Száz év múlva az akkori diákok hitetlenkedve faggatják majd tanáraikat: az tényleg úgy volt, hogy a 20. század végén, 21. század elején a mértékadó értelmiségiek megakadályozták az államokat abban, hogy hiteles adatokat gyűjtsenek legégetőbb problémáikról? Az tényleg úgy volt, hogy ezekben a végzetes évtizedekben tilos volt pontosan számba venni, hogy hány cigány él Magyarországon, közülük hányan beások, oláhcigányok, romungrók, kárpátiak? Az tényleg úgy volt, hogy tilos volt tudni, közülük milyen számban voltak bűncselekményért elítéltek, deviánsok? És tényleg tilos volt tudni, melyik csoportban hány gyerek születik, merre haladnak a demográfiai folyamatok?

Tényleg úgy volt, válaszolja a professzor. A diákok megdöbbenve hallgatnak el. Akkor ennek a régi Európának valóban össze kellett omlania. Az ilyen önpusztító kultúra nem érdemli meg, hogy fennmaradjon.

Olvasom Pokol Béla könyvét, Európa végnapjairól (alcíme: A demográfiai összeroppanás következményei). Több hibája is van ennek a Kasszandra-kötetnek, a lényeg azonban hátborzongatóan igaz. A „magyar” nők reprodukciós hányadosa 1,3-1,4, a cigányoké bőven 2 fölött. A jövő kiszámítása nem egy bonyolult matematikai feladvány: ötven év múlva az ország lakosságának fele cigány lesz.

Tudnak dolgozni a cigányok, csak munkát kell nekik adni – mondta egy cigány vezető a közelmúltban. Ezzel a kijelentéssel nem az a baj, hogy manapság a munkát nem kapják, hanem szerzik (miért kellene a cigányokkal kivételt tenni). Az igazi baj, hogy így, általánosan mondva nem igaz. Röviden: a cigányok nem tudnak dolgozni. Bővített mondatban: a hagyományos cigány közösségben élő, abban felnevelkedett cigányok nem tudnak olyan fegyelmezetten és hatékonyan dolgozni, mint más népek.

Ez a blog minden erejével azon igyekszik, hogy megértse és megértesse, a hagyományos társadalmi struktúrában élő cigányok miért nem képesek olyan minőségű munkára, mint mások. Nincs ebben egy szemernyi genetika sem, sem pedig kirekesztés vagy előítélet. Ténymegállapítás van, mint az, hogy a görög társadalom egésze nem képes olyan fegyelmezett és hatékony munkára, mint például a német.

Nézzünk szembe a tényekkel, mielőtt ránk döntik a házat, mint egy buldózer: ha Magyarország munkaképes lakosságának fele a hagyományos cigány közösségben felnevelkedett cigány lesz, az egyenlő lesz a totális összeomlással. Ezt a jövőt bárki már most megszemlélheti, ha ellátogat egy olyan faluba, ahol a többség cigány. Miközben jogvédő széplelkek az emberi jogokról és kirekesztésről papolnak, a gyerekeink egyáltalán nem távoli jövőjét a civilizációs összeomlás fenyegeti.

Pokol Béla azonban, aki adatok sokaságával támasztja alá ezt a szörnyű forgatókönyvet, szükségszerűen elkövet egy hibát: nem tesz különbséget a cigányok között. Nem tudja, mert nem tudhatja, hogy közülük hányan vannak a sokkal kisebb problémát jelentő beások és kárpáti cigányok, nem tudja, mert nem tudhatja, hogy mennyi a romungró, milyen ütemű a többségi társadalomba való beolvadás (pedig ezres nagyságrendről van szó), mennyi a bevándorlás és kivándorlás mérlege. Nem tud semmi részletet. Mert azok számbavételét tilalmazza a politikai korrektségnek nevezett önpusztító elmebaj.

Mintha egy orvos megtiltaná magának, hogy felállítsa a diagnózist, hogy lázat mérjen, hogy megkopogtassa a paciens hátát, hogy vérmintát elemezzen. Ha a magyar kormány, a lakosság iránti felelősségtől vezetve elkezdene pontos adatokat gyűjteni és publikálni a cigányságról, Cohn-Bendit és elvtársai már másnap vörös fejjel üvöltenék: fasiszták!

Ha majd a vihar itt tombol a fejünk felett, akkor lesz bátorságunk figyelmen kívül hagyni ezeket az üvöltözőket. De lehet, hogy a gyerekeink jövője megy rá a késlekedésre.

A mai képen népes cigány szalonzenekar látható, a viseletek alapján az 1900-as évek legelejéről. A kép azt az időszakot örökíti meg, amikor a cigányzene már végleg kinőtt a paraszti, vidéki gyerekkorából, és teljes értékű városi könnyűzeneként szolgálta a nagyérdeműt. Húsz-harminc év elteltével ezt a szerepet átveszi tőle a modern tánczenekar (jazzband), és a cigányzene visszatér a népies kultúrkörbe. A zenészek is újra zsinóros mellénybe bújnak, visszaidézve a 18-19. századi elődeiket.