Történelmi háttérvázlat a roma integrációhoz
Zavarba ejtő, mennyire nem tud szinte senki semmit a legnagyobb magyarországi kisebbség, a cigányság történetéről. Tegyük hozzá: maguk a cigányok sem. Néhány felületes mondat az indiai őshazáról, pár közhelyes epizód a magyar történelemből és irodalomból, nagyjából ennyi. És aki keveset tud a múltról, az nem sokat tudhat a jelenről sem. Látja a bajokat, de nem érti.
Mindenekelőtt tudnunk kell: a cigányság ma is egy Dél-Indiától Skóciáig húzódó, tízezer kilométer hosszú, több tucat országot magában foglaló területet tekint hazájának, nem számítva az Újvilág cigányságát. Ennek a népnek a történelme nem olyan tehát, mint más népeké. Mind az eseménytörténete, mind a hosszú távú folyamatokat leíró társadalom- és gazdaságtörténete több párhuzamos, noha sok esetben kölcsönhatásban álló történelmet alkot. Ezeknek a történelmeknek vannak nagyon fontos közös vonásaik, és nem kevésbé fontos eltéréseik. A kulcs minden esetben a gazdaság, a cigányságnak a befogadó társadalmakkal létrehozott gazdasági kapcsolata, annak harmonikus vagy diszharmonikus volta.
Számolnunk kell továbbá a cigány nép két olyan tulajdonságával, amely szinte minden más népétől különbözik. Az egyik a társadalmi hierarchizáció szinte teljes hiánya. Ezt gyakran törzsi jellegként említik, tévesen. A cigányságnak a hatalmi hierarchiához való viszonya nem valami atavisztikus dolog, hanem egyszerűen egy másik megközelítés, amely a sajátos megélhetési formából, a kis létszámú vándor-kézműves közösségekből fakad. A vajda funkciója, különösen történelmi távlatban összetettebb annál, semhogy ebben az írásban teljes mélységében elemezni lehetne, összefoglalóan mégis kijelenthető, hogy alapvetően más, mint az európai társadalmakból ismert kötelezés, büntetés és jutalmazás (a bannum) jogának birtoklása, sokkal inkább a tekintély formalizálása. A sokak által cigány törvényként emlegetett romani kris sem tételes szokásjog, hanem ítélkezési gyakorlat (a mi fogalmainkkal mondjuk perrendtartás), amely azt fogalmazza meg, hogy a közösség (!) milyen formában mond ítéletet egyes tagjainak viselt dolgairól. E kettő azonban nem hoz létre hierarchizált társadalmat.
A másik sajátosság, amelynek kimondása az utóbbi időben indulatos vitákra adott okot, hogy a cigányság a történelem során sem materiális, sem spirituális vonzalmat nem mutatott a föld iránt. Ennek minden bizonnyal két gyökere van: az egyik a sajátos, vándor termelési kultúra, a másik pedig az, hogy így a cigányság elkerülhette, hogy az európai civilizációban legfontosabb értéknek tekintett föld birtoklásában vetélytársnak tekintsék. A cigányság nem akart földet és nem akart hatalmat – ez tette lehetővé, hogy Európa népei többé-kevésbé elfogadják másfélének, ne akarják sem megsemmisíteni, sem beolvasztani.
És most akkor némi eseménytörténet. Ugorjuk át a cigány népvándorlás első fél évezredét Indiától Magyarországig (noha még ennek is vannak máig ható tanulságai). Kezdjük ott, hogy nem sokkal a szerbeknek és szövetségeseiknek a törökök ellen elszenvedett rigómezei (1389), még valószínűbben a Zsigmond által vezetett lovaghadsereg nikápolyi (1396) veresége után, de egészen biztosan 1406 előtt egy tízezres nagyságrendű cigány népesség lépte át a nyugati és a keleti kereszténység határát. Tíz-harminc fős kompániákban jöttek, amelyek alkalmanként több száz fős csoportokba verődtek össze. Az első csoportok feltehetően Fogarasnál, Dél-Kelet-Erdélyben lépték át a határt, aztán sorra nyugatabbra is, a földrajzi értelemben nyitott Dél-Alföldön, egészen az Alpokig. Zsigmond, az ekkor még kétséges legitimációjú uralkodó éppen a magyar bárókkal küszködött (még fogságra is vetették), a déli határvédelem lényegében megszűnt, és csak 1404 után kezdett helyreállni. Addigra azonban már itt voltak a cigányok.
Helyesebben az európai cigányság egy csekély hányada, talán tíz százaléka. A döntő többség ugyanis egészen a 19. századig megmaradt a keleti kereszténység körében, a román fejedelemségekben, Bulgáriában és Szerbiában, ott élt a hódoltság idején, és csak a 19. század második felében indult meg jelentős vándorlás innen nyugat felé. A Nyugat-Európába került kisebbség és a keleti többség életmódjában, a társadalmi munkamegosztásban betöltött szerepében alapvető különbségek mutatkoztak. A nyugat közvéleménye máig nincs ezzel tisztában, a „saját” cigányai alapján általánosít – persze ugyanezt teszi a kelet és a közép is, nem igazán véve tudomást arról, hogy saját tapasztalatai, problémái és megoldási javaslatai aligha érvényesek másutt.
Kézenfekvő – és téves – az a feltételezés, hogy a cigányság egyfajta gyűjtögető, kéregető, Európa asztalának maradékán tengődő népként érkezett. A valóság az, hogy értékes termelési tudást hoztak magukkal: fő megélhetési forrásuk a fémművesség volt. Amennyire a múltba vissza lehet látni, az alapján úgy tűnik, hogy a cigány nép vándor fémművesként keletkezett abban az indiai társadalmi közegben, amelyben máig elevenen él a foglalkozási alkasztok, születés által meghatározott, endogám dzsátik rendszere.
Döntő momentum a cigányság történetében, hogy Európába érkeztekor ez a tudása mennyire volt releváns. Nos, úgy tetszik, hogy a 15. században Magyarország nyugati határán húzódott az a határ (vagy inkább néhány száz kilométer mélységű sáv), amelytől nyugatra a cigányság a maga fémműves (és egyéb kézműves) tudásával már nem tudott bekapcsolódni a termelésbe, ettől keletre azonban igen. Források tucatjai, ha nem százai tudósítanak arról, hogy a cigányok a Duna vonalától keletre milyen gyorsan és sikeresen csatlakoztak elsősorban a falusi agrártermeléshez az ahhoz és a paraszti háztartásokban szükséges fémeszközök előállításával és javításával. Jelentős adatmennyiség a 18. század utolsó harmadától áll rendelkezésre, ekkor már jól látható, hogy a Magyarországon honos cigány férfi lakosságnak legalább kilencven százaléka önálló kereső volt, többségük kovács, nem ritkán alkalmi zenéléssel egészítve ki a jövedelmét.
Ugyanakkor Nyugat-Magyarországon már konfliktusokról is van hír, jelezve, hogy ott a termelési viszonyok fejlettebbek voltak, a lakossághoz képest kisebb arányú cigányság sem mindig talált megélhetést. Adatok vannak arra, hogy a felvidéki német lakosságú városokban nem találtak munkát a cigány kovácsok, a magyar birtokosok közeli majorjaiban azonban igen. Erdélyből kifejezetten jó együttműködésről vannak információk, a cigányok a kincstár számára is jelentős bevételeket hoztak, mint úgynevezett taksások, közösen adózók, valamint az aranymosók, akik meghatározott kulccsal váltották be a kimosott „sáraranyat”.
Magyarországon és attól keletre, délkeletre tehát a cigányság párhuzamos, de illeszkedő társadalmat hozott létre, és abban élt a 19. század végéig. Nyugat-Európában ugyanez nem sikerült, hiszen itt a termelési kultúra nem fogadta be a cigányok termelési ismereteit, ezért az ottaniak a cigányok nagy részét elüldözték, és csak olyan kevesen maradhattak (az összlakossághoz képest egy ezrelék alatti arányban), amely létszám a marginális létet is lehetővé tette. A 15. században Európába érkező cigányság zöme még abban az évszázadban a kontinens két szélére, Spanyolországba és az erdélyi-román-szerb-bolgár vidékre szorult, ahol viszont elfogadható modus vivendi alakult ki az egy százalékot meghaladó arányú kisebbség körül. Szerepet játszott ebben az is, hogy a multikulturalizmus Európa eme két régiójában volt napi tapasztalat, Nyugat-Európa azonban éppen intoleráns korszakát élte, de ennek elemzése messzire vezetne.
Magyarországot illetően a lényeg, hogy a 19. század derekáig az 1851-es népszámlálás adatai szerint 140 ezres cigányság mind gazdaságilag, mind kulturálisan illeszkedő társadalomban élt, amelyet jelentősen erősített az ekkorra már Európa-szerte elismert magyar cigányzene. A hazai cigányság többsége évszázadok óta itt élő ősök leszármazottja volt, és nagyjából erre az időre a többség magyar (valamint szlovák) anyanyelvre váltott (egy rejtélyes eredetű csoport, a beások románra váltottak). Alacsony presztízzsel ugyan, de elfogadott helyük volt a befogadó társadalomban. Nem volt ez idill, konfliktusok bőven adódtak, az egész mégis működött.
Magyarországnak (és a régiónak) a 19. század utolsó harmadában bekövetkezett iparosodása azonban kirántotta a szőnyeget ez alól az archaikus együttműködés alól. A cigány fémművességre súlyos csapást mért az olcsó tömeggyártás: ugyan ki akart volna drágán kézzel vert szöget venni, ha olcsón, kilóra megkaphatta a szatócsnál? A magyar társadalom a dualizmus évtizedei alatt a premodernből átlépett a modern társadalomba, és a cigányság többsége nem volt képes lépést tartani vele.
A hatást fékezte ugyan a konjunktúra, és az iparosodás amúgy is elhúzódó folyamat volt, Erdély sok részére el sem jutott az első világháborúig, de egy másik hatás annál súlyosabb következményekkel járt. Romániában, ahol a 15. század óta formális cigány rabszolgaság működött, az 1850-es években eltörölték ezt az embertelen gyakorlatot. Milliós cigány népesség kapta meg a szabadságot – az önálló életfeltételek nélkül. A vándorlás azonnal megindult nyugat felé. Az 1893-as cigányösszeírás már 290 ezer cigány lakost talált Magyarországon, több mint dupláját a negyven évvel korábbinak, és ez a többlet nagyrészt a Romániából bevándorlókból adódott. A vándorlás az első világháború végéig a korábbihoz hasonló intenzitással folytatódott, a cigányok létszáma addigra valószínűleg a félmillió főt is elérte.
Népvándorlás léptékű cigány bevándorlás zajlott le tehát Magyarországon, éppen akkor, amikor a már régóta itt élők megélhetése is súlyos veszélybe került. Ez a két hatás együttesen megroppantotta a hazai cigány társadalmat. Sokan a szegénységből a nyomorba süllyedtek, és nem látszott onnan kivezető út. Megtört az együttélés fél évszázados hagyománya, és rossz folyamatok kezdődtek a cigányság és a befogadó társadalmak között.
Kézenfekvő a kérdés, hogy a cigányság miért nem volt képes a többségi társadalommal együtt átlépni a modernitás korába. A modernitás egymással összefüggő kulcselemei közül az egyik a társadalom korábbinál erősebb hierarchizálása (a főnök-beosztotti viszony általánossá válása és mélységének megnövekedése) volt, a másik a közoktatás. Egészen a modern kor beköszöntéig formális iskolai oktatásban kizárólag az értelmiségi pályát választók részesültek, a parasztgyerekeket a szüleik, az iparosokat a mesterek tanították az életükhöz szükséges és elégséges ismeretekre. A premodern társadalom zömét kitevő parasztok döntő többsége iskolai végzettség, továbbá közvetlen főnöki ellenőrzés nélkül, tudását a maga képességei szerint szerezve, munkáját a maga módján beosztva élte az életét. Ez tökéletesen illeszkedett a cigány iparosok ugyanilyen életmódjához. A modern társadalom azonban a jólét és gyarapodás feltételéül a szigorú termelési hierarchiába való beilleszkedést és a közoktatásban való részvételt szabta. A cigányság évezredes hagyományai ezzel a követelménnyel összeegyeztethetetlennek bizonyultak. A párhuzamos utak közül az egyik elkanyarodott, de a másik megmaradt a régi kerékvágásban.
Sokáig persze ott sem maradhatott. Mostanában finomabb vagy durvább megfogalmazásban gyakran elhangzik, hogy a cigányság leszakadó része premodern kultúrában él. Ez azonban nem igaz, a helyzet rosszabb. A faluszéli nyomornegyedek lakói valójában már rég elveszítették a kapcsolatot saját premodern kultúrájukkal, anélkül azonban, hogy a befogadó társadalom modern kultúrájába képesek lettek volna bekapcsolódni. Százezres nagyságrendű ember olyan rontott kultúrában él, amely sem a saját hagyományait, sem a befogadó társadalom értékeit és normáit nem ismeri el, és a felemelkedésnek, gyakran a puszta megélhetésnek egyetlen útját a kriminalitásban, minden norma áthágásában látja. Nagyon hasonló ez a helyzet azokhoz a viszonyokhoz, amelyekben a nyugat-európai nagyvárosok peremén élő bevándorlók gyerekei élnek: számukra nem érvényesek már a szüleik otthoni normái, de a befogadó közösségéi sem.
A végzetes leszakadás Magyarországon és Európa más országaiban területenként eltérő időben, egy-egy területen is évtizedekig elhúzódóan zajlott, de gyakorlatilag mindenütt végbement. Trianon katasztrófája, a két háború közötti időszak tekintélyelvű, rendpárti közfelfogása lényegében sikeresen elfojtotta ugyan ezeket a folyamatokat, megoldani azonban nem tudta őket. Ugyanez történt a szocializmus évtizedei alatt is. Az a probléma tehát, amellyel most szembenéz a magyar társadalom, száz éves múltra tekint vissza, és igen kevés köze van aktuálpolitikai folyamatokhoz. Aki a jelen megoldásait keresi, annak először a múlt problémáival kell megbirkóznia: cigánynak és magyarnak egyaránt.
Búcsúzóul egy kép a boldog békeidőkből. Kilencfős bonyhádi cigányzenekar áll modellt a fotográfusbak a millennium évében, 1896-ban. A kisbőgő (cselló), amely az 1870-es évekig állandó tagja volt a zenekarnak, majd teljesek kikerült onnan, itt még jelen van, de már szerepet kapott a vetélytárs, a nagybőgő is. A cimbalom már pedálos (Schunda József fejlesztette ki a ma ismert hangszert 1874-ben), és a klarinét mellett öt hegedű szólaltatja meg a dalokat. Ekkora zenekart tekintélyes vendéglő tarthatott csak, a kép maga bizonyára a kerthelységben készült.
