Évtizedek óta kísért a cigány múzeum gondolata. Teljesen logikusan: egy nép identitásához a történetét és kultúráját bemutató múzeum szervesen hozzá tartozik. Tizenöt évvel ezelőtt, Choli Daróczi József (a cigányok körül forgolódók számára a Csoli, nagyszerű ember és kitűnő költő) lapjában, a Rom somban, életem első cigányokkal foglalkozó írásában cigány reformkort sürgettem, ugyanazokkal a célkitűzésekkel, mint a magyar: múzeum, könyvtár, színház, nyelvművelés. Tegyük hozzá: a múzeum a legkevésbé sem holt tárgyak bemutatótere, hanem szellemi műhely, tudósok munkahelye.

Igazából nem is csak múzeumnak kellene nevezni a régóta igényelt intézményt, hanem valahogy így: Magyar Cigány Múzeum, Történeti Intézet és Könyvtár. Ebben kellene egy olyan állandó kiállítás, amely bemutatná a cigányok történetét, hagyományos kultúráját, tárgyi emlékeit – szóval egy afféle klasszikus múzeum, tárlókkal és tablókkal, egy kis multimédiával, ahogy azt kell. Ide el lehetne vinni az iskolásokat, és bemehetne mindenki, aki a közhelyeknél egy kicsivel többet szeretne tudni. Kellene hely továbbá időszakos kiállításoknak, külföldi anyagnak, magángyűjteményeknek. Ezeknek a hátterében kellenének képzett muzeológusok, valamint raktárak, mert egy valamirevaló múzeumnak tízszer annyi anyaga van, mint amennyit bemutat.

Kellene aztán egy komoly történeti intézet, felkészült kutatókkal, akik végre-valahára, évszázados késés után nekiállnának a történeti források teljes körű feltárásának és publikálásának, továbbá vinnének egy negyedéves folyóiratot és publikálnának egyebütt. Ez az intézet évente legalább egy nagy, átfogó és három-négy, részterületet tárgyaló konferenciát is szervezhetne, annak anyagát közreadhatná. Műhelye lehetne emellett a nemzetközi cigány történeti kutatásnak, nevelője fiatal történészeknek.

Kellene végül egy tudományos igényű könyvtár, ahol megtalálható például a Journal of the Gypsy Lore Society és a La revue des Etudes Tsiganes teljes sorozata, a tekintélyes nemzetközi irodalom minden lényeges műve, lehetőség szerint eredeti források (nemrégiben egy pesti árverésen kelt el József főherceg egy cigány nyelvű levele Hermann Antalhoz), továbbá egy képgyűjtemény, afféle ikonográfiai tár.

Két dologra viszont biztosan nem lenne szükség. Nem kellene gyűjteni félamatőr cigány művészek önképzőköri képeit és fafaragásait. Az úgynevezett cigány képzőművészet amúgy is rossz sínen fut. Volt egy zseniális cigány őstehetség, Balázs János, aki világszínvonalú életművet hozott létre teljes egészében maga teremtette mesevilágával. Azóta viszont dilettánsok ezrei utánozzák abban a hiszemben, hogy ez a cigány kifejezésmód, és a közönség nagy része ezt el is hiszi. Pedig semmivel sem jobbak, mint a tengernyi Petőfi-epigon, akik a 19. század második felében elárasztották a vidéki lapokat. A múzeum kortárs képzőművészetet egyáltalán ne gyűjtsön. Az menjen a galériákba, döntsön róluk a műgyűjtő piac. Nincs szükség egy múzeumban továbbá „kultúrműsorokra”, ceglédi kannás tánccsoportokra és tehetségkutató versenyekre. Nincs azokkal semmi baj, csak éppen nem ide valók. A múzeum nem kultúrház.

Eddig rendben volnánk. De most jön a legnagyobb probléma. Ha azt mondják a magyarországi cigány vezetők, hogy elég volt abból, hogy rólunk nélkülünk döntenek, egy cigány múzeumot hadd vezessenek már cigányok, nemigen lehet elvitatni a kérés indokoltságát. Csakhogy az elmúlt húsz évben nem akadt egyetlen olyan, cigányok által vezetett cigány kulturális intézmény sem, amelyet megfelelő szinten irányítottak volna. Korrupcióról, nepotizmusról, lezüllesztésről annál több hír van. Cigány vezetők kezén úgy tűnik el a közpénz, mint a kiöntött víz a sivatagban.

Cigány múzeum cigány igazgató nélkül? Ez nem védhető. Cigány múzeum cigány vezetővel? Ma még ezt sem könnyű elképzelni. Úgyhogy múzeum egyelőre nem lesz, hanem lesz helyette – megjósolom – központi kulturális centrum, százmilliós költségvetéssel, harminc alkalmazottal, tánccsoporttal, amatőr festőkkel, alibi konferenciákkal és zűrös pénzügyekkel.
Múzeum pedig lesz majd húsz év múlva. Ha felnőnek azok a cigány értelmiségiek, akiknek nem az az egyetlen céljuk, hogy az ő fenekük alá tolják az államtitkári Audit, akik hajlandóak egy egész élet alázatos munkáját szentelni saját népük felemelkedéséért. Lesznek ilyenek. Csak ki kell várni.
 
Mai képünk képeslap, 1916-ban adták postára Kaposváron. Hogy hol készült a felvétel, nem tudni, de igen valószínű, hogy dél-dunántúli beás családot ábrázol.

A gyermekét nyilvánosság előtt szoptató cigányasszony, mint képi közhely jelenségéről az előző részben szó volt. Érdekes a jobbra hátul ülő kislány majdhogynem ünneplő ruhája – talán iskolás. Fontos megérteni, hogy ezek az emberek nem nyomorként élték meg a kunyhóban lakást, hanem évezredes hagyományok folyatásaként. Nem éppen vonzó hagyomány, de akkor is egykori kultúrájuk része.