A politikai liberalizmus (amely nem azonos a szabadelvűségként ismert szellemtörténeti jelenséggel, csupán annak eszközeit használja) egész Európában visszaszorulóban van. Ennek következtében a társadalmi konfliktusok megközelítése is erőteljesen változik, korábban tabuvá tett vélemények is nyilvánosságot kaphatnak, hovatovább szalonképessé válnak. (Többek között a tabuk felállítása, az eltérő vélemények agresszív támadása, a véleménymonopóliumra való törekvés miatt nem tekintem a politikai liberalizmust szabadelvűnek.)
Az európai értelmiség szellemi közege azonban ennél sokkal lassabban változik. A kisebbség és többség közötti feszültségeknek az előítéletekre való visszavezetése például ma is messze a legelfogadottabb magyarázat. Az előítéletesség elleni küzdelem olyan nyelven szól, amelyet Európa értelmisége maga is beszél. Aki az előítéletek ellen emel szót, annak nem kell álláspontját érvekkel alátámasztania, eleve „jó ember”, aki megérdemli rokonszenvünket és pályázati támogatásainkat. Aki azonban az előítéletek meghatározó jelentőségét vitatja, az jól teszi, ha alaposan felkészül, mert kemény eszmei támadásoknak lesz kitéve, és még ha jól állja is a sarat, rajta marad a rasszizmus undok bélyege.
A magyar cigányság problémáival kapcsolatban is rendszerint az előítéletesség az első szó, ami előkerül. E megközelítés szerint a problémák gyökere a többségi társadalom attitűdjében keresendő, és ha ezt az attitűdöt sikerül kedvező irányba módosítani, a problémák is alapvetően enyhülni fognak. Könyvek tucatjai elemzik a cigánysággal szembeni előítéletességet, és valamennyi biztosan számíthat arra, hogy derék, haladó, emberbarát műnek minősüljön.
Pedig a modern társadalomtudományok arra tanítanak, hogy ezt a megközelítést teljes tévedésnek minősítsük. Előítéletek természetesen vannak, negatív előítéletek is, és ezek nem könnyítik meg a probléma kezelését. De mindez csupán a fecsegő felszín. A mélyben olyan társadalmi jelenségek húzódnak meg, amelyeket legalább Claude Lévi-Strauss óta, immár fél évszázada a társadalmi struktúrák néven ismerünk. Ezekről pedig többek között Fernand Braudel óta tudjuk, hogy „kétségkívül szerkezet, építmény, de még inkább olyan valóság, amit az idő nehezen koptat el, és igen sokáig görget magával”. Amit Pierre Vilar azzal egészít ki, hogy „bármilyen valóságról legyen is szó, nem az ′idő′ koptatja, görgeti, hanem ′valami′, ami a realitástól függően nem egyformán koptat”.
Igen, a cigányság esetében is a struktúrákról, ezekről a nagyon lassan változó dolgokról van szó. Hogy egy előítéletes példával éljünk, általában feltételezik, hogy a telepi cigányok a gyerektámogatási rendszer maximális kihasználása miatt szülnek sok gyereket. Pedig a történészek régóta tudják, hogy egy adott társadalom házasodási és gyermekszülési szokásai mélyen be vannak ágyazva szociokulturális rendszerébe, nagyon erősen meghatározottak, az idő vagy az a „valami” csak nagyon lassan koptatja őket. A jelen visszaigazolásai (például családi pótlék formájában) erősíthetik, vagy gyengíthetik a szokásokat, de mindkét hatás csak hosszú időtartam (a francia történeti iskola által annyit emlegetett longue durée) alatt képes hatni.
A problémának az az alapja, hogy a cigányság, Európában egyedülálló módon évszázadokon át a többségi társadalmakéval párhuzamos struktúrában élt. Ez a párhuzamos struktúra illeszkedett a többségi társadalmakéhoz – másképp nem is lehetett volna, hiszen a nem illeszkedő struktúrákat (például a középkori magyarországi kunokét) a többség vagy elpusztította, vagy önmagába oldotta. A cigányság struktúrája tehát illeszkedő volt – alapvetően gazdasági értelemben, ahogy erről már volt szó.
Szó volt már arról is, hogy ez az illeszkedés a 19-20. század fordulóján súlyos törést szenvedett. A cigány társadalmi struktúra elkezdett felbomlani, ám ez a felbomlás nem ment végig. Ha egy társadalmi struktúra felbomlik, akkor olyanná válik, mint egy hajó, amelynek elengednek a kötései és eresztékei: nem marad más, mint egy nagy halom deszka, amely immár teljesen alkalmatlan a hajózásra. Lévi-Strauss híres kártya-hasonlatát tovább bontva: a felbomlott struktúra olyan kártyapartihoz hasonlít, amelyben a résztvevők elveszítették a szabályok ismeretét, ezért hiába vannak a kezükben a lapok, a játszmát nem tudják folytatni.
A cigány szociális struktúra hajója nem esett elemeire, viszont elveszítette irányíthatóságát, célirányosságát. Évszázados tradíciókat őriz, csakhogy ezek a tradíciók (például a nagyon korai házasodás, gyerekszülés) immár teljesen inadekvátak, a többségi társadalom struktúrájához való illeszkedést nem hogy segítik, hanem egyenesen ellehetetlenítik.
Ahhoz tehát, hogy a közös problémák megoldásában előre lépjünk, le kell szállnunk az előítéletesség lováról, és konszenzusra kell jutnunk abban, hogy elsősorban magának a cigányságnak kell megváltoznia: hagyományos struktúrája folytathatatlan, át kell lépnie a többség struktúrájába. Mivel egy nép együttesen erre nem képes, ezt az átlépést egyenként kell minden cigány embernek megtennie: ahogy a magyarországi cigányságnak talán a fele meg is tette már. Hogy mindez hogyan menjen vége, erről bőven van mit beszélni.
Ezúttal egy kép a struktúra felbomlása előtti időből, mondhatnánk az utolsó békeévekből. A képeslapot Karl Graef könyvekereskedése adta ki Nagyszebenben, 1900 és 1910 között (a dátumbélyegző sajnos nem látszik jól).
Ez az erdélyi oláhcigány nagycsalád még az évszázados tradíciók szerint él. Mesterségének eszközei nem látszanak ugyan, de a működő struktúra a szituáció rendezettségéből is kiolvasható. Itt még, nem kis részben Erdély megkésett iparosodása miatt helyükön vannak a dolgok. De már nem sokáig.
