Érdekes írást találtam az interneten. Egy bizonyos Paul Polansky a szerzője, aki a wikipédia szerint költő, huszonhét kötet szerzője, és nem mellesleg a roma polgárjogok aktivistája. Tíz éven át Koszovóban dolgozott, mint a Társaság a Fenyegetett Emberekért vezetője. 2004-ben Weimar város tanácsa Günther Grass javaslatára az Emberi Jogok Kitüntetést ítélte oda neki. Szóval tekintélyes ember, akinek szava van.
Azt gondolom, hogy az írás rengeteg tanulsággal szolgál, de a következtetések levonását ezúttal a tisztelt olvasóra bízom. És elnézést kérek a fordítás kissé nyers stílusáért.
Paul Polansky eredeti kutatása a cigányokról
Senki sem ismeri biztosan a cigányok eredetét. Néhány nyelvész megállapította, hogy a romani (a spanyolországiak kivételével az európai cigányok nyelve) erős hasonlóságot mutat a pandzsábival. De ha mélyebben tanulmányozzuk a romani nyelvet, kiderül, hogy igen sok perzsa szót tartalmaz, és a nyelvtana közelebb áll a kelet-bengáli dom nyelvhez, mint az északkelet-indiai pandzsábihoz. Ám miután öt éven át éltem a cseh és szlovák cigányok között, és miután meglátogattam az indiai „cigányokat”, meggyőződésem, hogy hararosan DNS-vizsgálatok bizonyítják majd Európa legnagyobb kisebbségének eredetét. Addig is folytatom a múltjukra fényt vető történeteik gyűjtését.
Cigányok közt 1993-ban kezdtem élni, hogy első kézből szerezzek tőlük beszámolókat a holokausztról. Egy cseh archívumban több mind negyvenezer dokumentumot fedeztem fel egy haláltáborról, amelyet a második világháború alatt csehek működtettek, nem németek. Amikor a jelenlegi cseh kormány tagadta, hogy csehek részt vettek volna ebben, elindultam túlélőket keresni. Noha Havel elnök hivatala biztosított engem, hogy nincsenek már túlélői ennek a haláltábornak, több mind százat találtam. Nem csak a holokausztról szóló beszámolóikat rögzítettem, hanem a legrégebbi történeteket is, amelyek elődeikről maradtak rájuk. (A Lety táborról szóló háttér-információkért lásd a hivatalos Lety honlapot.)
Ahogy legtöbbször az oral history esetén, a történetekben jelentős ellentmondások voltak. A legrégebbi cigány történet, amelyet hallottam, a következő volt: „Kezdetben a zsidók cigányok voltak, és a cigányok zsidók voltak egészen addig, amíg Isten nem tett minket vándorokká.” A cigányok lehetséges zsidó eredete mindig izgatott engem, mivel számos olyan holokauszt-túlélő, akik lakókocsikban születtek, mesélte nekem, szüleik hogyan imádkoztak Ábrahámhoz, mielőtt egy útra elindultak. Amikor megkérdeztem, miért, mindig azt mondták, hogy a legendák szerint Ábrahámot, midőn elhagyta Úr városát, az útján cigányok kísérték, akik védelmezték őt. Ezért imádkoznak most hozzá védelemért.
Eme érdekes „zsidó” kapcsolatok ellenére a legtöbb szakember egyetért abban, hogy az első cigányok, északnyugat-Indiából jövet a 14. században érkeztek Európába. Miután közzétettem két kötetet a roma holokausztról, elhatároztam, hogy Indiába utazom.
Nem lévén olyan ember, aki figyelmen kívül hagyja a helyi ismereteket, az első dolog, amit Indiában tettem, az volt, hogy amennyi embert csak lehetett, megkérdeztem arról, mit tudnak vagy hallottak arról, hogy honnan jöttek a cigányok. Szinte kivétel nélkül azt válaszolták nekem, hogy „a mi cigányaink Izraelből jöttek.”
A cigányokkal kapcsolatos első tapasztalataim alapján úgy gondoltam, hogy rátaláltam a távoli rokonaikra azoknak a romáknak, akiket Kelet-Európából és Spanyolországból ismertem. Nem csupán a fizikai megjelenésük, de viselkedésük, zenéjük, táncaik is arról győztek meg, hogy elvihetném ezeket az embereket Magyarországra vagy Andalúziába, és senki sem vitatná, hogy „cigányok”. Háromezer kilométert utaztam Északnyugat-Indiában azért, hogy találkozzam „indiai cigányokkal”, akik többnyire szövetsátrakban laknak a nagyobb városok peremén. Noha figyelmeztettek, hogy soha ne menjek ezekbe a sátorvárosokba, ugyanazokat a boldog, társaságkedvelő, nagylelkű embereket találtam, amilyeneknek az európai cigányokat ismertem. Nem csak a zenéjükkel szórakoztattak, hanem a történeteikkel is.
Nem telt hosszú időbe közös történeteket és foglalkozásokat találni az indiai és európai romanik között. Noha India vándor cigányai az 1950-es években letelepedtek, ahogy a legtöbb európai roma is, a vándor-kocsikban való életről szóló történetek még gyakoriak. Ahogy az előítéletek is. A legtöbb indiai hiszi, hogy a banjara cigányok gyerekeket rabolnak. De ahogy az európai romaniknál tapasztaltam, a cigányok nem rabolnak gyerekeket, de készségesen befogadják a menekülőket és otthontalanokat, akárcsak a sajátjaik volnának, bármilyen a származásuk vagy a bőrük színe.
Hányszor hallottam vándor cigányokról Európában. Indiában rátaláltam a lohar népre, amelynek tagjai az út mentén készítik áruikat: egy kis ásott lyuk a víznek, egy másik a szénnek, amelyet a kovács felesége tart izzásban egy biciklikerék által meghajtott fujtatóval, miközben a gyerekeik vevőt keresnek a házi készítésű vésőiknek és fogóiknak.
Ezek azok a cigány törzsek, amelyeket az általam ismert európai cigányokhoz leginkább hasonlóknak találtam:
Lohar – vándor kovácsok, akik valaha nagy harcosok voltak, a fegyvereiket maguk készítették. Legendák szerint Chittorgarthból származnak, de 1308-ban, ennek a városnak az ostroma során legyőzték őket. Ezután nomádok lettek. Leginkább gyönyörű utazószekereikről híresek, az egyetlen cigány törzs a mai Indiában, amelynek még vannak utazószekereik. Számosan az alább felsorolt törzsek/kasztok tagjai közül gyalog vagy egy szamár vagy egy öszvér hátán követték a loharokat. 1322-ben az első cigányokat dokumentálták Kelet-Európában.
Dom – egyike India kevés eredeti dravida törzsének, ezek az emberek az árják inváziója után, Krisztus előtt 1500 körül lettek nomádok. Noha a domoknak erődeik voltak és híresek voltak a lovasságukról, az árják alatt a legalacsonyabb kasztba kerültek, és vándor táncosok és muzsikusok lettek. Az alább következő törzsek legtöbbje a dom törzs alkasztja.
Bawari – a nomád, rabló törzsként ismert bawari még ma is olyan, a környék viszonyairól szóló jeleket helyez el a házakon, kapukon és az utak mentén, amelyeket csak a saját törzsük tagjai tudnak elolvasni. Számos ugyanilyen jelet használtak az európai cigányok az 1950-es évekig.
Badu – egy kis törzs Kasmírban, amely medvéket szelídít és táncoltat. A múlt században az ő viseletük volt leginkább hasonló az európai cigányokéval.
Meos – híres marhatolvajok, akik tevékenysége és szokásai nagyon hasonlóak az Angliában letelepedett indiai cigányokéhoz.
Beria – a dom törzs alkasztja, ez az a törzs, amelynek asszonyai tenyérből jósolnak.
Gopal – nomád sátorlakók, akik jövedelmüket helyi vásárokon díjbirkózásból szerzik. Sok európai roma volt híres birkózó, és leszármazottaik ma mindig megtalálhatók az olimpiai birkózó csapatokban.
Bansberia – Indiában híres rúdugrók, akik vidéki vásárokban állatok fölött ugranak. Az első spanyolországi bikaviadorokat cigányoknak tartják, akik a porondon támadó bikákat is átugrottak.
Kanjar – India egyik legmegvetettebb törzse, mivel prostitúcióra kényszerítik asszonyaikat. Nevük a strici szinonimája.
Sansi – Közeli kapcsolatban a kanjarokkal a sansi volt India egyik leghírhedtebb bűnöző törzse az ország brit gyarmatosítása idején.
Gandhila – India egyik legalsó kasztja, tagjai vándorköszörűsökként ismertek – ezt a foglakozást számos európai cigány is gyakorolja.
Biloch – a lohárokat követik a vándorlásban, a holmijukat szállítják. Perzsa eredetűeknek tartják őket.
Kikan – híres lótenyésztők, akik eredete Iránba nyúlhat vissza, ez a törzs a muszlim hódítókkal érkezett a 11. században. Ismerve rabló szokásaikat, a 12. században kiűzték őket
Lahore vidékéről, ezután más nomád, bűnöző törzsekhez csatlakoztak, és a 14. században a lohárokkal szinte valamennyien elhagyták Indiát. A kikánok hozták Indiába Ábrahám történetét. Szerintük Sára, Ábrahám felesége kikán volt. A cigányokat számos európai országban tskianoknak nevezik.
Noha manapság politikailag nem korrekt a „cigányok” bűnöző szokásairól beszélni, vagy a cigányokat általánosságban gyakorlott tolvajoknak nevezni, a legtöbb cigány, akivel együtt voltam, nagyon büszke volt a tolvajlásra. Az egyik legrégebbi szóbeli történetük a régi időkről szól, amikor még az összes lovak szabadon éltek, amíg a gádzsók be nem fogták mindet maguknak. Ezután a romák elkezdték visszalopni azt, ami egykor mindenkié volt. Sok roma úgy gondolja, hogy a tolvajlás a nagy eszesség bizonyítéka. Mások úgy okoskodnak, hogy minden ember lop. A cigányokkal való együttélés során azt tapasztaltam, hogy csak azok a cigányok éltek bűnözésből, akiknek nem volt munkájuk, vagy akiket a munkaadók a bőrük színe miatt elutasítottak. Azok, akiknek megengedték, hogy rendes iskolába járjanak, vagy rendes munkájuk volt, hamar felhagytak a tolvajlás „vallásával”.
Egységesen megítélni a cigányokat manapság ugyanaz, mint azt állítani, hogy minden amerikai cowboy vagy minden spanyol bikaviador. Elmúltak azok az idők, amikor a cigányok lakókocsikban éltek és utaztak. A legtöbben elkülönült telepeken élnek. Kelet-Európában vannak a legrosszabb helyzetben. Egy roma holokauszt-túlélő így foglalta össze nekem, mi történik ma a Cseh Köztársaságban ezzel a néppel.
„A csehek mindig gyűlöltek minket, a háború előtt, a Hitler-éra alatt, a kommunista időkben, és még ma, ebben a demokráciában is gyűlölnek minket.
Egyetlen hely van ebben az országban, ahol a romák biztonságban vannak. Ha elmégy az óvárosba Prágában, és végigmész a Perlova utcán, látni fogod a roma prostituáltakat rendőrökkel körülvéve, mert a rendőröket a sricik fizetik, hogy megvédjék a prostikat. A rendőrség üzletel velük. De ezek az egyedüli biztonságban lévő romák ebben az országban. Ez az egyetlen hely a Cseh Köztársaságban, ahol a romák védve vannak a szkinhedektől.
Szerintem ami ebben az országban történik, olyan szörnyű, hogy azt el sem tudod képzelni. Én fehér vagyok, így nekem nincsenek problémáim, de az unokaöcsémnek sötétbőrű barátnője van, és ők félnek kimenni az utcára éjjel. Az unokaöcsém lakást bérelt itt, de amikor be akartak költözni, a tulajdonos a lány bőrszíne miatt kirúgta őket. A szkinhedekkel fenyegette meg őket, ezért elmentek. De nem csak a szkinhedek, hanem az átlagos csehek is elküldenek az étteremből, megakadályozzák, hogy munkához jussunk. Rosszabb ez, mint a második világháború. Most, a szabadság idején az embereket elkezdték kilakoltatni. Ismerek egy hatgyerekes asszonyt, aki most egy parkban lakik. El sem tudja képzelni, mi történik ebben az országban.
De őszintén szólva nincsenek is már igazi romák. Anyámnak nem volt szabad a női ruhákat a férfiakéval együtt mosni; ahol az étel készült, ott nem volt szabad ruhát szárítani. Ilyenek voltak a régi szokások. De ma a fiatal romák elfelejtették a régi tradíciókat, a kultúránkat, a nyelvünket, a túlélésért folytatott küzdelmünket.”
