Munka.
Tehát lépjünk túl a napi szörnyű ügyeken, próbáljunk meg tovább menni az értelmes célhoz vezető úton. És vessünk egy pillantást a cigányok és a munka viszonyára.
Közkeletű vélekedés, hogy a cigányok lusták. Ez azonban nem igaz. A világ egyik legnehezebben megtanulható hangszere a hegedű – most akkor hogy van az, hogy több száz roma ember virtuóz mestere ennek a hangszernek? És a tanuláshoz nem csak a gyerek szorgalma és kitartása kell, hanem még inkább a szülőé. Kemény munka-befektetés olyan tevékenységbe, amely csak hosszú távon térül meg – ennél pozitívabb hozzáállásuk a dánoknak sincs.

És mégis százezrek napi tapasztalata, hogy a cigány emberekkel nem lehet rendesen dolgozni. Ha olyan a kedvük, be sem mennek a munkahelyükre, lógnak, amikor csak lehet, ha kerestek egy kis pénzt, hetekre eltűnnek, és egyébként is jobban szeretnek a tévé előtt az ágyon heverni, mint például rendet csinálni a saját udvarukon.
Most akkor hogy van ez?

Az nem válasz, hogy azok közt is van rendes ember. Én is ismerek nagyon keményen dolgozó cigány embert, de ettől a probléma még kemény valóság. Azt mondja a nyilatkozó a liberális hetilapban: nem igaz, hogy a munkanélküliség romaprobléma, a jelenleg munka nélkül lévőknek (ez nem azonos a regisztráltakkal) csupán harminc-negyven százaléka roma. Nem romaprobléma? Amikor az összlakossághoz viszonyított arányukhoz képest tízszer több náluk a munkanélküli? Ez nem szignifikáns összefüggés? Dehogynem.
A kérdés az, hogy ez a tízszeres szorzó mire vezethető vissza. „A” válasz: a többségi társadalom hátrányos megkülönböztetésére. „B” válasz: a cigányoknak a rendszeres munkavégzésre való alkalmatlanságára. Kézenfekvő volna azt mondani, hogy mindkettő rossz válasz. Pedig valószínűleg mindkettő, még ha végletekig leegyszerűsít is, jó válasz. Ha ezen a kettőn változtatni lehet, hatalmas lépést tehetünk az integráció felé.
Hogy hogyan, arról gondolkodjunk legközelebb. Ha valakinek ötlete van, ne tartsa vissza magát.

Most négy képet is ajánlok szíves figyelmükbe. Az alkotó, Neuhauser Ferenc Bécsben született, ott is tanult rajzolni. Húsz éves korától haláláig Nagyszeben élt és alkotott. Testvére (vagy unokatestvére), József itt készítette el Benigni József Versuch über das siebenbürgische Costüm című sorozatának két füzetéhez a képeket, az egyikben hat cigány-ábrázolást. A szakirodalom gyakran Neuhauser Ferenc művének tartja a sajnos mára nyomtalanul elveszett lapokat, az Allgemenine Literatur-Zeitung 1807. évfolyamának 639. oldalán található recenzió azonban világosan megmondja, hogy József készítette az eredetieket, és ezek alapján készült Ferenc négy képe valamikor 1810 körül.

A zenész cigány magyar kisnemesi öltözetet visel, környezete azonban hangsúlyozottan falusi. Erős hangsúlyt kapott a veres nadrág, amelyről ismételten említik a források, hogy a cigányokra nagy hatást gyakorolt, igyekeztek rá szert tenni.

A „cigány lovag vagy vajda” feliratú kép alakja vas tűzi szerszámokat tart a kezében, feltehetően eladni viszi azokat. A pirospozsgás kerek arc és a gömbölyödő has bizonyára a konszolidált jómódot hivatott kifejezni. A vajda jómódú paraszt ruháját viseli, rajta semmi „cigányos” nem figyelhető meg. Ha a képaláírás nem igazítana útba, senki meg nem mondaná, hogy a kép cigányt ábrázol. Mindez világosan jelzi azt, hogy a kor embere nem is látta a többiektől jelentősen eltérőnek a cigányokat, számára egy ennyire általános megjelenítés elfogadható volt.

A „Löfel-Zigeuner”, magyarul kanalas cigány esetében már legalább két képi toposzt azonosíthatunk: a mezítlábasságot és a szakadt, rongyos ruhát. Ezekhez járul, hogy a kutya megugatja a faművest, ami másutt ugyan nem fordul elő, mégis egyfajta szituációs toposzként értelmezhető. A másik három kép alapján nyilvánvaló, hogy Neuhausernek semmiféle negatív attitűdje nem volt a cigányokkal kapcsolatban, a kép kétségkívül valós tapasztalatokon nyugszik, a másik hárommal együtt kissé naivan bár, de képet ad a korabeli Erdély cigányságáról.

A cigány asszony vásznat visz a vállán, minden bizonnyal eladni. Más forrásból tudjuk, hogy ez ismert dolog volt, a cigányok máskor is kereskedtek vászonnal, amelyet nem maguk szőttek, hanem egyéb áruért, fémműves munkákért cserélték. Ha jól értelmezzük a képet, ez az egyik első magyarországi ábrázolás tehát a cigányok áruközvetítő kereskedelméről, amely ekkor még marginális jelenség volt, később azonban, különösen a 20. század második felétől sok család számára elsőrendű megélhetési forrás lett. Az asszony öltözete kifejezett jómódot sugall, a prémmel szegett zsinóros mente és a piros csizma nemesek viselete volt, nem nemesi sorban szinte csak a cigányoktól fogadták el a viselését.