Jó hír, hogy egyre több könyv születik a cigányokról, szokásaikról, történetükről. Kevésbé jó hír, hogy a cigány nép keletkezéséről szinte mindegyik meglehetősen leegyszerűsített, felületes képet ad. És nem csak a magyar nyelvűek. Őszintén szólva az én fejemben is csak mostanában kezd derengeni, hogy hogyan is kell felfogni a cigány nép egészét, illetve a cigányság keletkezését, etnogenezisét.
A 15. századtól nincs probléma, viszonylag bőven van írott forrás. A nyugati kereszténység országaiban megjelent nép, bár sajátos módon szétszórtan élt, egységes nép volt, ez nem kétséges. Az akkori cigányság és a mostani ugyanaz, az etnogenezis eddigre egyértelműen befejeződött. A 10. század előttről gyakorlatilag semmit nem tudunk, csupán nyelvtörténeti következtetéseink vannak. A kettő között van a korai cigány történelem, amiről elsősorban megint csak nyelvtörténeti bizonyítékaink vannak, bár azok meglehetősen erősek. Ám van egy bökkenő. Cigányok nem csak Európában élnek (az Újvilágba az európaiak jutottak el), hanem Ázsiában és Észak-Afrikában is. Ez ugyanaz a nép?
Igen is, meg nem is. A cigány csoportokat a cigány nyelv „ember” szavának alakja szerint különböztetik meg. A legnagyobb európai cigány csoport által beszélt romani a „rom” szót használja (innen a neve), ennek többes száma a roma, amely lassan népnévvé kezd válni. A második legnagyobb, becslések szerint kétmilliós csoport „dom” szót használ ugyanarra. Ők az Egyiptomtól Iránig terjedő muszlim területen élnek, továbbá egy népes közösségük Görögországban. Utóbbiakat leszámítva muszlimok, nyelvük a domari, amelyet egyre kevesebben beszélnek. Egészen csekély, párezer fős néptöredék végül a kaukázusi bosháké, akik ugyanarra a „lom” szót használják.
Az nem vitás, hogy ez a három nép, a rom, a dom és a lom egészen közeli rokonságban van. Nem csak a nyelvük, hanem életmódjuk, szokásaik miatt is: ugyanúgy vándor eredetűek (többségük persze ma már letelepedett), eredendően ugyanúgy fémművesek, vallásukban és nyelvükben ugyanúgy hasonultak és életmódjukban ugyanúgy elkülönültek. Az azonban már egyáltalán nem biztos, hogy ezek a népek egy időben hagyták el az indiai őshazát, és hogy ott egységes népet alkottak. A cigány történelemmel kapcsolatban az erős kontúrok amúgy sem használhatók. A határok mindig elmosódottak, a dolgok folyamatos változásban vannak. Ez a helyzet az etnogenezissel is. A cigányságnak nem lévén saját állama, etnogenezise valójában egy soha meg nem szakadó folyamat – amely talán éppen most, a mi korunkban vesz határozott irányt.
Ezért van az is, hogy az indiai cigányság viszonyai tisztázatlanok. A nyelvi, etnikai és kulturális rokonság itt nem választ el, és noha egyes népcsoportokat cigánynak tekintenek, lehet, hogy magát a fogalmat is nyugatról vették át Indiában, és olyan népekre kezdték alkalmazni, amelyek nem játszottak szerepet a cigány nép etnogenezisében, és noha rokonságban állnak egymással, családfájukon az elágazás a cigány nép kiformálódása előtti időkben történt.
A szakadatlan formálódás miatt van, hogy másnak látják a cigányokat az angolok, a spanyolok, a franciák (ők éppen most kerülnek szembe a számukra addig alig ismert keletiekkel), a németek vagy az oroszok. Még az előítéleteik sem egyformák. Pedig ők mind a „rom” cigányokat ismerik. Mennyivel más a libanoniak, izraeliek cigány-képe, hiszen ők a „dom”-okkal állnak kapcsolatban.
Ebbe a szakadatlan változásba, a környezethez való idomulásba ugyanakkor már-már megfejthetetlenül rejtélyes erővel van beleprogramozva a minden asszimilációs nyomásnak való sikeres ellenállás. A cigányok mindenütt mások – és mindenütt azonosak önmagukkal.
Ennek illusztrálására íme egy kép. Jeruzsálemi „dom” cigányokat ábrázol, az utóbb kézzel színezett felvétel 1904-ben készült. A képről nem derül ki, de tudjuk, hogy a domok muszlimok, öltözékük szemlátomást arab – és mégis cigányok. Ha képzeletben átöltöztetjük a felvétel szereplőit, minden további nélkül beillenének magyar vagy bolgár cigánynak.
