelyet eddig teljes állami segédlettel, széles médiatámogatással vittek, megbukott.

De annak helyét nem vehetik át az indulatok. Többé nem lehet az a vád alapja, hogy nyilván ők voltak, ki más lett volna. Ha a liberálisok nem tanulnak a maguk leckéjéből, az az ő bajuk, a polgárok ítéletet mondanak róluk. De nekünk, akiknek az ország jövője a fontos, nem szabad ugyanezt a hibát elkövetnünk. Most ideje tanulnunk a keserű leckéből, és nekifognunk a szívós, kitartó, megfontolt munkának.


Mostani képünk afféle vasárnapi festő, jó kezű dilettáns munkája, a cigányábrázolás képi közhellyé, idegen kifejezéssel vizuális toposszá válásának jellegzetes példája. Amint már eddig is igyekeztünk bizonyítani, a cigányokról régóta készülnek képek. Ezen ábrázolásokon fokról fokra teret nyertek azok a képi közhelyek, amelyeket a közönség is ismert, és amelyeket el is várt.



Az úgynevezett magas művészetből a cigányság a 20. század második évtizedére eltűnt, a dilettánsok azonban annál szívesebben éltek vele, végtelen sorozatban gyártva  szép cigánylányokat, kalapos, nagybajúszú férfiakat, tenyérjós öregasszonyokat és hasonlókat. Főleg a fekete hajú, gyöngyfogú cigánylányok voltak népszerűek, több kevesebb erotikával fűszerezve.

Címkék: előítélet gyilkosság cigánybűnözés

6 komment

A roma integráció programja 3.

Bencsik Gábor 2009.06.24. 12:40

Na szóval a leltár. Emzperx a kommenjében azt mondja, a segélyezésen alapvetően kellene változtatni, nem kiosztani a készpénzt, hanem természetben adni, nagyon odafigyelve, ellenőrizve. Igen, ez logikus, térjünk is vissza rá. De előtte nézzük az alapokat. Bugsy szerint meg kellene várni, amíg fellendül a gazdaság, addig úgy sem lehet tenni semmit.
Valamit mégis. Gondolkodni. Tisztességesen végiggondolni a dolgokat, hogy ha majd oda jutunk, legyen mihez fogni. Tehát a problémaleltár. Általában két dolgot mondanak: oktatás és munkalehetőség. És ez valószínűleg igaz is, csak így önmagában nem visz előre.

Vajon a cigányok miért hasznosítják a többi nemzetiségnél rosszabb hatásfokkal a még ha szűkösen is, de meglévő munkahelyi és oktatási forrásokat? Rosszabbul hasznosítják? Van erről adatunk? Jó az, ha van erről adatunk, jó az, ha nincs? Itt tornyosul előttünk egy szép nagy probléma: szabad-e nyilvántartani Magyarország állampolgárainak nemzetiségi hovatartozását? A politikai liberalizmus (a szabadelvűség védelmében hadd használjam szűkítő értelemben a jelzős szerkezetet) azt a választ adta, hogy nem szabad. A politikai liberalizmus azonban ezzel és sok más válaszával együtt épp most bukott meg Magyarországon. De ettől még nem evidencia, hogy a helyes válasz az általuk adottnak az ellenkezője.


Arra a kérdésre, hogy ki a cigány (sváb, ruszin, stb), viszonylag egyszerű válasz adható. Két feltételnek kell együttesen megfelelni: hogy az illető cigánynak vallja magát, és a többi cigányok is elfogadják annak (tehát az nem feltétel, hogy a nemcigány környezet cigánynak tekintse, noha a szociológiai kutatások jobb híján rendszerint ezt tekintik kritériumnak). A kettős feltételben van bizonyos önmagával való indoklás, de a gyakorlatban azért ez áthidalható, a cigányok jelentős részével kapcsolatban nincsenek senkinek kétségei, van tehát olyan közösség, amely az összetartozást igazolni tudja.

Jó, megtudtuk, ki a cigány. De hogyan tartsuk ezt nyilván? Vezessünk róla közhiteles nyilvántartást? Ez képtelenség. Írjuk be a személyibe? Azért ez se, semmi szükség arra, hogy ha az embert a rendőr megállítja, mindjárt láthassa, milyen nemzetiségű. Jó sok előítéletes rendőr van, azt azért ne tagadjuk. Legyen valamiféle „cigányigazolvány”, a magyarigazolvány mintájára? Hát nem tudom. Pedig valamire szükség van, az biztos. Március 4-én egy csomó roma szervezet megfogalmazta a követeléseit, azok első pontja így szól: „1. A cigányok önkéntes etnikai regisztrációja jogi és intézményi feltételeinek megteremtését, az így nyert adatok beépítését az integrációs célú források elosztásába, felhasználásába, ellenőrzésébe.” (Március 6-i bejegyzésem ezt a nyilatkozatot kommentálja, ott a link is a teljes nyilatkozathoz.) Jó, önkéntes etnikai regisztráció, de milyen nyilvántartás? Van valakinek ötlete?

Kép is van, persze, Barabás Miklós színes litográfiája, amely Prónai Gábor báró Vázlatok Magyarhon népéletéből című albumában jelent meg 1855-ben Pesten. A Vándor czigány-telep című kép a korabeli vizuális toposzok, magyarul képi közhelyek egyedülálló gyűjteménye. Nem a cigányokat ábrázolja, hanem a róluk kialakult képi ideákat.

Látható félmeztelen cigánylány pipával, meztelen gyerek, sátor, kovács, üst, tenyérjós – de szinte minden részlet félreértett, téves. Egyszer majd erről, a képek információ-értékéről, forráskritikájáról is bővebben lesz szó, mára ennyit. Folytatás következik.
 

4 komment

A roma integráció programja 2.

Bencsik Gábor 2009.06.19. 12:08

Nem, még ne kezdjünk bele a leltárba. Előtte még egy átfogó szempont. A nemzeti önkép szerepe egy nemzet emelkedésében vagy süllyedésében.
   
Balról gyakran ostorozzák a jobboldali embereket (sokszor nem alaptalanul), hogy magyarságukat az áldozat szerepében fogják fel, a külvilág áldozataként, amely „elrabolta” országát, jövőjét, földjét, ami rossz történik velünk, azt a külső világ okozza. Jobbról ezzel szemben (szintén nem alaptalanul), hogy a baloldali, még inkább liberális értelmiségiek egyre a magyarság hibáit, sőt bűneit mutogatják, azok következménye, hogy ott tart az ország, ahol tart.
   
Pedig a reformkor, mindenekelőtt Széchenyi István óta tudható, hogy ebben az ügyben a bölcs egyensúly a siker egyetlen záloga. Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók (ezt ugyan Zrínyi írta a Török áfiumban, de Széchenyi eszméihez is illik), hibáinkat azonban fel kell ismernünk, be kell vallanunk és meg kell próbálnunk kijavítani azokat.
   
A mai magyar roma értelmiség ebből a kettősségből szemlátomást semmit sem ért. Soha egyetlen szavuk sincs arról, hogy saját népüknek miben kellene változnia, kizárólag az áldozat szerepében hajlandók látni és láttatni a cigányságot.
   
Így nem jutunk előre. Amíg a roma értelmiség nem hajlandó szembenézni a magyarországi cigányság hibáival, és nem hajlandó néven nevezni azokat, egy tapodtat sem jutunk közelebb a kibontakozáshoz. Cigány Széchenyi kelletik, nem pedig „jogvédők”.
   
E heti képünkön az „I. bajai czigány banda” látható, valamikor az 1900-as évtizedből (aki ért a korabeli divathoz, talán közelebbi dátumot is tud mondani).

Két hangszer is érdekes a képen. A kisbőgő (cselló) legalább a 19. század eleje óta hozzá tartozott a zenekarhoz, a nagybőgő csak a század végén kezdte kiszorítani – itt az a ritka pillanat látható, amikor mindkettő szerepel. A háttérben pedig fuvolás látható. Ez a hangszer a 19. század második felében elszórtan felbukkant a cigánybandákban, de hamarosan ki is kopott onnan, a 20. század elejéről már alig van nyoma.

2 komment

A roma integráció programja 1.

Bencsik Gábor 2009.06.16. 12:52

Akkor fogjunk a dologhoz. Mert duma sok van, de használható javaslat kevés. Az ügynek valószínűleg az a nyitja, hogy egyedül senki sem elég okos ehhez (más bonyolult ügyekhez sem), tehát értelmes gondolatcserén át vezet az út. Ez a poszt tehát szerény felhívás azokhoz, akik olvassák: tessék szíves lenni vitatni az alábbi és ezutáni javaslatokat. Nem azért, hogy a kommentek szaporodása a szerző hiúságát legyezgesse (noha ez sem árt), hanem hogy jussunk valamire.

Aztán még egy alapvetés. Valószínűleg nincs egy megoldás, hanem sok-sok részmegoldás van, továbbá valószínűleg nincs megérkezés az ideális állapotba, hanem az ideális állapot felé törekvés van.
Abban nagyjából konszenzus van, hogy nem az asszimiláció a cél, hanem az integráció, nem a roma/cigány jelleg megszűntetése, hanem a többségi társadalom normarendszeréhez romaként/cigányként való illeszkedés, tehát integráció.

Akadálya ennek a többségi társadalom elutasító attitűdje? Azt gondolom, hogy igen, de sokkal kisebb mértékben, mint a cigányok/romák integrációs hajlandóságának és képességének hiánya vagy deficitje. Aki tehát a másság elfogadása felöl közelíti meg a problémát, aki a többségi, befogadó társadalom nevelésében látja a megoldást, az szinte semmire sem jut. Változniuk elsősorban a cigányoknak/romáknak kell. És ennek generálása a roma és nemroma értelmiség feladata.

A „cigány” és a „roma” szó kevert használata kissé bonyolítja a dolgot, de ettől egyelőre nem tudunk eltekinteni. A „cigány” szó a semlegestől a negatívig terjedő jelentéstartományba esik, a „roma” a pozitívtól a semlegesig húzódó jelentéstartományba – tehát átfedés van közöttük, de nem azonosak. Hogy melyik szó lesz a nyerő hosszú távon, majd az idő megmutatja.

Mára ennyit. Legközelebb, ha igaz, megpróbálok leltárt csinálni a részproblémákról.

Képünk most is van, Böhm Pál (1839-1905) festménye az 1880-as évek legelejéről, müncheni korszakából. A 19. század utolsó harmadának egyik legkedveltebb festői műfaja volt az úgynevezett zsánerkép, a társadalom különböző rétegei mindennapi életéből ”ellesett” jelenetek ábrázolása. Készültek képek nagypolgári szalonokról, falusi parasztházakról, iparos-műhelyekről. Legtöbbjük közös vonása az idealizálás, az ábrázoltak megszépítése, harmonikussá formálása, hiszen jómódú polgárok szalonjait voltak hivatottak díszíteni, ez a vásárló közönség pedig nem szívesen szembesült (a pénzéért) az élet kellemetlen jelenségeivel, csúnyaságaival.

A zsánerképek műfaján belül az 1880-as évek közepétől szerte Európában kifejezetten divatba jöttek a cigányok életét ábrázoló zsáner-festmények, amelyek jó áron keltek el a műtárgy-piacon. A magyar festők között jelentős számú cigány zsánert festett id. Vastagh György, Böhm Pál, Valentiny János, Bihari Sándor (bővebben http://beszelo.c3.hu/02/0708/11szollosy.htm). Ez a siker arra buzdította a kor illusztrált újságjainak szerkesztőit, hogy a sikeres képek reprodukcióival tegyék kelendőbbé lapjukat. Ezen képek befogadója azonban fokozatosan egyre távolabb került a cigányoktól, rohamosan növekvő nagyvárosok lakójaként egyre ritkábban került velük érintkezésbe, és ezzel párhuzamosan az az igénye is csökkent, hogy a cigányokról hiteles szóbeli és képi információkkal lássák el. Ehelyett egy másik, mesterségesen előállított világot igényelt, amelynek szép harmóniáját fokról fokra letisztuló szóbeli és képi közhelyek formálják. Böhm képe ennek a folyamatnak még az elején van, viszonylag sok a hiteles részlet, és kevés a később állandósult sztereotip elem.
 

1 komment

Cigány párt

Bencsik Gábor 2009.06.11. 11:39


A vasárnapi választások számos tanulsága közül egy sor egyértelműen a cigánysággal kapcsolatos. Cigányok és nemcigányok egyaránt jól teszik, ha levonják a szükséges következtetéseket.


A legszembetűnőbb tanulság, hogy a választók igen magas százaléka a szavazófülkék magányában, nem kísérve „jogvédő” tekintetektől, voksaival jutalmazta a Jobbikot azért, mert kemény szavakkal kimondta azt, amit az emberek többsége mindig is gondolt. A lényeg ezúttal nem az, hogy akár a problémák megfogalmazásában, akár a javasolt megoldásokban a Jobbiknak igaza van-e vagy sem, hanem az, hogy húsz év agresszív, rasszistázó agymosása után a feszültség a magyarság és a legnagyobb kisebbség között nem hogy csökkent volna, hanem még nőtt is. Abban a pillanatban, hogy színre lépett egy párt, amelyik hajlandó volt felrúgni a nyilvános beszédre kényszerített „politikai korrektség” kereteit, és durva megfogalmazásoktól sem visszariadva kimondta, amit az emberek addig csak bizalmas körben engedtek meg maguknak, százezrek adták neki voksukat, miközben a politikai süllyesztőbe száműzték azt a pártot, amely mindeddig visítva fasisztázott le mindenkit, aki akár csak a cigány szót a szájára vette.

A mellébeszélésnek ezzel vége. A vasárnapi voksolás világosan értésre adta, hogy a dolgok nem mehetnek úgy tovább, ahogy eddig mentek. A cigánysággal kapcsolatos súlyos problémákkal a politikai elitnek végre szembe kell néznie. A fájó igazságok kimondása nem halogatható tovább. Ez a cigányok érdeke is. Mert ha tovább tart a hallgatás, a maszatolás, akkor előbb-utóbb azok kapnak felhatalmazást a bajok orvoslására, akik baltával és láncfűrésszel akarnak operálni. A cigány vezetőknek meg kell végre érteniük, hogy saját népük érdekei ellen cselekszenek, ha fasiszta gyilkosokról kiabálnak, amikor két cigány család egymásnak esik, fekete terepjárón száguldozó szkinhed gárdistákat vizionálnak, ahol szimpla biztosítási csalás lobbantotta fel a lángokat, szegregációról harsognak, amikor a kezelhetetlen, agresszív gyerekeket eltávolítják az iskolából. Horváth Aladár, Mohácsi Viktória, Kolompár Orbán végletes elfogultságukkal, agresszivitásukkal és a nyilvánvaló tények semmibevételével sokat tettek azért, hogy négyszázezer választópolgár a Jobbikra adja le a voksát. És hogy az ő pártjukat megbüntessék.


A Jobbik négyszázezer voksa mellett különösen mellbevágó a cigány etnikai párt teljes veresége. Nekünk magyaroknak az etnikai, kisebbségi párt igazán nem idegen, mi ezt egészséges dolognak tartjuk. A cigányságnak azonban ténylegesen nincs pártja. A Kolompár Orbán vezette formáció a begyűjtött tizenháromezer szavazattal azt bizonyította, hogy nem képviseli a cigányságot. Ha igaz, a magyarországi cigányság lélekszáma fél millió, akik nyolcvan százaléka, négyszázezer fő választásra jogosult, tehát Kolompárék az ö szavazatuknak alig több mint három százalékát szerezték meg. Ennek a politikai értéke nulla.

Az idei tavaszon sokan vizionáltak cigány-magyar polgárháborút. Ennek azonban az égvilágon semmi alapja nincs. A cigányságról kiderült, hogy szervezetlen, politikailag amorf tömeg, amelyet nem képvisel senki, sem saját vezetői, sem más. Pedig jól tenné, ha megszerveződne. Nem háromszáz szervezetbe, amelyeknek mindnek egy-egy család a tagsága, hanem kettőbe-háromba. Vagy esetleg egybe, de amely mögé valóban oda sorakozna oláh, romungró, beás, szabolcsi, budapesti, zalai, zenész, kubikos, kereskedő. Éppen a magunk példáján jól tudjuk, hogy egy kisebbség életében fontos tényező a hatékony érdek-képviselet. Amelyet hiteles emberek vezetnek, olyanok, akiket nem a pénz motivál, hanem a népük szolgálata.

A magyarországi cigánypolitika elmúlt húsz éve vasárnap látványosan megbukott. Megbukott a Cigány Önkormányzat (amely MCF Roma Összefogás Pártként csúfosan leszerepelt a választásokon), megbuktak a liberális „jogvédők”, és zavarba ejtően erős támogatást kaptak azok, akik a csendőrség visszaállításában látják a megoldást. Most tehát valami egészen másnak kell következnie. Mindenekelőtt őszinte beszédnek, egymás meghallgatásának, azután a törvények szigorú betartatásának, és a közpénz-költések még szigorúbb ellenőrzésének. A dolog nem reménytelen, van megoldás.



Ezúttal két kép, két képeslap. A színezett az 1910-es években készült, rajta semmilyen felirat sem jelzi, hogy hol, csupán az olvasható a hátlapon, hogy oláh cigányokat ábrázol. Az 1938-ban postára adott fekete-fehér képeslapról azonban kiderül, hogy a baranyai, közelebbről Jakab-hegyi cigányokról van szó. Méghozzá – ezt már mi tesszük hozzá – beásokról. Száz évvel ezelőtt a magyarok inkább őket nevezték oláh-cigányoknak, hiszen a nyelvük román, még ha annak archaikus változata is. A beások eredetéről ma is keveset tudunk, az azonban nem kétséges, hogy a 17. század vége óta jelen vannak Magyarországon (tudniillik a történelmi Magyarországon, a Bánátban), és egészen a huszadik századig szinte kizárólag famunkával keresték a kenyerüket, fémmel nem foglalkoztak. A beásokat a környezetük évszázadok óta rendtartó, dolgos embereknek tartotta, akik teljesen elkülönülve éltek erdei tanyáikon, és viszonylag ritkán keveredtek konfliktusba a befogadó nemzetiségekkel. A mai Magyarországon az 1960-as években központi utasításra, erővel számolták fel a beás telepeket, ami sokakat a település-széli lumpen létbe szorított.

1 komment

Úr és szolga

Bencsik Gábor 2009.05.25. 19:46

Minden jel arra mutat, hogy a választók szavazataiért folytatott politikai küzdelemben éppen most bukik meg az a fajta, önmagát baloldali liberálisként definiáló szemlélet, amely a cigányság problémáit elsősorban segélyezéssel oldaná meg. Éppen most veszítik el politikai hátországukat azok a „jogvédők”, akik azonnal rasszizmust kiáltanak, ha valaki a feszültségekért akár csak részben a cigányokat okolja, és akik minden fórumon fennhangon követelik, hogy még több embernek még több segélyt kell adni, és aki ezért ellenszolgáltatást várna, az szélsőjobboldali.

Sok ága-boga van ennek az ügynek, sokat is beszélnek-írnak róla, egy szempont azonban rendre elsikkad. Hogy ugyanis a nyakra-főre segélyt osztók a lelkük mélyén farizeus emberek. Csak látszólag filantrópok, valójában a jótevő álságos pózában igyekeznek tetszelegni, újra és újra át akarják élni a segélyező erkölcsi fölényét a segélyezettel szemben, konzerválni igyekeznek ezt az állapotot, maguknak sem bevallva, de újra és újra ki akarják provokálni a segélyezettek képzeletbeli kézcsókját. Segélyező és segélyezett közt nem partneri, hanem úr-szolga viszony van, még akkor is ha a segélyezett agresszív módon követeli a segélyt, abban a meggyőződésben, hogy az jár neki.

A segélyezés kifinomult és kiterjedt rendszere nélkül modern társadalom nem létezhet. De ha egy társadalom nem vigyáz, ugyanez a segélyezés a lélek sötét bugyraiban lappangó erőket is kiszabadíthat, megrontva a segélyezőt és a segélyezettet egyaránt. A karitász, a jótékonykodás a világ egyik legnehezebb mestersége, ezt soha nem szabad elfelejteni.

Ismét egy kép, medvetáncoltató oláhcigányok Skóciában. A romániai cigányrabszolgaság eltörlésével, az 1860-as évektől kezdve többszázezres, talán milliós nagyságrendű cigány népesség indult el nyugat és részben észak, északkelet felé. A legtöbben a közeli országokban, Magyarországon, Lengyelországban és Oroszországban megálltak, a vándorok száma a távolság növekedésével rohamosan csökkent. Néhány család azonban a távoli Skóciába is eljutott, ahol meglehetős feltűnést keltettek. Magukat ursarinak mondták, ami románul nagyjából medvést jelent. A figyelmes szemlélő meg is láthatja a medvét a kép bal oldalán, a kalapos fiú előtt – szegény jószág jó nagy utat talpalt végig a Kárpátoktól idáig. A fényképet Andrew McCormick készítette a skóciai Hazlewood közelében, 1896-ban.


 

2 komment

Kárta

Bencsik Gábor 2009.05.18. 21:12

Ha akad még, aki emlékszik, a Magyar Demokratikus Chartát eredetileg, 2008 augusztus 31 egy szójátékkal indította útjára Gyurcsány Ferenc: a Magyar Gárdával szemben Magyar Kártát sürgetett, asszociálva először is az 1977-es cseh chartásokra, aztán meg a szocialista pártot a politikai karanténból kiszabadító, 1991 szeptemberében alakult Demokratikus Chartára. És a Kárta, úribb nevén a Charta megint megalakult. És fennszóval tiltakozik a szélsőjobb megerősödése ellen, követeli a cigányok jogainak védelmét.

Lássunk világosan: a szélsőjobb az utóbbi időben valóban megerősödni látszik, és ezen a szélsőjobbon elfogadhatatlan megfogalmazások is elhangoznak a cigányokkal kapcsolatban. Megerősödésük mögött azonban alig lehet nem észrevenni a politikai baloldal sürgölődő segédkezését. A Charta minden eszközt latba vet, hogy a bolhából elefántot csináljon, felértékelje a szélsőjobbot, hogy aztán majd riogathasson vele.

A cigányoknak ehhez semmi közük, ők csak az ürügyet szolgáltatják ahhoz, hogy a vesztésre álló politikai baloldal ütéseket vihessen be a jobboldalnak. Lehet, hogy néhány cigány értelmiségi bedől ennek az átverő-shownak, de rosszul teszi. A Charta visszaélés a cigányok nevével, vélt és valós sérelmeikkel, merő politikai haszonlesés, aminek csupán két eredménye lehet: az emberek növekvő hányada fordul el még jobban a cigányoktól, és a világ közvéleménye még inkább rasszistának látja Magyarországot. Csak kára van, haszna semmi, még a politikai baloldalt sem menti meg a súlyos vereségtől.


Azonosítatlan német folyóirat 1883-as évfolyamából való mostani képünk: Franz Schubert hallgatja a magyar cigányok muzsikáját. Ahogy a nyugat-európai Móricka elképzeli. Van itt minden: az árnyas lombok alatt tizenkét tagú erdei zenekar (balra hátul még fuvolás is látható), rotyogó üst, szép cigánylányok, purdé török fezben(!), valamint az elbájoló muzsikát hallgató Shubert, amint kottára jegyzi az andalító dallamokat. A kép eredetileg egész újságoldal, 23-szor 32 cm – szóval komolyan gondolták a dolgot.

Szólj hozzá!

Megroppant társadalom

Bencsik Gábor 2009.05.15. 12:46

Történelmi háttérvázlat a roma integrációhoz

Zavarba ejtő, mennyire nem tud szinte senki semmit a legnagyobb magyarországi kisebbség, a cigányság történetéről. Tegyük hozzá: maguk a cigányok sem. Néhány felületes mondat az indiai őshazáról, pár közhelyes epizód a magyar történelemből és irodalomból, nagyjából ennyi. És aki keveset tud a múltról, az nem sokat tudhat a jelenről sem. Látja a bajokat, de nem érti.

Mindenekelőtt tudnunk kell: a cigányság ma is egy Dél-Indiától Skóciáig húzódó, tízezer kilométer hosszú, több tucat országot magában foglaló területet tekint hazájának, nem számítva az Újvilág cigányságát. Ennek a népnek a történelme nem olyan tehát, mint más népeké. Mind az eseménytörténete, mind a hosszú távú folyamatokat leíró társadalom- és gazdaságtörténete több párhuzamos, noha sok esetben kölcsönhatásban álló történelmet alkot. Ezeknek a történelmeknek vannak nagyon fontos közös vonásaik, és nem kevésbé fontos eltéréseik. A kulcs minden esetben a gazdaság, a cigányságnak a befogadó társadalmakkal létrehozott gazdasági kapcsolata, annak harmonikus vagy diszharmonikus volta.

Számolnunk kell továbbá a cigány nép két olyan tulajdonságával, amely szinte minden más népétől különbözik. Az egyik a társadalmi hierarchizáció szinte teljes hiánya. Ezt gyakran törzsi jellegként említik, tévesen. A cigányságnak a hatalmi hierarchiához való viszonya nem valami atavisztikus dolog, hanem egyszerűen egy másik megközelítés, amely a sajátos megélhetési formából, a kis létszámú vándor-kézműves közösségekből fakad. A vajda funkciója, különösen történelmi távlatban összetettebb annál, semhogy ebben az írásban teljes mélységében elemezni lehetne, összefoglalóan mégis kijelenthető, hogy alapvetően más, mint az európai társadalmakból ismert kötelezés, büntetés és jutalmazás (a bannum) jogának birtoklása, sokkal inkább a tekintély formalizálása. A sokak által cigány törvényként emlegetett romani kris sem tételes szokásjog, hanem ítélkezési gyakorlat (a mi fogalmainkkal mondjuk perrendtartás), amely azt fogalmazza meg, hogy a közösség (!) milyen formában mond ítéletet egyes tagjainak viselt dolgairól. E kettő azonban nem hoz létre hierarchizált társadalmat.

A másik sajátosság, amelynek kimondása az utóbbi időben indulatos vitákra adott okot, hogy a cigányság a történelem során sem materiális, sem spirituális vonzalmat nem mutatott a föld iránt. Ennek minden bizonnyal két gyökere van: az egyik a sajátos, vándor termelési kultúra, a másik pedig az, hogy így a cigányság elkerülhette, hogy az európai civilizációban legfontosabb értéknek tekintett föld birtoklásában vetélytársnak tekintsék. A cigányság nem akart földet és nem akart hatalmat – ez tette lehetővé, hogy Európa népei többé-kevésbé elfogadják másfélének, ne akarják sem megsemmisíteni, sem beolvasztani.

És most akkor némi eseménytörténet. Ugorjuk át a cigány népvándorlás első fél évezredét Indiától Magyarországig (noha még ennek is vannak máig ható tanulságai). Kezdjük ott, hogy nem sokkal a szerbeknek és szövetségeseiknek a törökök ellen elszenvedett rigómezei (1389), még valószínűbben a Zsigmond által vezetett lovaghadsereg nikápolyi (1396) veresége után, de egészen biztosan 1406 előtt egy tízezres nagyságrendű cigány népesség lépte át a nyugati és a keleti kereszténység határát. Tíz-harminc fős kompániákban jöttek, amelyek alkalmanként több száz fős csoportokba verődtek össze. Az első csoportok feltehetően Fogarasnál, Dél-Kelet-Erdélyben lépték át a határt, aztán sorra nyugatabbra is, a földrajzi értelemben nyitott Dél-Alföldön, egészen az Alpokig. Zsigmond, az ekkor még kétséges legitimációjú uralkodó éppen a magyar bárókkal küszködött (még fogságra is vetették), a déli határvédelem lényegében megszűnt, és csak 1404 után kezdett helyreállni. Addigra azonban már itt voltak a cigányok.

Helyesebben az európai cigányság egy csekély hányada, talán tíz százaléka. A döntő többség ugyanis egészen a 19. századig megmaradt a keleti kereszténység körében, a román fejedelemségekben, Bulgáriában és Szerbiában, ott élt a hódoltság idején, és csak a 19. század második felében indult meg jelentős vándorlás innen nyugat felé. A Nyugat-Európába került kisebbség és a keleti többség életmódjában, a társadalmi munkamegosztásban betöltött szerepében alapvető különbségek mutatkoztak. A nyugat közvéleménye máig nincs ezzel tisztában, a „saját” cigányai alapján általánosít – persze ugyanezt teszi a kelet és a közép is, nem igazán véve tudomást arról, hogy saját tapasztalatai, problémái és megoldási javaslatai aligha érvényesek másutt.

Kézenfekvő – és téves – az a feltételezés, hogy a cigányság egyfajta gyűjtögető, kéregető, Európa asztalának maradékán tengődő népként érkezett. A valóság az, hogy értékes termelési tudást hoztak magukkal: fő megélhetési forrásuk a fémművesség volt. Amennyire a múltba vissza lehet látni, az alapján úgy tűnik, hogy a cigány nép vándor fémművesként keletkezett abban az indiai társadalmi közegben, amelyben máig elevenen él a foglalkozási alkasztok, születés által meghatározott, endogám dzsátik rendszere.

Döntő momentum a cigányság történetében, hogy Európába érkeztekor ez a tudása mennyire volt releváns. Nos, úgy tetszik, hogy a 15. században Magyarország nyugati határán húzódott az a határ (vagy inkább néhány száz kilométer mélységű sáv), amelytől nyugatra a cigányság a maga fémműves (és egyéb kézműves) tudásával már nem tudott bekapcsolódni a termelésbe, ettől keletre azonban igen. Források tucatjai, ha nem százai tudósítanak arról, hogy a cigányok a Duna vonalától keletre milyen gyorsan és sikeresen csatlakoztak elsősorban a falusi agrártermeléshez az ahhoz és a paraszti háztartásokban szükséges fémeszközök előállításával és javításával. Jelentős adatmennyiség a 18. század utolsó harmadától áll rendelkezésre, ekkor már jól látható, hogy a Magyarországon honos cigány férfi lakosságnak legalább kilencven százaléka önálló kereső volt, többségük kovács, nem ritkán alkalmi zenéléssel egészítve ki a jövedelmét.

Ugyanakkor Nyugat-Magyarországon már konfliktusokról is van hír, jelezve, hogy ott a termelési viszonyok fejlettebbek voltak, a lakossághoz képest kisebb arányú cigányság sem mindig talált megélhetést. Adatok vannak arra, hogy a felvidéki német lakosságú városokban nem találtak munkát a cigány kovácsok, a magyar birtokosok közeli majorjaiban azonban igen. Erdélyből kifejezetten jó együttműködésről vannak információk, a cigányok a kincstár számára is jelentős bevételeket hoztak, mint úgynevezett taksások, közösen adózók, valamint az aranymosók, akik meghatározott kulccsal váltották be a kimosott „sáraranyat”.

Magyarországon és attól keletre, délkeletre tehát a cigányság párhuzamos, de illeszkedő társadalmat hozott létre, és abban élt a 19. század végéig. Nyugat-Európában ugyanez nem sikerült, hiszen itt a termelési kultúra nem fogadta be a cigányok termelési ismereteit, ezért az ottaniak a cigányok nagy részét elüldözték, és csak olyan kevesen maradhattak (az összlakossághoz képest egy ezrelék alatti arányban), amely létszám a marginális létet is lehetővé tette. A 15. században Európába érkező cigányság zöme még abban az évszázadban a kontinens két szélére, Spanyolországba és az erdélyi-román-szerb-bolgár vidékre szorult, ahol viszont elfogadható modus vivendi alakult ki az egy százalékot meghaladó arányú kisebbség körül. Szerepet játszott ebben az is, hogy a multikulturalizmus Európa eme két régiójában volt napi tapasztalat, Nyugat-Európa azonban éppen intoleráns korszakát élte, de ennek elemzése messzire vezetne.

Magyarországot illetően a lényeg, hogy a 19. század derekáig az 1851-es népszámlálás adatai szerint 140 ezres cigányság mind gazdaságilag, mind kulturálisan illeszkedő társadalomban élt, amelyet jelentősen erősített az ekkorra már Európa-szerte elismert magyar cigányzene. A hazai cigányság többsége évszázadok óta itt élő ősök leszármazottja volt, és nagyjából erre az időre a többség magyar (valamint szlovák) anyanyelvre váltott (egy rejtélyes eredetű csoport, a beások románra váltottak). Alacsony presztízzsel ugyan, de elfogadott helyük volt a befogadó társadalomban. Nem volt ez idill, konfliktusok bőven adódtak, az egész mégis működött.

Magyarországnak (és a régiónak) a 19. század utolsó harmadában bekövetkezett iparosodása azonban kirántotta a szőnyeget ez alól az archaikus együttműködés alól. A cigány fémművességre súlyos csapást mért az olcsó tömeggyártás: ugyan ki akart volna drágán kézzel vert szöget venni, ha olcsón, kilóra megkaphatta a szatócsnál? A magyar társadalom a dualizmus évtizedei alatt a premodernből átlépett a modern társadalomba, és a cigányság többsége nem volt képes lépést tartani vele.

A hatást fékezte ugyan a konjunktúra, és az iparosodás amúgy is elhúzódó folyamat volt, Erdély sok részére el sem jutott az első világháborúig, de egy másik hatás annál súlyosabb következményekkel járt. Romániában, ahol a 15. század óta formális cigány rabszolgaság működött, az 1850-es években eltörölték ezt az embertelen gyakorlatot. Milliós cigány népesség kapta meg a szabadságot – az önálló életfeltételek nélkül. A vándorlás azonnal megindult nyugat felé. Az 1893-as cigányösszeírás már 290 ezer cigány lakost talált Magyarországon, több mint dupláját a negyven évvel korábbinak, és ez a többlet nagyrészt a Romániából bevándorlókból adódott. A vándorlás az első világháború végéig a korábbihoz hasonló intenzitással folytatódott, a cigányok létszáma addigra valószínűleg a félmillió főt is elérte.

Népvándorlás léptékű cigány bevándorlás zajlott le tehát Magyarországon, éppen akkor, amikor a már régóta itt élők megélhetése is súlyos veszélybe került. Ez a két hatás együttesen megroppantotta a hazai cigány társadalmat. Sokan a szegénységből a nyomorba süllyedtek, és nem látszott onnan kivezető út. Megtört az együttélés fél évszázados hagyománya, és rossz folyamatok kezdődtek a cigányság és a befogadó társadalmak között.

Kézenfekvő a kérdés, hogy a cigányság miért nem volt képes a többségi társadalommal együtt átlépni a modernitás korába. A modernitás egymással összefüggő kulcselemei közül az egyik a társadalom korábbinál erősebb hierarchizálása (a főnök-beosztotti viszony általánossá válása és mélységének megnövekedése) volt, a másik a közoktatás. Egészen a modern kor beköszöntéig formális iskolai oktatásban kizárólag az értelmiségi pályát választók részesültek, a parasztgyerekeket a szüleik, az iparosokat a mesterek tanították az életükhöz szükséges és elégséges ismeretekre. A premodern társadalom zömét kitevő parasztok döntő többsége iskolai végzettség, továbbá közvetlen főnöki ellenőrzés nélkül, tudását a maga képességei szerint szerezve, munkáját a maga módján beosztva élte az életét. Ez tökéletesen illeszkedett a cigány iparosok ugyanilyen életmódjához. A modern társadalom azonban a jólét és gyarapodás feltételéül a szigorú termelési hierarchiába való beilleszkedést és a közoktatásban való részvételt szabta. A cigányság évezredes hagyományai ezzel a követelménnyel összeegyeztethetetlennek bizonyultak. A párhuzamos utak közül az egyik elkanyarodott, de a másik megmaradt a régi kerékvágásban.

Sokáig persze ott sem maradhatott. Mostanában finomabb vagy durvább megfogalmazásban gyakran elhangzik, hogy a cigányság leszakadó része premodern kultúrában él. Ez azonban nem igaz, a helyzet rosszabb. A faluszéli nyomornegyedek lakói valójában már rég elveszítették a kapcsolatot saját premodern kultúrájukkal, anélkül azonban, hogy a befogadó társadalom modern kultúrájába képesek lettek volna bekapcsolódni. Százezres nagyságrendű ember olyan rontott kultúrában él, amely sem a saját hagyományait, sem a befogadó társadalom értékeit és normáit nem ismeri el, és a felemelkedésnek, gyakran a puszta megélhetésnek egyetlen útját a kriminalitásban, minden norma áthágásában látja. Nagyon hasonló ez a helyzet azokhoz a viszonyokhoz, amelyekben a nyugat-európai nagyvárosok peremén élő bevándorlók gyerekei élnek: számukra nem érvényesek már a szüleik otthoni normái, de a befogadó közösségéi sem.
    A végzetes leszakadás Magyarországon és Európa más országaiban területenként eltérő időben, egy-egy területen is évtizedekig elhúzódóan zajlott, de gyakorlatilag mindenütt végbement. Trianon katasztrófája, a két háború közötti időszak tekintélyelvű, rendpárti közfelfogása lényegében sikeresen elfojtotta ugyan ezeket a folyamatokat, megoldani azonban nem tudta őket. Ugyanez történt a szocializmus évtizedei alatt is. Az a probléma tehát, amellyel most szembenéz a magyar társadalom, száz éves múltra tekint vissza, és igen kevés köze van aktuálpolitikai folyamatokhoz. Aki a jelen megoldásait keresi, annak először a múlt problémáival kell megbirkóznia: cigánynak és magyarnak egyaránt.

Búcsúzóul egy kép a boldog békeidőkből. Kilencfős bonyhádi cigányzenekar áll modellt a fotográfusbak a millennium évében, 1896-ban. A kisbőgő (cselló), amely az 1870-es évekig állandó tagja volt a zenekarnak, majd teljesek kikerült onnan, itt még jelen van, de már szerepet kapott a vetélytárs, a nagybőgő is. A cimbalom már pedálos (Schunda József fejlesztette ki a ma ismert hangszert 1874-ben), és a klarinét mellett öt hegedű szólaltatja meg a dalokat. Ekkora zenekart tekintélyes vendéglő tarthatott csak, a kép maga bizonyára a kerthelységben készült.

Címkék: társadalom roma tudatlanság intergáció

2 komment

Cuito

Bencsik Gábor 2009.04.23. 16:04

A világ folyói közvetlenül vagy közvetve többnyire eljutnak a tengerig. Közben vizük egy része elpárolog, szivattyúznak belőlük öntözésre, fogyasztásra, csatornázzák a vizüket erre-arra, valamennyi mégis eljut a világóceánba, hogy azon keresztül táplálja a víz nagy, éltető körforgását. Némelyik azonban nem ilyen szerencsés. Az angolai hegyekben eredő, a mi Dunánkhoz hasonló méretű Cuito például a tízezer négyzetkilométer kiterjedésű Okawango mocsarat alkotva belefullad a Kalahári-sivatag végtelen homoktengerébe. Itt nem érvényes „Az értől az óceánig” szimbolikája, helyette „Az értől a semmibe” a kemény valóság.

A magyarországi romaprogramokra költött pénz erősen hajaz a Cuito folyóra. Milliárdos nagyságrendű összegek indulnak el valahonnan az adófizetőktől összegyűjtött költségvetésből, hogy végül egy pohárnyi se jusson el a problémák tengeréig, az egész belefulladjon valami mocsárba, aminek egyelőre még a nevét sem tudjuk.

Az világos, hogy az állami pénzeknek mindenütt a világon van valamelyes „párolgási veszteségük”. A pénzfolyam partjára mindig odagyűlnek az ügyeskedők, akik kisebb-nagyobb csatornákat nyitnak a saját telkük felé. Ha mást nem, hát rest, hanyag hivatalnokokat kell megfizetni ebből a pénzből, hogy nagy része tovább folyhasson, meg ne akadjon a bürokrácia gátjain. Olyan ország nincs a föld kerekén, ahol az állami pénzeket valamilyen mértékben meg ne csapolnák.

Az arányok azonban egyáltalán nem mellékesek. Az arányok egy ország civilizációs szintjét és morális állapotát híven tükrözik. Öt-tíz százalék veszteség tudomásul vehető. Húsz százalék kezelhető. Harminc százalék elviselhető. És száz százalék?

Az Országos Cigány Önkormányzat elnökét újabb, a cigányok felemelésére szánt pénz eltüntetésével vádolják. És még neki áll feljebb. Somogyban egy roma vállalkozó húsz millió forint támogatást kapott, hogy romáknak munkahelyet teremtsen egy fatelep létrehozásával – a teljes összeg eltűnt anélkül, hogy akár egyetlen ember egyetlen napig dolgozott volna a fatelepen. Az egyik kerületi cigány önkormányzat elnöke eladta az önkormányzat irodáját, és a pénzt az utolsó vasig elköltötte. A minisztériumi főosztályvezető saját cégeit bízza meg tanulmányok írásával.
Ennek véget kell vetni. Lopni bűn. Pont. Nincs elfogadható magyarázat. Az országnak a cigányok felemelkedésére pénzt kell költenie. De az a bűnös gyakorlat, ami most folyik, nem folytatható. A tolvajt meg kell büntetni, és garantálni kell, hogy az elindított pénz lehető legnagyobb hányada eljusson oda, ahová szánták. A cigánysággal kapcsolatos problémák sok-sok kezelési módja közül ez az egyik legfontosabb.


Búcsúzóul megint egy kép. A két világháború közötti Budapest egyik legnépszerűbb mulatóhelye volt az Ostende kávéház (Rákóczi út 20.), ahol híres jazzband és szintén híres rajkózenekar működött. Ez a kép 1939-ben készült, az is lehet, hogy egyik-másik öreg prímás megismeri magát rajta.

Szólj hozzá!