Ezt a betűszót, az Országos Cigány Önkormányzat rövidített nevét sokan ismerik. És nem azért, mert olyan jól teszi a dolgát. Hanem a botrányai miatt. Az Országos Cigány Önkormányzat, és vele az egész cigány önkormányzati rendszer olyan kudarctörténet, amely pozitív kivételeket alig tud fölmutatni. Zűrös választások, elsíbolt milliók, lepusztult székházak, a cigány értelmiség kiszorulása – ennél alig több.

Nem csoda, hogy egyre több cigány értelmiségi látja úgy, hogy az egészet el kellene törölni. A minap Csík Tamás, az Integrációs Romaszövetség nevű szervezet elnöke javasolta ezt. Sok cigány értelmiségi (például Horváth Aladár) szerint a cigány önkormányzati rendszer a többségi társadalom szemfényvesztése, ami a cigány érdekek képviseletére alkalmatlan, viszont lejáratja a cigányságot. Helyette valódi képviseletet követelnek a parlamentben, valódi politikai befolyással.

Ha ezt mondják, igazuk is van, meg nem is. A cigány önkormányzati rendszer tényleg megbukott. De nem azért, mert a többségi társadalom alkalmatlan eszközt adott a cigányok kezébe, hanem azért, mert az egyébként alkalmas eszközzel nem tudtak megfelelően élni.

A probléma ott kezdődik, hogy a közélet iránt érdeklődő magyarországi cigányok döntő többségének esze ágában sincs kilépni a „a személyes viszonosságok és elkötelezettségek évszázados rendszeréből” (idézet Fokasz Nikosztól, a görögökre vonatkozóan, lásd a május 28-i bejegyzést). Valakit nem azért választanak meg valamely posztra, mert alkalmasnak látszik, hanem mert ezzel erősíthetőnek gondolják saját pozíciójukat a személyes viszonosságok és elkötelezettségek évszázados rendszerében. Kiterjedt családok és érdekszövetségek versengenek a posztokért, és kinek-kinek az a legfőbb célja, hogy a saját családjának, érdekszövetségének pozícióját erősítse. Aki ilyen családnak vagy érdekszövetségnek nem tagja, aki a támogatást nem tudja pénzzel, tekintéllyel, szavazással, egyéb előnyökkel viszonozni, arra a kutya sem szavaz, abból nem lesz senki. A hagyományos közösségektől eltávolodó cigány értelmiségek ezért szorultak ki az önkormányzati rendszerből. És ezért buknak meg rendre az országos választásokon a cigány pártok és jelöltek: a jelölt és választói között nincs személyes kapcsolat, nincsenek viszonosságok – a dolog tehát a választó szemszögéből érdektelen.

A magyarországi cigány önkormányzati rendszerben hatezer választott tisztségviselő van. Ebből a hatezerből azonban – megkockáztatom – ötezer-nyolcszáznak csupán két célja van: növelni a saját tekintélyét és a pénzhez való hozzáférését. Mindkettő ugyanazzal érhető el: ha előrelép a hierarchiában. Az előrelépésnek pedig csak egy módja van: ha erősíti a saját pozícióját a személyes viszonosságok és elkötelezettségek évszázados rendszerén belül. Ezért van a több száz cigány szervezet is: mindben lehet valaki elnök, többen alelnökök, elnökségi tagok – tekintélyes emberek, akiknek módjuk van tekintélyt adni másoknak, és viszonzást kapni érte.

A magyarországi cigány önkormányzati rendszer gyakorlatilag csak melléktermékként produkál némi cigány érdekképviseletet, azt is legföljebb nyilatkozatok és politikai gesztusok formájában. A résztvevők idejük döntő részében egyfajta izgalmas, komoly tétre menő politika-játékot játszanak, befelé. Nem azért, mert rossz emberek. Hanem azért, mert így tartják ezt természetesnek. Ezt a játékot ők így játsszák, és sokan bizonyára nem is értenék, miért kellene másképp játszani.

Az azonban mégsem lehetséges, hogy a tizenhárom hazai kisebbségi önkormányzati rendszer közül egy megszűnjék. És persze az sem lehet, hogy a magyarországi cigányság választás nélkül kapjon jelentős számú képviselői helyet az országgyűlésben – ugyan ki és hogyan választaná ki azokat, akik választás nélkül bekerülhetnek? Mi a megoldás? Nem tudom. Inkább újfent Fokasz Nikoszt idézem, még mindig a görögökről szólván: „Hogy ebből lesz-e újfajta működés, az most még nem tudható. Ehhez az kellene, hogy a személyes viszonosságok és elkötelezettségek évszázados rendszerét felváltsa a belsővé tett univerzális közösségi normák iránti bizalom és persze engedelmesség. Amíg ez nem következik be, addig a potyautas jellegű egyéni stratégiákkal kapcsolatos erkölcsi fenntartások ostobaságnak, a törvények pedig továbbra is legyőzendő akadálynak tűnnek majd.” Vajon megváltoznak-e a görögök?

Mostani képünk festője bizonyos B. Klimeš, a képeslapot feltehetően Csehországban adták ki 1916-ban. Az ábrázolt jelenet a képi sztereotípiák közül a romantikus szabadság eszményét jeleníti meg: festői környezetben, a tábortűz fénykörében készíti vacsoráját a vándorcigány család (jobbra ott a szekér és a ló fara). Szinte halljuk a tücskök muzsikáját, a tűz pattogását, a szél susogását a lombok között. Ugyan ki az, aki legalább egy időre maga is ne szeretne így élni? És valóban, a vándoréletnek megvannak a szépségei: csak jó idő, ennivaló, egészség és háborítatlanság legyen. Más kérdés, hogy többnyire valami hiányzik, és helyébe lép a hideg, az éhség, a betegség orvos nélkül, a különféle zaklatások. Hogy a magyarországi cigányok több mint kilencven százaléka már a 19. század végére letelepedett, az nem azért volt, mert a hatóságok erre kényszerítették, hanem mert még a faluvégi putrilét is jobb életet kínált, mint a megélhetési alap nélküli vándorlás.