A dologból körülbelül látszik, a többségi társadalom mennyire nem ismeri a cigányokat, a valódi ismeretek helyett mennyire ragaszkodik a sokszor teljesen hamis közhelyekhez. Írja a mai (július 12.) Magyar Nemzet, hogy a Székely János cigánypasztorációs püspök vezette szentkúti zarándoklatra „vártak … minden magyar vajdát és kisebbségi önkormányzati vezetőt. Bár a részvételét mindenki biztosra ígérte, a vajdák fele nem jelent meg. Ott volt viszont Kállai Csaba országos cigányvajda, aki ellen csalás gyanúja miatt folyik ügyészségi eljárás. Több megyei vajda azzal vádolja őt …, hogy a vajdaavatási ceremóniákért több pénzt kértek, mint amennyibe azok kerültek.”
Most akkor ismételjük meg, lassan, hogy mindenki értse: Magyarországon ma nincsenek cigányvajdák, csupán magukat vajdának nevező emberek, akiket senki nem választott meg semmire, vajdaként nem képviselnek senkit, és az egész vajdaság pusztán abból él, hogy a hozzá nem értő újságírók újra és újra megeszik ezt a buta történetet. Valaha volt ugyan valódi vajdaság, de az sem volt soha tagolt, egy közösség egy vajda, slussz. Se fővajda, se alvajda, se megyei, se országos. Egyedül az erdélyi fejedelemségben volt egy rövid ideig országos cigányvajda, de az meg magyar nemes volt, és az úgynevezett taxás, kompániánként adózó cigányok adójának beszedése volt a dolga. Kállai Csaba amúgy is rumungró, ugyan mi közük hozzá a beásoknak meg az oláhcigányoknak?
Persze ha az újság hülyeségeket ír, még nem olyan nagy eset, előfordul máskor is. De ha az államigazgatásban dolgozók és az egyházak mennek bele ebbe az operett-vircsaftba, az már komoly baj.
Ha a hatalomhoz és pénzhez odatolakodó önjelölt „vajdákat” elfogadják tárgyalópartnernek, ezzel több kárt tesznek, mint hasznot, mert senkit sem képviselő emberekkel kötnek semmit sem érő egyezséget.
Magyarország szabad ország, az nevezi magát cigányvajdának, aki akarja. Lehet táltos is, druida főpap, sziú törzsfőnök vagy A Marslakók Egyedüli Földi Képviselője. Az egyiket körülbelül annyira kell komolyan venni, mint a másikat.
Ha már Erdélyről volt szó, egy kép a fejedelemség utolsó évtizedéből, A régi Erdély népeinek képeskönyve című kötetből. A képaláírás szerint „Eine Auffgebutzte Czigeinerin”-t, ünneplőbe öltözött cigány asszonyt ábrázol. Itt bizony a szegénységnek, marginalitásnak nyoma sincs, ha nem volna a képaláírás, nem is sejtenénk, hogy cigánnyal van dolgunk. Alapvetően más volt ugyanis a cigányok státusza a 17. század végén Erdélyben, mint manapság. Intő példa ez arra, hogy a saját jelenünket ne higgyük öröktől fogva és öröklétig tartónak. A világ változik, és a problémák is változnak benne, ami ma éget, arra holnap már nem emlékszünk, ami ma nem látszik, holnap legnagyobb gondunk lehet.