Azért sem az EU kisebbségi biztosának Magyarországot rasszistázó nyilatkozatáról lesz szó. Fogjunk a dologhoz a magunk mértéke szerint, és kerüljük el az indulatosság csapdáját. Nem könnyű, de megéri. Így ugyanis juthatunk valahová.
Élt Magyarországon egy cigánykutató, bizonyos Erdős Kamill. Torzóban maradt életművének legfontosabb része Összegyűjtött cigánytanulmányok címen olvasható. Nagyszerű, páratlan kötet, ami nem csak a fiatalon elhunyt Erdős Kamill tehetségét dicséri, hanem a magyar romológia színvonalát is bírálja. Pedig a szerző nem volt szakember, hanem igazi autodidakta, aki a terepen tanulta a cigánykutatást – zavarba ejtően eredményesen. Valahogy így kellene, ilyen alapossággal, érzékenységgel, felkészültséggel, őszinteséggel és nyíltsággal.
Erdős Kamill (1924–1962) a második világháború éveiben végezte a Ludovika Akadémiát, tisztté 1944-ben, a már nyugat felé menekülő Akadémián avatták. Bevetéséről nem tudni. A háború végén francia fogságba esett, ahonnan tébécével jött haza, élete hátralévő tizenhét esztendejét a betegséggel küzdve töltötte. A betegség által az élet fő áramától félre sodorva, Gyulán zajló gyógykezelése során kezdett a cigányokkal foglalkozni. Először csak a környékbelieket kérdezgette, aztán már megyei és országos utazásokat is tett a motorján. Már a kutatásai elején olyan alaposan megtanult cigányul (romaniul), hogy még az egyes nyelvjárások keveredését is kihallotta az adatközlők beszédéből. 1956-tól kezdve egyre elmélyültebb kutatásokat végzett a néprajz klasszikus eszköztárával, gyűjtött meséket, dalokat, szokásokat, használati tárgyakat, kutatta az egyes népcsoportok életmódját, kapcsolatait, kultúráját. Ebben a munkában sokat segített neki Lükő Gábor, A magyar lélek formái és A moldvai csángók című művek országos hírű etnográfus szerzője, aki ekkoriban a gyulai múzeumban egyfajta tudományos száműzetésben dolgozott.
Erdős meglehetősen kevés művet írt, ám azokat olyan színvonalon, hogy tagjai közé választotta a brit Gyspy Lore Society, a francia Association des Etudes Tsiganes és a Magyar Néprajzi Társaság. Igazuk volt. Megkockáztatom, hogy ezt a színvonalat a magyar cigányságkutatás néprajzi ága azóta sem érte el, igazából meg sem közelítette. Egy tüdőbajos leszerelt katonatiszt, öreg motorján járva az országot, messze többet tudott meg és tett közzé a cigányságról, mint mai utódai diplomával, pénzzel, paripával és fegyverrel felszerelkezve. Igaz, Erdősnek bizonyos szempontból könnyebb dolga volt: nem szorongatta őt a politikai píszí kényszere, nem nyomta őt ebbe vagy abba az irányba a politika, és a pénz sem bolondíthatta meg, mert úgysem kapott. Ő egyszerűen csak nyitottan és szeretettel fordult a cigányok felé, és a lehető legtökéletesebb nép-rajzot igyekezett róluk elkészíteni, akkor is, ha egy adott részlet éppenséggel a rossz tulajdonságaikra mutatott rá.
Erdős Kamillt ma senki sem olvassa. Pedig érdemes. Részben a műveiben foglalt információk miatt, de még inkább, hogy ki-ki megismerje a mércét, ahogy lehet, ahogy kell ezzel a témával foglalkozni.
Az emelkedett íráshoz hadd csatoljak egy felette pikáns képet. Nem tudni, ki és hol készítette. A fotó jellegéből, a papír elszíneződéséből és a szereplők öltözetéből ítélve biztosan 1910 és 1945 között készült a felvétel, talán a húszas években. A képeslap hátoldalán, a bélyeg helyén LKTD jelzet látható, de hogy ez mit takar, nem tudom. A lényeg, hogy úgy mondjuk, így is szembeszökő: a cigány leányok fedetlen keblüket mutatják a fotográfusnak, talán némi pénz ellenében.
A szituáció, illetve az azt életre hívó elgondolás nem egyedülálló. A cigánysággal kapcsolatos fogalmi és képi közhelyek, idegen szóval toposzok között lappangva bár, de hosszú idő óta ott van az erotikus momentum. Ez nem keverendő össze a prostitúcióval, ami a közgondolkodásban szintén régóta kapcsolódik a cigánysághoz. A prostitúció azonban nem etnikailag meghatározott jelenség, sokkal inkább az iskolázatlansággal és a szegénységgel függ össze.
A cigánylány erotikus varázsa, mint toposz nem ehhez kapcsolódik, hanem ahhoz az érdekes jelenséghez, hogy a cigány társadalmi hagyományban a női mell eltakarása egyáltalán nem követelmény. A csecsemőjét közönség előtt szoptató cigány anya szintén általánosan elterjedt képi és fogalmi toposz, ami ugyanerre a jelenségre vezethető vissza. A 19. század végétől kezdve már fényképes bizonyítékaink is vannak arra, hogy a cigány közösségekben a mell fedetlensége meglehetősen elterjedt volt, gyakran idős asszonyok esetében is, akiknél már semmiképpen sem beszélhetünk erotikus momentumról.
A szöveges és képi forrásokkal egyaránt igazolható jelenség mélyén a legkevésbé sem a cigányok feslettsége, erkölcstelensége húzódik meg. A hagyományos cigány kultúra éppen úgy rendelkezett a maga normarendszerével, mint akármelyik más kultúra. A normarendszer egyik fontos eleme (mint annyi más kultúránál, például a zsidónál) a tiszta-tisztátalan viszonyrendszer részletekbe menő szabályozása. Ebben a viszonyrendszerben a cigányok felfogása szerint az emberi test köldöktől lefelé tisztátalan, tehát eltakarandó, attól felfelé viszont tiszta, tehát semmi ok az eltakarására. Hogy a cigány nők többsége ma is bokáig érő szoknyát hord, abban ez a felfogás él tovább. (A kisgyerek a nemi érésig teljes egészében tiszta, tehát akár mezítelenül is járhat.)
Az európai ember fedetlen női mellet nyilvános helyen egészen a huszadik század végéig csak a cigányoknál látott, és nincs benne semmi csodálkoznivaló, hogy ez a jelenség sokak fantáziáját meglódította. (A 19. századi afrikai fölfedező utazásoknak, még inkább a róluk szóló útleírásoknak ugyanígy megvolt a maguk erotikus tartalma, ugyanígy bizsergető gondolat volt sokak számára, hogy arrafelé a nők mezítelenül, vagy legalább fedetlen felsőtesttel járnak.) Elterjedt szokássá vált a cigány lányokat némi aprópénzért rávenni, hogy mutassák meg a mellüket, és a lányok egykönnyen bele is mentek a dologba, minthogy felfogásuk szerint nem volt benne semmi kivetnivaló. Képünk egy ilyen „kaland” dokumentuma.
