Naptár

december 2018
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31

Friss topikok

  • Dread Naughty: Csak jelzem, hogy a cigányság nem egységes forrásból származik(ahogy pl. a zsidók sem). Vannak az ... (2018.11.18. 18:13) Gének
  • HargitaIhenrIK: Csak mondom. Olyan megnyitojuk volt hogy csuhaj.. nmaahc.si.edu/ (2016.11.06. 03:21) Cigány múzeum
  • Szúrófény: Papír kell, bizonyítvány! Papír kell: bizonyítvány Azzal virít, aki hitvány! Tanult ő, férges esz... (2015.01.24. 07:59) Hócipő
  • Szúrófény: Munkanélküli fia verse (Ady Endre Proletár fiú verse, ma) Az én apám reggeltől estig, Reménytelen... (2015.01.24. 07:55) A pártok cigány-programja 3. – Jobbik
  • Szúrófény: Ég a hazugságtól, Ég a hazugságtól, a kopár szik, Álmodozó marha, hiába igyekszik, Nem jut előre,... (2015.01.24. 07:52) A düh piramisa

Mi is nomád életet élünk, csak más formában

Bencsik Gábor 2011.04.20. 12:50

Horváth Ágnes vend köszörűs cigány asszony a gyerekkoráról, a vándorlásról

 

Igen, a szüleim vándorok, azok voltak. Én Büssüben nevelődtem fel, de Nagyatád környékéről jöttünk oda. Volt egy kis házunk, abban laktunk ősztől tavaszig, és amikor kikaptuk a nyári szünetet az iskolában, akkor elmentünk csavarogni. Pénzt csinálni. Mire a sulinak kellett kezdődni, addig visszatértünk. És megint vártuk a következő nyarat.

Büssüben magyarok közé vegyülve laktunk, de mind köszörűsök. Voltak családok, akik nyáron elmentek, de voltak, akik nem. Abbahagyták. Az én szüleimnek volt mindig lovas kocsijuk, hol egy lóval, hol két lóval, és úgy szoktuk, hogy mikor nyári szünetet kaptunk, össze szoktunk pakolni, batyukat kötöttünk, edényeket, hogy főzni tudjunk meg ez, az, és akkor befogtunk. Elindultunk.

Szerettem ezt az életet. Csoportban szoktunk menni, három-négy család. Középen volt egy nagy tűz, és körbe húzták fel a sátrakat. Az volt a legjobb élmény, még most sem felejtem el, mikor esett az eső, egy nejlonon keresztül kopogott, és az olyan jó érzés volt, hogy az ember ott aludhatott. Jó volt.

A szüleink akikkel barátságban éltek, mindig volt egy-két olyan család, azokkal mentünk. Az én párommal is úgy ismerkedtünk meg, hogy a szüleink összeálltak, és ebből meg egy házasság lett.

Egy szekér volt két-három családnak. Aki egy kicsit tehetősebb volt, sok gyógynövényt tudott összeszedni, annak külön is volt szekere. Mert a gyógynövényt, azt is szedtük, szárogattuk, abból is pénzeltünk. Abban az időben volt olyan, hogy gyógynövény-átvevő. Már az is ismert minket. Abból a pénzből vettek a szüleink ruhát, ilyesmit. Én is abból kaptam életemben először új ruhát. Sose felejtem el, nyolc éves voltam, kaptam egy piros csizmát, aminek nagyon megörültem. És azt kellett hordani egész évben. Nem mint most.

Nyolcan voltunk testvérek. Én a legkisebb vagyok. Engem kényeztettek, adtak volna, csak nem volt miből, mint most ezek a gyerekek, hogy el vannak tényleg kényeztetve. Karácsonykor az nagy öröm volt, hogyha valamit kaptunk. Én csak akkor szoktam csokoládét kapni. Semmikor máskor, mert nem jutott. Ilyen volt a gyerekkorom, de jó volt. Az a rosszabbik része, hogy az ember nélkülözött, mert abban az időben nem voltak családi pótlékok, munkahelyek. Amit nyáron a szüleim össze tudtak szedni, télen be szokták spájzolni.

Amikor elindultunk, ott éjszakáztunk, ahol beesteledett. Látták a felnőttek, hogy alkonyodik, már sötétedik, akkor már előtte jó két-három órával le szoktak állni. Sátrat húztak a férfiak, az asszonyok nekiálltak tüzet rakni, főzni, hogy legyen ennivaló. Mindig szoktunk teát főzni. Azt sosem fogom elfelejteni. A hamuba szoktak krumplikat bedobálni. Jó volt. Annak nagyon örültünk, ha saláta volt. Cseréltek kosárért, vagy dolgoztak éppen, és kaptak jó nagy fej salátát. Tésztákat ettünk, ugyanúgy. Amikor sodortak az asszonyok, nem volt sodrófájuk, volt egy jó nagy lábas, raktak rá papírt, a tésztát legyúrták, és egy nagy dunsztosüveggel sodorták. Ugyanúgy főztek, mint otthon.

Gombát is lehetett találni, csak az én családom nagyon félt a gombától, és megmondom őszintén, én is. Amit nem ismertünk, azt nem szedtük föl. Az egy csibegombát, azt ismerte az apám, azt megettük, a többit nem. Vadkörte szokott még lenni, áfonya, meg volt vad eper. Azért mindig elmentünk kószálni. Volt egy fa, a nevére már nem emlékszem. El szoktunk mi menni gyerekek egy kicsit beljebb az erdőbe a sátoroktól, vittünk egy nagy kést vagy kis fejszét, és volt egy olyan fa, be szoktuk vágni, és abból folyt ki az édes víz. Azt szoktuk meginni. Az nagyon jó volt.

Este a sátrak a tűz körül álltak, mindig szemben egymással, soha sem máshogy. Pár méterre a tűztől, hogy be ne gyulladjon. Ott csak aludtunk, a holmink az a lovaskocsin volt. Amit megfőzött az édesanyám, és nem fogyott el, fazékba belerakták, fedővel el, egy kendődarabot rá, jól meghúzták, a lovaskocsi eleibe, hogy semmiféle kúszó-mászó bele ne férjen. Olyan ember magas volt a sátor, az ember belebújt. Háromszögletes valami, három rúdja volt, egy villás rúd elöl, egy hátul, és arra rárakták keresztben az egyenes póznát. Jött rá a nejlon, rá lett rakva, és le lett földelve. Vagy kiékelték alul, mint mikor egy lakodalmas házat csinálnak, vagy volt aki leföldelte.  Ezt a férfiak csinálták, meg ellátták a lovakat. Azoknak nem szoktak sátrat csinálni, csak egy olyan nagy fához kötötték, hogy el ne ázzon az a ló. Szokott lenni olyan fa, hogy be volt terebesedve, és érdekes módon nem ázott el soha semmi.

Amikor sötétedett, akkor már a tűz mellett ültünk. Aztán gyerekek, szalmát be a sátor alá, jó nagy pokróc rajt, hogy kényelmes legyen, ott volt a dunyhánk, vánkosunk, lehetett aludni. A felnőttek egymásnak szoktak mesélni, beszélgetni, az életről, meg hogy merre mennek. Olyan közösség volt, hogy nem bántotta soha senki a másikat, nagyon jól kijöttek. Barátságban éltek. Így mondom.

A sátorban a családfő, mondjuk az apám elöl aludt. Mellette az anyám, azután a gyerekek sorban. Az volt a lényeges, hogy fiúgyerek nem alhatott a lány mellett olyan hat-hét éves kortól. Akkor úgy csináltuk, hogy külön legyenek. A fiú az apjával aludt, aztán az anyja és a lányok. Vagy hogyha nagyobb gyerekek voltak, olyan tíz-tizenkét évesek, akkor külön kis sátor volt nekik. Vagy a lovaskocsin csináltak neki helyet. Kis szalmát raktak neki oda, és lefektették. Valamilyen kis nejlont raktak rá, hogy el ne ázzon. Általában nem volt más, csak a csillagos ég. És az nagyon szép dolog volt.

A sátor elég széles volt, csak a bejárat volt kisebbnek csinálva, hogy ha jön egy vihar vagy valami, ne verjen be. Volt nagyon sok ilyen vihar, hogy lekapta a nejlont a nagy szél, és vitte. Mi meg ott áztunk.

Reggel legelőször a férfiak voltak fönn. Fölkeltek, raktak jó nagy tüzet. Abrakot kellett adni a lónak, meg kellett őket pucolni, a férfiaknak ez volt a munkájuk, meg kellett itatni, fölkészíteni az útra, befogtak. Az asszonyok is fölkeltek, a gyerekek megmosakodtak. Volt egy nagy vajlingunk, ilyen edényféle, amit mosakodásra szoktunk használni. Ott rotyogott a tea, volt aki főzött már. Az én apám mindig korán szokott fölkelni, meg a többi férfiak is. Szoktak kávét is csinálni, meg pirítottak kenyeret, úgy rádobták a hamura. Késsel lekotorták, azt ettük meg. A férfiak lebontották a sátrat, az asszonyok elpakolták a holmit, és indultunk tovább.

Beértünk egy faluba, végigmentünk rajta, a falu végén próbáltunk egy olyan helyet keresni, ami nincs messze, ahol le tudtunk sátorozni. Egy alkalmas helyet, nem az erdő szélén, mert attól féltek, hogy a gyerekek eltévedhetnek, ha közel van az erdő. Amikor elindultak a gyerekek játszani, közel voltak, szem előtt, nem mehettek messzire. Azt mindegyik gyerek tudta. Letelepedtünk, és akkor mindjárt elmentek be a faluba a férfiak. Dolgozni, munkát nézni. Ha volt kis szerencséjük, akkor hoztak ezt-azt haza, volt enni.

Lábasfoltozásokat is szoktak csinálni. Az én apám is csinálta, meg az apósom is. Volt nekik egy kis ládájuk, és elindultak. A nők és a férfiak ugyan külön. Bekopogtak, meg már várták őket. Szokott hely is volt, már ismerték őket, azért voltak félrerakva lábosok, hogy mire eljön az az idő, tudták, hogy mennek. Meg tudták fótozni.

Az asszonyok tüzet raktak, mostak. Ha nem volt háziszappan, mert szoktak kapni a házaknál, akkor hamuval. És akkor kiterítették a bokrokra. Nagy emlékem van róla, képzelje el, hogy körben kiterítették a bokrokra. Ott voltak körben a ruhák a bokrokon. Ha esetleg volt egy kisbaba, akkor annak a ruháját külön szokták mosni. És annak a vizét, amiben mosták a ruháját, nem szabadott kiönteni akárhova. Most is az én gyerekemnél ez van, azt a vizet fogtuk mindig, és egy fa tövébe beöntöttük, hogy ne tudjon akárki belelépni. A férfiak és nők ruháját, azt lehetett együtt mosni. Csak a kis babáét nem lehetett.

Volt olyan asszony is, amelyik bejárt a faluba, volt, amelyik otthon maradt. Valakinek mindig otthon kellett lenni, hogy a többi gyerekre figyeljen, míg a másik odavan. Szoktak vinni söprűt, meg kosarat. Mire a faluhoz értünk, megvolt már az áru, útközben csináltuk. Volt olyan, hogy férfi is elvitt egy-két kosarat, hogyha esetleg nincs munka, akkor abból is tud valamit hazahozni, biztosabb. A faluban csak élelmet adtak, pénzt nem. Több hasznát vettük az ennivalónak, mint a pénznek. Pénzünk a gyógynövényből volt. Abból szokták félrerakni a gyerekeknek, hogy mire mennek iskolába, legyen. A gyógynövénnyel, azzal nagyon sokat dolgoztak az asszonyok, azt le kellett húzni, nejlonra kidobni, forgatni abban a nagy melegben, utána pakolni nagy zsákokba, elmentek kikérni a zsákokat, hogy legyen mibe bepakolni. A gyógynövénygyűjtő volt az úti cél, mire odaértünk, a kocsi már meg volt telve, megvolt egy rakomány. És már pénzzel jöttek haza.

A faluban egy edényfoltozásért adtak két-három főzet krumplit, szalonnát, tojást, savanyúságot. Volt olyan magyar, még odaadott egy jó nagy tyúkot is, attól függ, milyen jó szívű volt a gazda. Volt, aki nagyon sokat adott, hogy az ember alig tudott hazajönni, egy hétig volt kajánk, volt amelyik fukar volt. Az emberek között mindig van különbség. Abban az időben is így volt. Hol ennyit kaptunk, hol annyit. Amennyit a gazda odaszánt, annyit adott.

Addig maradtunk egy helyen, míg munka volt, egy-két napot. És akkor tovább mentünk. De már mikor észrevették a felnőttek, hogy sötétedik, letelepedtek, soha sem vágtak neki az éjszakának. A somogyi tájon, ott jártunk. Le Nagyatádig, fel a Balatonig, és vissza Somogyba. Somogyot nem hagytuk el. Volt úgy, hogy ebben az évben felső Somogytól lemegyünk alsó Somogyig, a következő évben lementünk mondjuk Nagyatádig, és vissza felső Somogyig. Találkoztunk más csapatokkal, hogyne. Üdvözöltük egymást, kérdeztük hogy vannak, hogy van az egészségük, barátok voltak. Mindenki ismert mindenkit.

Előre meg szokták mondani, hogy ő erre megy, akkor a másik más irányba ment. Nem csaptak eléje, nem vették el a munkáját, mindenkinek meg kellett élni. Soha nem volt veszekedés a csapatok között. Én nem emlékszem. Sőt még mikor a másik bajban volt, egyszer megdöglött az egyiknek a lova, az édesapám befogta a lovait, és elment a családért. Mert ott maradt egy lovaskocsi, három-négy gyerek, a batyu meg minden, de ló nem maradt. Jó messzire elmentek, és másnap jöttek vissza. Ha baj volt, akkor az egyik mindig hírt adott a másokról. Mint valamikor az indiánok. Csak nem füstjellel, hanem valahogyan értesültek egymásról.

Azt számon tartottuk, hogy ki köszörűs, ki oláh, ki beás. A beásokat úgy mondjuk, hogy hegedűs cigány, a beás az nekik sértő. Azt nem szeretik. Az én vőm beás, ő sem szereti, sértve érzi magát. A hegedűst, azt elfogadják. Az oláhcigányokat mindig csodáltuk. Nekik mi mindenük van, nekünk ilyen szegénységünk van. Ez a mi csapatunk mindig valahogy lejjebb maradt. Azok mindig fölöttünk voltak egy lépéssel. Volt közöttük, amelyik ugyanúgy vándorolt, mint a köszörűsök, volt amelyik meg nem. Ez a csapat is másfelé ment, meg az is. Nem akarta az ember, hogy bajok legyenek, hogy összevegyüljön a lány a fiúval, mert akkor nagy probléma lett volna. Nem házasodhatott egyik a másikkal, csak a fajtájával. Előre néztek az öregek, az isten ne adja, hogy ezek összevegyüljenek, mert abból problémák lennének. Mert ők sem engedték azt, hogy mondjuk egy köszörűst vegyen el egy oláh. De most már vegyülnek.

A házasság, az legtöbbször úgy történt, hogy lányszöktetés volt. Először megkérették a lány kezét, a szülő nemet mondott, muszáj volt megszökniük. Ha szerették egymást, akkor megszöktek. Akkor jöttek vissza, ha már terhes volt a lány. Akkor nem tudták szétszedni őket. A cigánytörvény az, hogy ha gyerekkel jön vissza, akkor meg van bocsátva. Igazából lakodalom nem volt. Nem emlékszem ilyenre. Csak megszöktette a fiú a lányt, aztán ha tetszett, ha nem, a családba be kellett hogy fogadják. Vagy hozattak egy liter bort, vagy akadt otthon, azt megitták, és ennyi volt. A fiú ment a lány szüleihez lakni. Az én gyerekeim is férjhez mentek, és a lányaim nem hagynak el engem. Nem tudom, hogy miért, inkább a fiúk jöttek énhozzám. Az igaz, hogy őket megkérették rendesen. Van olyan is, hogy a lány megy a fiú szüleihez, de az nagyon ritka.

Ha vita volt közöttünk, mindig az öregek döntötték el. A cigányvajda. Minden csapatban volt egy öregebbik. Az tett rendet köztük. Valamelyik elkezdett a családjával veszekedni, mert sajnos voltak ilyenek, és akkor az öregebbik rendet rakott. Azt elfogadták. Volt olyan is, hogy nem fogadta el, megtámadta, pofon ütötte, de a végén muszáj volt neki elfogadni. Ez addig volt érvényes, ez a vajdaság, amíg együtt volt a csapat. De azért néha máskor is így volt. Ha találkoztak, az öregebb rászólt a másikra, hogy hagyd békén a családodat, meg ilyen dolgok. Pedig nem volt köze hozzá. A vajdát nem választották, hanem az úgy jött. Az öregebb, amit az mondott, az volt.

Nekünk a vándorlás idején bajunk nemigen volt. Nem bántottak. Inkább csak figyeltek. Volt egy-két helyen, hogy lopás történt, vagy mit tudom én, nem a mi fajtánk csinálta. Jártak sokan, ezek az oláhcigányok is jártak. Volt azok között is rossz ember meg jó ember. Letelepedtünk egy helyen, tudták bent a faluban, hogy két-három család, az ott van. És ha valami lopás volt, akkor mindjárt odajöttek. Először a csősszel jöttek, és látták, hogy nem találnak semmit – mert fölforgatták a szegénységét az embernek, szó szerint kutattak, hogy valamit csak találnak –, látták, hogy nincs ott, amit ők keresnek, odábbálltak. De ha azt a valamit megtalálták, mert sajnos volt olyan, hogy valaki lopott, akkor már rendőrrel mentek. Vagy önbíráskodással intézték el, éjszaka rájuk mentek sokan, és szegénykék menekültek. Mivelünk hála a jóistennek nem történt ilyen. A szabály az volt, hogy mi máséhoz nem nyúlunk. Kikutattak minket, és nem találtak semmit, mert nem mi voltunk.

Augusztus huszadika felé elindultunk hazafelé. Elég messze volt a távolság, mire az ember hazaér. Ahol besötétedett, ott letelepedtünk, és úgy mentünk hazáig. Ősztől tavaszig kosarakat fontunk otthon, a felnőttek söprűket árultak a faluban, gyalog mentek árulni, vagy befogtak, ha jó idő volt, és aznap jöttek vissza. Kosár volt, söprű, meg ez a foltozás. Télen is csinálták.

Az édesapám dolgozott a Délépnél. Ásták a kövesutat, csöveket raktak, ott dolgozott. Amikor fizetés volt, akkor mindig valamit hozott haza, vásárolt, és abból tartotta el a családot. Az asszonyok azok inkább otthon voltak. Nem tudom, hogy a többi cigánynál hogy van, de a mi fajtánknál egy nő többet dolgozik, mint egy férfi. Kétszeresen is. Volt olyan is, hogy a férfimunkának is neki kellett állni. Amikor a férfi nem ért rá, nő fogott be a lovaskocsiba. Nekem is volt egy nagyon szép lovam. Vilinek hívták. Fekete kis lovam volt, nagyon szerettem. A gyerekeimmel elmentünk csetézni, gyógynövényezni, nagyon megszerettem azt a lovat. Egyszer valamiért, nem is tudom, hogy miért el kellett hogy adjuk ezt a lovat. Olyan tíz évvel ezelőtt volt. El kellett válni tőle. Én azt kértem, hogy akkor vigyék el, amikor én nem leszek otthon. Akkor megfogadtam, hogy a szívembe többet lovat, kutyát nem zárok. Még most is bánom azt a lovat. Azóta messzebb vagyok a lovaktól. Nem mondom, hogy félek, hanem egy lépéssel hátrébb. Most is van a páromnak egy lova. Kocsink az nincsen hozzá, csak lovunk van. Az ő apja is lovas volt világéletében. Tíz testvére van, de senki nem foglalkozik lóval, csak ő. Most itt arrébb is lett egy ló, a szomszédban, meg ott is elöl. Egy kis póni. Mikor jön a szezon, akkor mennek bodzacsetét gyűjteni, bodzavirágot, meg mikor le van vágva a kukorica, lehet menni böngészni, abból is lehet egy kis pénzt csinálni.

Mi is nomád életet élünk, csak más formában. Csak éppen annyi, hogy egyiknek egy kis busza van, a másiknak meg kocsija. De ugyanaz a szenvedély, ugyanaz a gyűjtögetés. Amikor jön a lomtalanítás, akkor vasazunk. Az ugyanaz. Abból tartjuk fenn magunkat. Akkor jön a csiga, abból is lehet valamit pótolni. Meg a hársfavirág. Van házunk, amibe bebújunk, nem mint a szüleink, hogy sátorban kellett lakni. De különben ugyanaz szerintem.

A rokonság legtöbbször a temetésen találkozik. Leginkább akkor vagyunk együtt. Abban az időben is így volt, meg most is így van. Volt karácsony, de nem nagyon szokták megtartani. Nem kereste egyik a másikat. De viszont télen, mikor nem vándoroltunk, föl szoktak keresni minket. Most itt a telepen együtt vagyunk. Itt mind rokon. Mind ide mentek férjhez, ide nősültek. Van itt egy ápolónő, ő is cigány. Kitűnő tanuló volt, ő sokra vitte. Ez a probléma, hogy itt senkinek nincs meg a nyolc iskolája. Van akinek egy hiányzik, van amelyiknek mind. És még egy takarítónő álláshoz is nyolc általános kell. A gyerekek, azok már tanulnak. Van itt az óvodásoknak az előkészítő, meg a tanoda. Az atya is nagyon sokat segít. Ha ő nem lett volna, akkor már nem lenne ez a közösség. Mert az önkormányzat elkezdte fölvásárolni a házakat. Én eladtam az enyimet három évvel ezelőtt, és elmentem lakni. És újra visszajöttem. Az ember már megszokta ezt a helyet. Szeretek itt lakni. Hiába kis puszta, imádok itt lakni. Vettem házat, amit most havi ötvenezer forintjával törlesztek. Most már a vége fele járok, hála a jó istennek.

Azt tervezik, hogy jövő évben elindul egy kis iskola, itt lesz megtartva, a felnőtteknek. Nekem is hiányzik egy osztály. Én hét iskolát végeztem, akkor halt meg az édesapám, és el kellett menni dolgozni, muszáj volt. Esti tagozaton az egyet leraktam, de nincsenek meg a papírok, nem tudom bizonyítani, hogy megvan a nyolc iskolám. Már mindenhol megnéztük, sehol sem találtuk. Elkeverték a papíromat, vagy be sem jegyeztek. Nem tudom bizonyítani. Úgy csináltam, hogy dolgoztam, hajnalban keltem, este meg tanultam. És nincs meg. Pedig mindenhova kell. Hibába megyek el hét iskolával, még szóba sem állnak velem. Most majd talán meglesz ez is.

 

Baglaspuszta, Somogy megye, 2011. március 23.

 

Feljegyezte Bencsik Gábor

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://ciganyokrol.blog.hu/api/trackback/id/tr972842258

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Maisie MacKenzie 2011.04.20. 14:32:24

"Amit nyáron a szüleim össze tudtak szedni, télen be szokták spájzolni."

Sajnos erről a spórolásról már leszoktak. :-(

Amúgy szép, emberi történet.