Még mindig hullámzik ez a brit Guardianben megjelent cikk (meg a honlapjukon hozzá tartozó videóriport) a gyöngyöspatai cigányok szenvedéseiről. Most éppen a TÁRSASÁG A SZABADSÁGJOGOKÉRT nevű szervezet hullámoztatja – ez egy tipikusan a sajókazai úton (lásd két poszttal lejjebb) járó gyülekezet, minden szembejövőt pofán vágnak, aki nem elég toleráns. De ezt most hagyjuk. A brit kolléganő az érdekes, aki az írásban hülyeséget hülyeségre halmoz, süt belőle az elfogultság – de vajon miért? 

 

Az egyik lehetséges magyarázat, hogy az ő cigány-képe gyökeresen különbözik a miénktől, de erről a különbségről neki fogalma sincs. A nyugati értelmiségieknek általában nincs fogalmuk arról, hogy másutt okkal másféle a társadalom, és meg vannak győződve arról, hogy ha másféle is, mihamar olyanná kellene lennie, amilyen az övék. 

 

A brit cigányképről adalékkal szolgálhat egy könyv, amit a minap kaptam, ide csatolom a borítóját. Forrásmunkának nem nevezhető, afféle irodalmiasított áldokumentum egy magát félcigányként meghatározó szerzőnek a brit vándor cigányokkal együtt töltött hónapjairól. A hátsó borító szövege sem forrás tehát – nem forrás a cigányokról, viszont nagyon is forrás arról, a szerző és a kiadó milyen megfogalmazásról gondolja azt, hogy a leendő vevők rokonszenvét megnyeri. Íme tehát:

 

„Az 1950-es években a sztoikus (a megpróbáltatásokat nyugodtan viselő), jó humorérzékű, vad, gyakran szegénység-sújtott, de szabadságát féltve őrző romani nép nagy változások határán élt. Díszes fa lakókocsijaikban lóvásárok és hagyományos állomáshelyek között utaztak, egy olyan társadalom peremén, amely hamarosan bezáródott körülöttük.”

 

Szó van vagány gyerekekről, szenvedélyes matriarkákról, jóvágású csibészekről (dandyish villains), és így tovább, és így tovább. Aki erről többet szeretne tudni, annak ajánlom Deborah Epstein Nord: Gypsies and the British Imagination, 1807 – 1930 című könyvét, (New York, 2006.), amely ugyan egy korábbi időszakról szól, de mi már tudjuk, hogy az ideák évszázadokon át működőképesek maradnak. Száz szónak is egy a vége: egy angol szemében a cigányok vonzó, szabadságszerető, izgalmas nép, olyanok amilyenek az angolok nem mernek lenni, bár titkon szeretnék. 

 

Mármost ha valaki ilyen előképekkel megérkezik a gyönygöspatai cigánysorra, az először is megdöbben, utána pedig magyarázatot keres arra, hogy miként lehet ilyen mérhetetlen ellentmondás az ő ismeretei és a tapasztalatok között. És kézenfekvő lesz a magyarázat, hogy ebben a távoli, keleti országban valami nagyon nagy baj van, itt tombol a rasszizmus. A brit újságírónő, Helen Pidd teljes meggyőződéssel érezhette azt, hogy szent kötelessége megdöbbentő tapasztalatait világgá kürtölni. És megírta a SZEGÉNY, BÁNTALMAZOTT, MÁSODOSZTÁLYÚ: FÉLELEMBEN ÉLŐ ROMÁK A MAGYAR FALUBAN (Poor, abused and second-class: the Roma living in fear in Hungarian village) című cikkét. 

 

Helen Pidd valószínűleg úgy fog meghalni, hogy nem érti, mekkorát tévedett. Az ember nem is tudja, hitei, vágyai, törekvései, értékei milyen mélyen bele vannak ivódva a személyiségébe, és milyen nehezen változnak, engednek az azokkal ütköző tapasztalatoknak. Ha értetlenül állunk a Nyugat Magyarországgal kapcsolatos nézetei és tettei előtt, ezt mindenképpen szem előtt kell tartanunk. Ők meg vannak győződve róla, hogy igazat gondolnak, helyesen cselekszenek. 

 

Remény azért van. Marx György bölcs mondása szerint a nagy eszmei viták nem úgy dőlnek el, hogy az egyik fél meggyőzi a másikat, hanem úgy, hogy az egyik fél kihal. A téves nézeteknek elapad az utánpótlása. Egy-kétszáz év, és a rólunk alkotott kép is megváltozik. Igaz, addigra már megint mások leszünk.