A monoki kártya

Látom, szinte mindenkinek markáns véleménye van a monoki szociális kártyáról – arról a megoldásról, hogy az állami segélyben részesülők ne készpénzben kapják a segélyt, hanem egy olyan betéti kártya (debit card) formájában, amellyel csak bizonyos helyeken lehet vásárolni meghatározott dolgokat, például élelmet, ruhát és ilyesmit. A Hírszerzőn napok óta futó szavazás szerint a klikkelők 75 százaléka teljesen egyetért vele (igen, a segélyek ne menjenek uzsorára, játékgépbe), további 8 százalék az egész országra kiterjesztené, újabb 10 százalék a céllal egyetért, de az eszközzel nem, 7 százalék alkotmányellenesnek tartja és ellenzi, és mindössze egy százalék mondja azt, hogy nem tudja megítélni.

Ami engem illet, ebbe az egy százalékba tartozom. Nem azért, amiért általában támadni szokták, hogy ugyanis megbélyegez, meg hogy az államnak nincs joga beleszólni, mire költik az emberek a pénzüket, de még azt sem hiszem – amit szociológusok szeretnek hangoztatni –, hogy puszta rágalom a segélyek elivása, a segélyezettek mind a gyerekeikre költik a pénzt. Aki egy kissé is jártas a segélyből élőkről szóló társadalomtudományi irodalomban, az ezer példát ismer arra a jelenségre, hogy segélyosztás után megy a mulatozás, hónap végén meg a koplalás. A szegény emberek nem csekély része azért szegény, mert képtelen saját hosszú távú érdekei szerint viselkedni, a mának él, és elvesztegeti a holnapot.

Szóval a segély egy nem csekély hányada egészen biztosan rossz helyre megy. Jobb lenne, ha jó helyre menne. Csakhogy a betegségek nem a tünetek eltüntetésével gyógyítandók – a társadalmi betegségek sem. A monoki kártya a tüneteket kezeli. Meggyőződésem, hogy a segélyezettek hetek alatt kialakítják majd azokat a stratégiákat, amelyekkel a kártyán lévő pénz italra és játékgépre váltható – igaz, ezért közvetítők leveszik majd a sápot. Olyan ez, mint a léggömb: ha itt szorítom meg, ott türemkedik ki, ha ott, akkor itt dagad.

Ugyanakkor azt gondolom, hogy az államnak – adófizető mindnyájunknak – igenis joga, jogunk van beleszólni abba, hogy a pénzünket hogyan használják fel. Igaza van annak, aki nem szereti, ha hülyének nézik, nem szereti, ha az adóját ostobaságokra költik. Szóval a segélyezés úgy, ahogy most van, nem tartható. Hogy mi a megoldás, egyelőre nem tudom.

Képünk 1697-ben készült, Johann Christoph Weigel alkotása, és az egyik legelterjedtebb nyugat-európai cigány-toposzt, a tenyérből jósoló asszonyt ábrázolja. A koraújkor (16-17. század) egyik kedvelt könyvműfaja volt az úgynevezett Ständebuch, magyarul Mesterségek könyve, amely egy-egy kép és hozzá tartozó rövid szöveg segítségével ismertette a kor mesterségeit. Az elsőt Jost Amman és Hans Sachs készítette 1568-ban, ebben még fametszetes illusztrációk voltak. A cigány-lappal Weigel bővítette a képsort. Ha valaki lefordítja a hozzá tartozó szöveget, azt hálásan köszönöm.