A cigány múzeumból valószínűleg nem lesz semmi, illetve ugyanolyan pótcselekvés lesz, mint amilyen már volt egynéhány: félamatőr szinten berendezett szoba néhány tárlóval, reprodukciók a falon, próbababa cigányos öltözetben, avató ünnepség, aztán szépen belepi a por az egészet. Pedig Magyarországnak minden adottsága megvan ahhoz, hogy nemzetközi rangú múzeumot és történeti intézetet hozzon létre, aminek csodájára járhatna Európa, és persze pénzt is adhatna hozzá. Megvan a viszonylag jól dokumentált magyar cigány történelem, a világhírű cigányzene, jelentős számú cigány népesség, hadra fogható cigány értelmiség, nemcigány szellemi kapacitás, minden. Csak két dolog hiányzik: sok-sok pénz és sok-sok eltökéltség.

Pénz nélkül komoly intézményt csinálni nem lehet, márpedig csak annak volna értelme, Magyar, vagy még inkább Európai Cigány Múzeum és Történeti Intézet néven és tartalommal. Kellene legalább három-ötszáz négyzetméteres állandó kiállítás színvonalas tárgyi emlékekkel, a korszerű múzeológia teljes eszköztárával, további háromszáz négyzetméter időszaki kiállításoknak, ezek mögé legalább ötszáz négyzetméter raktár. Újabb háromszáz négyzetméter egy olyan könyvtárnak, amiben komoly nemzetközi szakirodalom van, és kutatni is lehet és főleg érdemes. Kell egy legalább kétszáz férőhelyes konferenciaterem a hozzá való kiszolgáló helységekkel (százötven négyzetméter), kellenek kutató szobák és irodák, ez együtt kerekítve minimum kétezer négyzetméter, a közlekedő terekkel együtt már háromezer. Ezt az épületet meg kell venni (900 millió), fel kell újítani (300 millió), be kell rendezni (200 millió). Fel kell tölteni a kiállítást és a könyvtárt (300 millió). Szóval másfél milliárd alatt nem lehet eljutni a nulla ponthoz. Innen jönnek az üzemelési költségek: a bérek a teremőröktől az igazgatóig, a közüzemek, a gyarapítás, a rendezvények és kiadványok, utazások és vendégfogadások, évi 250 millió alatt el sem szabad kezdeni gondolkodni.

Hát ennyi pénz nem lesz. Ha pedig lesz, azt valószínűleg széthordják (romák és gádzsók összefogva vagy egymást lökdösve), és a maradékból csinálnak egy újabb helytörténeti-gyűjtemény színvonalú kiállítást, amit fel lehet avatni, aztán hagyni lepusztulni.

Van még egy megoldás, hiszen van a valós tér mellett egy másik is: virtuális múzeum a virtuális térben, magyarán az interneten. Nem új ötlet, van már ilyen a világban, elsősorban nagy nemzeti múzeumok kiegészítőjeként, de akár önállóan is. A virtuális múzeumnak van egy hatalmas hátránya: nélkülözi az eredetivel, a valóságossal történő közvetlen találkozás élményét. Ezt leszámítva azonban mérhetetlen előnyei vannak.

Mindenekelőtt nem ismer határokat, és ha a magyar nyelv mellett angolul is szól, gyakorlatilag a nyelvi határokat sem: egy új-zélandi szobában ülve ugyanúgy bejárható, mint a budapesti belvárosból vagy Lajoskomáromból. Nincsenek belső határai sem, anyaga korlátlanul bővíthető. És nem kell mindazt megszereznie, amit be akar mutatni, tulajdonképpen semmit sem kell megszereznie a bemutatás jogán kívül, ez pedig ha olykor pénzbe is kerül, messze nem annyiba, mint az eredeti tárgy vagy dokumentum. Ide mindenki kölcsönadhatja a maga anyagát, akár az egész világ minden értéke összehordható. A virtuális múzeum a korlátlan lehetőségek hazájában épülhet fel.

Amatőr módon persze ez sem működik. Egy komolyan vehető virtuális kiállító tér létrehozása és gondozása évi tízmillió forintos nagyságrendű pénzt igényel, ehhez jön a könyvtár, dokumentumtár, rengeteg digitalizálás, stb., ez újabb tízmillió. De ennyi talán összekalapozható. Szóval akár bele is lehet vágni, elkezdeni amolyan sufni-technikával, remélve, hogy majd beindítja magát.

Úgyhogy 2009 eme utolsó napjaiban Zsolt barátom segítségével ezennel leteszem az Európai Virtuális Cigány Múzeum és Történeti Intézet alapkövét (Legyen Roma? Nem tudom.) Kiindulásképpen a következő részlegek lesznek benne: Történeti Tár, Néprajzi Tár, Képtár, Könyvtár, Levéltár, Fórum, Konferencia. A Tárak majd tovább tagozódnak, például a Könyvárban kell majd Folyóirat és Saját Önálló Kiadványok részleg, a Történeti Tárban virtuális kiállító tér különböző utakkal (egyetemes, egyes országok) – ez majd kialakul.

Elsőként a Képtár feltöltését kezdem (egyelőre itt, a blogon, majd ha kész a helyük, átkerülnek a képek), ebben már tettem is néhány lépést. Most egy újabb kép csatlakozik a sorozathoz, kifejezetten a VéMúzeum indíttatására. Böhm Pál 1871-ben készült festménye egy budapesti régiségboltban várja vevőjét (a felvételt a bolt hozzájárulásával közöljük), most tehát felbukkant az ismeretlenségből, ám a maga valóságában előbb-utóbb újra eltűnik a közönség szeme elől. Virtuálisan viszont bekerül a múzeumba, hogy ameddig a szerver szerver, bárki megnézhesse. Böhm Pálról (1839-1905) már szóltam a Roma integráció programja 1. című bejegyzésben (2009. 06. 16.). Ő a müncheni iskola jeles festője volt, sokat festett cigányokat, főleg mert ez a téma jól eladható volt a nemzetközi műtárgypiacon. (Az is megérne egy kis elmélkedést, hogy a 19. század végén a gazdagodó német polgárság egy jelentős hányada miért szerette magyar cigányok képeivel díszíteni a szalonjait, milyen eszmetörténeti vonatkozásai vannak ennek.) Böhm kitűnő kezű festő volt, aki ment a piaci kereslet után, és sorozatban gyártotta képeit, amelyekből jól megélt. Cigány képeit alapos helyszíni tanulmányok alapján készítette, valószínűleg sokat fényképezett is (a kor szinte minden festője ezt tette), festményeinek részletei ezért dokumentum-értékűek, a kompozíciók azonban olyan képi sztereotípiák, amelyek a megrendelő polgárság képi sztereotípia-tárához illeszkedtek, a vevő saját ideáit igazolták vissza.

Mint a Vasárnapi Újságban közölt nekrológja beszámol róla, Böhm élete végére belefáradt az önismétlésbe, kiégett (már ha volt addig benne tűz) és legfőbb festői ambíciójává az vált, hogy a gyakori horgászatai során kifogott halakat a lehető legpontosabban, az utolsó pikkelyig híven megörökítse (szép példájaként az elmélyült, önfelmentő pótcselekvésnek).