Tegnap még mekkora volt a felfordulás a cigányok körül. Tegnap még mindenki róluk beszélt, polgárháborúval riogatott (vagy abban reménykedett), másról sem szóltak a híradások, mint a cigányok ügyeiről. Mára meg hogy’ feledésbe ment az egész. Lesz új kormány, nem lesz új kormány, ki lesz, hogy lesz, választunk, nem választunk – most ez megy, közben ki figyel oda a cigányokra? 

 A pillanat mindig megcsalja az embert. A pillanat mindig elhiteti, hogy éppen az a legfontosabb dolog a világon, amit éppen elénk forgat. Magán- és közügyeket. Az ember anélkül, hogy végiggondolná, úgy éli meg a pillanat által felértékelt ügyeket, mintha mindig is azok lettek volna számára a fontosak, és azok is maradnának. Aztán jönnek új ügyek, és a régiekre ráhull az avar. Már egészen más dolgok követelik ki a figyelmünket, kiszorítva a régi bajokat és örömeket.

Ez rendben is van, az ember nem cipelheti a sérelmeit egy életen át, és nem örömködheti végig az életét. De néhány fontos dolog azért vesztese is tud lenni ennek a szellemi hullámvasutazásnak. A cigányság bajai (amit ők okoznak és amit ők elszenvednek) egykettőre kikerülnek most a figyelem közepéből, holott semmivel sem lesznek kisebbek holnap, mint tegnap voltak, amikor mindenki azokról beszélt. Sok cigány embert megcsalt ez a tegnapi felfokozott figyelem, és most majd nem értik, hogy megint miért nem törődik velük a kutya se’.

 Pedig nem nagyon fog törődni. A politika számára a hirtelen feltörő új csatazajban elvesztették a fontosságukat, pontosabban az ellenféllel szembeni használhatóságukat. Most majd megy tovább a régi verkli, alibi-programokkal, nagyrészt pedig semmittevéssel. De talán ennek az éppen lecsengő figyelemnek marad valami hozadéka. Néhányakra tartósan ráragad az őszinte érdeklődés, néhányan komolyan végiggondolják, hogy mit is lehetne tenni ebben az ügyben.

Ami engem illet, optimista vagyok. A hosszú béke mindig eredményeket szül. Ezt a blogot most majd kevesebben olvassák, de nekik talán nem csak a pillanat teszi érdekessé.

Ráadásként egy kép. 1899-nél nem későbben készült (ekkorról ismert datált variáns), valószínűleg az erdélyi Nagyszeben közelében, vándor oláhcigányokról. Nem tudni, ki volt a fotográfus, de igen sok felvételt készített erről a kompániáról, és azokról sok különböző képeslapot adott ki, az én birtokomban éppen egy tucat variáns van, további fél tucatot ismerek. Ez is utólag színezett kép, ezzel együtt dokumentum értékű, ráadásul látványos is. A sok variáns között ez az egyetlen, amelyről a csoport mestersége is megállapítható: rostások, szitakészítők.