Ez a vetőmag-dolog valahogy divatba jött mostanában. A buszoztató Field, a kormányfőtanácsos Hegedűs Zsuzsa, ki tudja még ki ingyen vetőmagot osztogat a telepi nyomorban élő cigányoknak, hogy rákapjanak végre a földművelésre, megtanulják eltartani saját magukat. Szép és meddő gondolat. Micsurini gondolat. Tudják, Micsurin volt az a kiváló szovjet növénynemesítő, aki úgy gondolta, hogy az evolúció turbósebességre gyorsítható, és a gyapot egy-két éves átnevelés után megterem majd a Csukcsföldön is. A micsurini nagy eszme alkotta meg a magyar narancsot. Most a szántó-vető cigányt készül megalkotni.
Nem arról van szó, hogy nem szokta a cigány a szántást. Claude Lévi-Straussról van szó, azaz a társadalmi struktúráról, a szokásoknak, hiedelmeknek, vágyaknak, félelmeknek hatalmas erejű szerkezetéről, amely magába foglal mindnyájunkat, és amely döntően befolyásolja minden tettünket és nem tettünket, anélkül, hogy tudnánk róla. Ez nem eleve elrendelés, hanem keret, amelyet nem látunk ugyan, mégsem léphetünk át. Lévi-Strauss mindezt a kártyajátékhoz hasonlította: mindnyájan magunk döntjük el, hogy milyen lapot hívunk, rajtunk múlik, hogy nyerünk-e vagy veszítünk, de a paklit és a szabályokat készen kapjuk, azon változtatni nincs módunk.
A társadalmi struktúra nem ennyire merev dolog, de azért sok emberöltőn át rögzül, és csak sok emberöltőn át képes módosulni. A hagyományos cigány társadalom is ilyen struktúra keretei között létezik. Ennek egyik eleme, hogy a cigányság nem művel földet. Nem lustaságból, hanem egy sajátos életforma fenntarthatósága miatt. Cigány értelmiségiek szívesen fogalmazzák meg azt a tételt, hogy a cigányok túl későn érkeztek Európába, addigra már minden föld foglalt volt, nekik nem jutott – így maradtak mindvégig földnélküliek. Ez azonban a létező jelenség téves magyarázata. Európa földjének nagy része évezredek óta egyének és népek által birtokolt terület, a népvándorlás minden népének előző birtokosokat kellett legyőznie, beolvasztania, hogy maga lépjen azok helyébe, vagy éppen maga volt kénytelen beolvadni.
A zárba azonban még egy, egészen másféle kulcs is beleillett: a nem-területfoglaló, nem-földbirtokló életmód. E kulcs létezésének a cigányság Európába érkezéséig egészen biztosan senki nem volt tudatában, a lehetőség csupán rejtetten volt benne az európai társadalomban. És a cigányság részéről sem lehetett tudatos döntés, hogy kitérnek a földért folytatott versengés elől. Nem-területfoglaló népként érkeztek, és ezt az életformát folytatták Európában is. Európa pedig visszaigazolta, megerősítette a cigány társadalomnak ezt a strukturális elemét azzal, hogy elfogadta, tudomásul vette.
Ha tehát ma azt látjuk, hogy a cigánysor lakói, noha művelhető földterület meglehetős bőségben áll rendelkezésükre, a legcsekélyebb mértékben sem folytatnak mezőgazdálkodást, egy ágyásnyi konyhakertet sem művelnek – akkor ebben egy nagyon mély, évezredek megerősítő gyakorlata által rögzített strukturális vonást kell felismernünk. A cigányok nem hanyagságból nem művelik a földet, nem közömbösségből nem kötődnek ahhoz, hanem azt a területbirtoklást elutasító magatartást követik, amely egykor a túlélésüket biztosította.
Ez magyarázza azt a tényt is, hogy a 18. századtól ismétlődően végrehajtott letelepítési kísérletek miért vallottak kudarcot. A strukturális meghatározottság nagyobb erő, mint a ráció. Hosszú időtartam alatt egy irányba mutató hatások következtében jön létre, és maga is hosszú időtartamú tényezővé válik, amely a megváltozott körülményekhez csak lassan, olykor megkésve képes csak idomulni. A 18. század három magyar uralkodója, III. Károly, Mária Terézia és II. József a korszellemnek megfelelően erőteljesen szorgalmazták a cigányok földművessé tételét. Ma már tudjuk, hogy törekvésük teljes kudarca szükségszerű volt: a strukturális meghatározottságot uralkodói rendeletekkel még akkor sem lehet felülírni, ha az az érintettek javára szolgálna.
A cigányság földnélküli nép. De nem abban az értelemben, hogy neki nem jutott föld, hanem abban, hogy elzárkózott a földhöz való viszonytól, akár közvetlen birtoklás, akár spirituális kötődés formájában, és így mindvégig kívül maradhatott a földért folytatott küzdelemből.
Mindez azt jelenti, hogy a vetőmagosztás kudarcára sajnos bátran tehetünk tízet egy ellen. Ha a cigányság lumpenizálódott részét vissza szeretnénk vezetni a munkába, akkor az ő strukturális meghatározottságukhoz illeszkedő módon érdemes ezt tenni. Hegedűs Zsuzsa egy interjúban azt mondta, hogy a cigányok például szedhetnének kökényt – kapott is hideget-meleget érte. Pedig ebben teljesen igaza van. A gyógynövénygyűjtés kiválóan alkalmas „átvezető” elfoglaltság volna, érdemes lenne energiát fektetni a szervezésébe.
Kivételesen nem cigánykép következik zárásul, hanem egy olyan emberé, amilyen egykor a fotográfiákat csinálta. Strausz Adolf látható az 1900 körül keletkezett felvételen az ő úgynevezett feldkamerájával, vagyis külső helyszínre való, úti fényképezőgépével. A beltériek ugyanis sokkal nagyobbak voltak. Ilyen urak ilyen készülékekkel készítették a századforduló fényképeit, az utókor nagy-nagy örömére.