Ezúttal egy kiváló szerző munkáját bocsátom közre. Báthory János a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal elnöke volt 2000-2002 között, de már az Antall-kormányban is kisebbségi, ezen belül cigány ügyekkel foglalkozott. Az alábbiakban a kifejezetten továbbgondolásra szánt tanulmánya olvasható a magyarországi cigányságról.

Magyar cigánypolitika
 
Az alábbiakban a szerző a „cigány” szót a „roma” magyar fordításának tekinti és minden népnek kijáró megbecsüléssel használja.

A cigányokkal való együttélés kérdése mostanáig nem volt része a nemzetpolitikai gondolkodásnak. Ha számba vesszük azokat az írásokat a melyek a magyarság jövőjével kapcsolatban összefoglalóan vagy akár részterületekre irányulóan születtek, ezt a területet nem találjuk meg benne. Nem született e témában mű a társadalmi problémákat sorra vevő népi szociográfiák között és a szépirodalomban sem kapott jelentékeny helyet. A magyar nemzet történetét összefoglaló nagy művekben vagy említésre sem kerül vagy más témák leírásában marginálisan említik. Külső szemlélő ezekből a művekből arra a következtetésre jutna, hogy Magyarországon nem éltek, nem élnek cigányok, vagy ha igen, akkor nem játszottak szerepet a nemzet sorsának alakulása szempontjából.

Ezen az a tény sem változtat, hogy különösen az elmúlt évtizedekben monográfiák sora született a cigányság társadalmi helyzetéről, és napjainkban a társadalomtudományi szakirodalom egyik legfrekventáltabb témájává vált. Ezek az írások azonban legjobb esetben is a cigányság szociális integrációját, a rétegződésben elfoglalt helyét, mobilitási lehetőségeit, szegénységének természetét vizsgálják, de a magyar nemzethez való viszonyát, a magyar-cigány együttélés bonyolult dinamikáját nem. Részben azért nem, mert a marxista alapú társadalomtudományban a nemzeti dimenzió jobb esetben értelmezhetetlen, rosszabb esetben a „haladás” útjában álló, felszámolandó jelenség. Ebből a perspektívából a politikai porondon megjelenő cigány etnikai identitás legfeljebb mint a magyar identitásfejlődéssel szembeállítható ellensúly jöhet számításba.

A nemzeti értékrendű gondolkodás ezirányú megkésettsége jórészt menthető. A mai magyar nemzeti identitásban a jövőre irányultsággal, elérendő célokat kitűző szemlélettel szemben túlsúlyos a múlt szerepe, a történelmi traumák feldolgozása. Másrészt a cigányság valóban kívül élt a magyar történelmen és társadalmon. Ezt az egymás mellett élést sokáig mindkét fél elfogadta és hátrányai mellett előnye a viszonylagos konfliktusmentesség volt. A huszadik század végén azonban ez a helyzet alapjaiban megváltozott: a cigányság belépett ugyanabba a társadalmi, történelmi és fizikai térbe, amelyben a nemzet egésze él.Korábban egy átlag magyar polgár leélhette anélkül az életét, hogy  úgy találkozott volna cigány személyel, hogy ezt a találkozást valóságos interakció kísérte. Ma a magyarok többsége naponta találkozik cigányokkal úgy, hogy ez a találkozás  nem a tradicionális, mindkét fél által elfogadott, konfliktusokat kizáró vagy minimalizáló koreográfia szerint zajlik, hanem a kulturális különbségek miatt konfiktusokkal terhelten. Az egymás mellett élés helyett együtt kell élnünk. A cigányügy az egyik legsúlyosabb társadalompolitikai üggyé vált. Más megfogalmazásban: a magyar-cigány együttélés kérdése az egyik legfontosabb nemzeti sorskérdés. A magyar nemzet jövője egyebek között most már attól is függ, hogy a cigányság társadalmi helyzete és a magyarsághoz való viszonya hogyan alakul. A magyar nemzet jövőjéről való stratégiai gondolkodás számára tehát nem csupán morális, méltányossági szempont a cigánysággal való együttélés kérdése, hanem a tények racionális tudomásul vétele. A cigánysággal való együttélés optimális módjának megtalálása nemzeti érdek.

Bár úgy tűnik, hogy a mai, konfliktusoktól terhelt magyar-cigány viszony spontánul, külső tényezők hatására alakult ki, a viszony nem determinált: a nemzeti érdek szempontjából jó vagy rossz irányba tudatos cselekvéssel módosítható. A „nemzetstratégia” fogalmilag feltételezi ennek lehetőségét. Lehetőség van minimálisan a külső meghatározottságokhoz való tudatos alkalmazkodásra, jobb esetben a társadalmi folyamatokat meghatározó feltételrendszer alakítására is. Lehet javítani, de rontani is a helyzeten. Egy biztos: a tudatos cselekvés elmulasztása vagy a spontán folyamatoknak ad utat, amely ritkán vezet magától kedvező irányba, vagy más, nemzeti szempontokat mellőző, vagy éppen azok ellen irányuló stratégiáknak biztosít érvényesülési lehetőséget.

Az, hogy a cigányság belépett a történelmi és társadalmi térbe, felveti a kérdést, hogy szabad-e részvételük nélkül velük kapcsolatos stratégiát tervezni? A cigány identitásépítésben gyakran ismételt tétel: „ne döntsenek rólunk, nélkülünk”. Ez az írás nem is a cigányságról, hanem a magyar-cigány viszonyról szól, deklaráltan magyar szempontból. Természetesen figyelembe veszi azokat a cigány szempontokat és információkat, amelyeket egy magyar ismerhet és ezt abban a hitben teszi, hogy  lehetséges a magyar-cigány együttélésre olyan stratégiát kidolgozni és azt meg is valósítani, amely a magyar és a cigány közösség érdekeit optimálisan egyezteti. A cigányügy nemzetstratégiai megfogalmazása nem titkos doktrína akar lenni; kifejezetten igényli a párbeszédet, és örömmel üdvözölné, ha a cigány értelmiség is megfogalmazná a maga nyilvános magyar-stratégiáját. A magyar-cigány együttélést egyébként is olyan mértékű kölcsönös függőség jellemzi, hogy a kulturális autonómia szűk körén kívül lehetetlen olyan cigányokkal kapcsolatos döntést hozni, amely ne érintené a magyarokat is egyben. Mindezek miatt téves, helytelen és nem is jogos az a törekvés, amely szerint a cigányokról való gondolkodás és az ezzel kapcsolatos cselekvés etnikai privilégium. A kisebbségben élő magyaroknak sem volna kifogásuk az ellen, ha a többségi elit a maga számára olyan nemzetstratégiát dolgozna ki, amely a két közösség közös érdekét keresi. A romániai magyarok éppen azt kifogásolják, hogy a román nemzetstratégiából hiányzik a kisebbségekkel, jelesül a magyarokkal való együttélés stratégiája.

Nemzeti érdek a cigánypolitikában
A modern cigány identitás fejlődési szakaszban van, több irányban nyitott, és a közeljövőben konszolidálódó formája nagy mértékben függ a magyar többséggel kapcsolatos viszonyától. A magyar nemzetstratégia szempontjából Leegyszerűsítve két alternatíva létezik: az érdekegyeztetésen, történelmi szövetségen alapuló és a konfrontációs. Az utóbbi szerint a nemzeti elnyomás alatt élő cigányoknak a magyarokkal szemben kell megvívniuk emancipációs küzdelmüket. Veszélyessége abban rejlik, hogy a téves kiindulópont ellenére is hatékony: gyors politikai sikert ígér, mozgósító erejű, bel- és külpolitikai támogatást is élvez.

A magyar nemzeti kibontakozásnak semmi sem hiányzik kevésbé, mint hogy ezzel az elkerülhető konfliktussal megterhelten vágjon bele az előtte tornyosuló problématömeg megoldásába. Minden tudományoskodást félretéve a józan paraszti ész is azt diktálja, hogy ne engedjük ellenséggé válni azt a közösséget, amely szövetségesünk is lehetne. A magyar nemzet nincs abban a helyzetben, hogy ezt megengedhetné magának. A hosszú távú nemzeti érdek ellen cselekszik az, aki az elkerülhető konfliktus kibontakozását engedi, vagy éppen provokálja. Ebben az értelemben a cigányellenesség egyben magyarellenesség is.
A nemzeti érdek a cigánypolitikában az elkerülhető konfliktusok elkerülése, az elkerülhetetlenek legkisebb áldozattal járó megoldása és egy érdekegyeztetési folyamat során kialakított történelmi szövetség megkötése. Ahogy a Nemzetstratégia I. kötetének bemutatóján elhangzott: „új magyar vérszerződést” kell kötni. Ebből a cigányság sem maradhat ki!

A nemzeti érdek érvényesülését demonstratívan példázza a határon túli magyarokkal együtt élő cigányok esete. Noha a gyenge pozíciójú kisebbségek általában az államalkotó, uralmi helyzetben lévő többségi nemzethez húznak, a magyar identitással is rendelkező szlovákiai, romániai, kárpátaljai cigányok kitartanak a magyarok mellett. Az iskolaválasztás során magyar oktatást igénylő cigányok nélkül a magyar oktatási intézményrendszert –különösen szórványban- nem lehetne fenntartani. Szlovák és román nacionalista politikusok több ízben megfogalmazták igényüket a cigányok magyar identitásának megszüntetésére, ezidáig sikertelenül. A KONFRONTÁCIÓ HÍVEINEK ostoba cigányellenessége eközben az anyaországban veszélyezteti a cigányok magyar kötődését.

Cigányellenesség: rövidlátó ostobaság vagy tudatos provokáció?
A magyarokat a rendszerváltozás kezdete óta próbálják mind a nemzetközi közvélemény, mind saját maguk előtt cigányellenesként, rasszistaként, kirekesztőként stb. beállítani. Ezzel szemben a legutóbbi időkig e szempontból Magyarország a béke szigete volt. Jellemző, hogy az USA rendszeres évi emberi jogi jelentésében a 90-es években ugyanazokat a csekély jelentőségű, kétes információkon alapuló vagy bizonyítottan meg nem történt eseteket „kellett” éveken át felsorolni a „szükséges” elmarasztaló ítélet alátámasztására. MÉG A szélsőjobboldaliként aposztrofált magyar sajtóban Sem jelentek meg cigányellenes cikkek. 2006 óta azonban harsány, durva, szociálpszichológiai és kommunikáció-elméleti tudással megtervezett cigányellenesség jelent meg egyik évről a másikra. Ezzel párhuzamosan megszaporodtak és súlyosbodtak az etnikai konfliktusok, egészen a 2008-2009 évi gyilkosságokig. Szemben a 90-es évek fiktív cigányellenességével, ma tömeges méretű, valódi, szervezett cigányellenesség van, amellyel párhuzamosan a cigány mozgalom is radikalizálódott, önvédelmi szervezkedésbe kezdett. Vita van arról, hogy ez a magyar szélsőjobb új hulláma megjelenésének spontán következménye-e, vagy az etnopolitikai alvilág tervezett, kormányzati kapcsolatokat sem kizáró provokációja azzal a céllal, hogy etnikai polgárháborús hangulatot szítva növelje a belpolitikai káoszt és érje el a nemzeti megújulási mozgalom diszkreditálását, az ország nemzetközi ellenőrzöttségének fokozását. E sorok írójának az a tapasztalata, hogy a mindenkori magyar szélsőjobb tud magától is ostoba, rövidlátó, nemzetrontó lenni, de provokációra utaló jelek sorát is felfedezni véli a történtekben. Legvalószínűbb, hogy mint annyiszor a történelem során, kisszámú okos provokátor manipulálja az intellektuális kontroll nélkül, indulatból, rövid távú érdekből cselekvő, frusztrált és gyors pszichológiai kielégülést kereső tömeget.

A CIGÁNYELLENES KAMPÁNY KÉPVISELŐI végső soron azt a politikát valósítják meg, melynek következtében a magyar nemzet nem erősödik a cigányság integrálásával, hanem gyengül azáltal, hogy elidegeníti, elvadítja, ELLENSÉGGÉ TESZI a népesség jelentős és egyre nagyobb részét kitevő cigányokat. Akadályozzák a magukat már magyarnak vallók végleges kötődését a nemzethez, megnehezítik a magyar-cigány tudatúak magyar kötődésének stabilizálódását, ellehetetlenítik a magyarbarát vonalat érvényesítő cigány vezetőket, és radikalizálják az etnocentrikus hagyományokra építő magyarellenes cigány nacionalista vonalat. UGYANEZ A CIGÁNY ETNIKAI RADIKALIZMUS CÉLJA IS. A békés együttélés, a nemzeti integráció lehetőségét tagadva a szélsőségek egymás pozícióit erősítik.

Fontos megjegyezni, hogy a cigányellenességgel szembeni fellépés semmiképpen nem jelentheti a cigányság körében is elterjedt devianciák, a társadalmi együttélés írott és íratlan szabályait semmibe vevő magatartás, a cigány közösségekre és a többségi környezetre egyaránt veszélyes életszemlélet és életmód elleplezését, mentegetését, „megértő” jóváhagyását. A kóros jelenségek kiterjesztése a cigány közösség egészére azonban több, mint erkölcsileg elítélhető méltánytalanság: alapvető politikai hiba, mert a társadalmi és nemzeti integrációban érdekelt cigány többséget eltaszítja, ellenséggé teszi, miközben a nemzeti érdek szempontjából nézve semmiféle pozitívumot nem eredményez. A megvadított, magyarellenessé tett cigány tömegek ugyanis velünk maradnak a történelem belátható idejéig. A cigányellenesség következtében legfeljebb éppen az az integrálódott réteg tűnik el a cigányságból egyfajta kikényszerített asszimiláció vagy kivándorlás útján, amellyel semmi baj nincs, és amelyre mind a társadalmi terhek megosztása, mind pedig a béke megőrzése szempontjából nagy szükség van.

A társadalmi és nemzeti integrációt azonban nem csupán a szélsőjobboldal veszélyezteti. A balliberális kormányzás társadalompolitikája láthatólag „leírta” a társadalmi rétegződés alsó egyharmadát, benne a cigányság túlnyomó többségével. Az elmúlt évek reformnak álcázott intézkedései - a kis falvak ellehetetlenítése, az oktatási rendszer lezüllesztése stb. - strukturális szempontból cigányellenesnek is nevezhetők. A szélsőjobboldalt ugyan nem a baloldal találta ki, de politikájával hozzájárult annak megerősödéséhez és visszaszorítása helyett nagyobb súlyt helyez arra, hogy AZ AZZAL VALÓ manipulációs lehetőségeket felhasználja a mérsékelt jobboldal gyengítésére. Árulkodó, hogy a szélsőjobboldali internetes portálok „cigánybűnözés”-kampánya számára kedvelt csemegének számít egy-egy balliberális közéleti személyiség megnyilvánulásának vagy a baloldali sajtó EGYES cikkeinek idézése. Következményeit tekintve cigányelleneséget provokálnak a multikulturalizmusra hivatkozó „jogvédők” azon véleményirányítói és aktivistái is, akik tevékenységükkel megkérdőjelezik a jogállamiság alapját képező erkölcs univerzalizmusát, relativizálják a normalitás fogalmát, azt a tévhitet keltve a cigányok egy részében, hogy nekik szabad azt, amit másoknak nem. Jó példa erre a „megélhetési bűnözés” fogalmának bevezetése, amely nagymértékben hozzájárult a mai konfliktusokkal terhelt viszony kialakulásához. EZEK A TORZULÁSOK NAMCSAK A CIGÁNY-MAGYAR JÓVISZONYT VESZÉLYEZTETIK, HANEM MAGÁNAK A CIGÁNY KÖZÖSSÉGNEK IS ÁRTANAK.
 
Az együttélés optimális formája: kettős identitás
A magyar nemzeti tradíció a befogadási készségen, nyitottságon, integrációs képességen alapul. Nemzetek, nemzettöredékek sora integrálódott a magyar nemzetbe, egy részük asszimilálódva, más részük eredeti identitását, anyanyelvét is megőrizve. A mai magyar nemzet nem a közös biológiai származás, hanem a közösen kialakított kultúra és a magyar nyelv alapjaira épül. A tagjai közötti összetartozási tudat spirituális és nem vérségi. Éppen ezáltal tud meggyengülni, eltorzulni, mint napjainkban, de megerősödni is. A spirituális összetartozási tudat erősebb, egészségesebb identitást eredményezhet, mint a vérségi: lásd a „testvérnépek” gyilkos háborúit szerte a világban, beleértve közvetlen szomszédságunkat.
A tradicionális magyar nemzeti identitás lehetővé teszi a velünk élő kisebbségek kettős KÖTŐDÉSÉT, azt, hogy egyszerre érezhessék magukat a széles értelemben vett magyar nemzet tagjának és megőrizhessék eredeti identitásukat. A kisebbségek kettős kötődésének magyar párja több mint a politikai nemzethez fűződő jogi kapcsolat: morális, érzelmi, nyelvi és kulturális kötődés is egyben. Ez óriási különbség a környező országok többségéhez képest, amelyekben a kisebbségek, köztük a magyarok védekező pozícióba vannak kényszerítve, és lehetőségük sincs arra, hogy kettős identitással a többségi nemzettel is azonosuljanak a politikai nemzethez való konfliktusos viszonyon túl. Más szemszögből nézve a szomszédos államok nemzeti politikai irányzatai kevés kivétellel kisebbségellenesek, identitásukat egyebek közt a magyarsággal történő szembenállásra építve fogalmazzák meg. A magyar mérsékelt jobboldal viszont anélkül követhet kisebbségbarát irányvonalat is egyben, hogy ez konfliktusba kerülne egyértelmű nemzeti elkötelezettségével. Nemzeti elkötelezettség és kisebbségbarátság tehát mind spirituális, mind politikai szinten összeegyeztethető.
 
A magyar-cigány viszony azonban különbözik ettől. Egyrészt azért, mert nem befejezett vagy akár egy történelmi időszakra nyugvópontra jutott, hanem alakulóban lévő folyamatról van szó. A történelmi népvándorlás utolsó hullámaként Magyarországra érkezett cigányságot hatszáz év alatt sem sikerült úgy integrálni, ahogy a kunokat, jászokat, vagy a török után betelepült népcsoportokat. A cigányság napjainkban alakítja ki modern identitását, melynek során az önmagához való viszony megfogalmazásán túl a magyarokhoz való viszonyt is újra fogalmazza. Ebben a folyamatban sok a spontán, nehezen befolyásolható elem, de jelentős mértékben az értelmiségi elit tervezi és irányítja. Nem mindegy tehát, hogy az egyre erősödő cigány elit milyen identitásformát választ és tűz ki követendő példaként a közösség elé.
 
A cigány identitásformákat a nemzeti integráció szempontjából három fő típusra egyszerűsíthetjük le: asszimilánsok, kettős identitásúak és radikálisok. Az asszimilánsok azon általános emberi jogot gyakorolják, mely szerint az egyénnek éppolyan joga van egy kisebbségi közösségből kilépni, mint az identitást megőrizni. Sokan elítélik az asszimilánsokat, mint közösségüket cserben hagyó, könnyebb utat követő „árulókat”. A közösségből kilépők egyfelől valóban veszteséget jelentenek, mert többségükben középosztálybeliek lévén kilépésükkel „rontják” a cigányság társadalomszerkezetét, elvesznek a saját csoporthoz fűződő „misszió” szempontjából, és a közösség létszámát is apasztják. Azonban a társadalmi közvélemény az átlag magyar középosztálybelitől nem vár el hasonló missziót, pl. azt, hogy költözzön vissza saját eredeti falusi közösségébe stb. Másfelől egy közösségből való kilépés éppúgy alapvető emberi jog, mint az ahhoz való tartozás. A kilépő egyben be is lép egy másik közösségbe, amelynél nyereségként jelentkezik az előbb jelzett veszteség, azaz jó magyar ember lesz belőle. A mai magyar nemzet tekintélyes része ilyen be- illetve kilépők leszármazottja, köztük a nemzeti kultúra számos karizmatikus képviselője.

Az asszimilációval nem akkor van baj, ha sikeres, hanem ha sikertelen. Ki kell mondani, hogy a magyar társadalom befogadási készsége a cigányok irányában alacsony szintű, és az azonosulni óhajtó egyént vagy családot sok esetben nem engedi be könnyen maga közé. A magyarrá válni akaró cigány gyakran találkozik visszautasítással, ami azt eredményezi, hogy a két közösség közötti légüres térben találja magát /”marginal man”/. A visszautasítás sok esetben a cigány radikalizmus oldalára taszítja az egyént, ha nem az első, akkor a második vagy harmadik generációban. Ezért is szerencsésebb tudatforma a kettős identitás, mert nem állítja kényszerű választás elé az egyént.

Tapasztalati tény, hogy az asszimiláció főleg a társadalmi tagozódás azon közegében sikeres, amelyben a nemzeti kötődés, mint érték, alacsony szintű, azaz az elszürkült fogyasztói és bérrabszolga lakosság körében. Itt könnyebb a beolvadás, mivel ez a közeg nem támaszt különösen nagy igényeket a befogadás útjába. Ez a „nyereség” azonban nem erősíti különösebben a nemzet tudatosan magyar részét. Az érem másik oldala, hogy a tudatos magyar közösség nem eléggé nyitott és elfogadó; nem kínál szervezetten azonosulási gesztusok kinyilvánítására lehetőséget és nem ad elegendő pozitív visszajelzést ezekre.

Az ellenkező oldalon állnak a cigány etnikai radikalizmus képviselői és követői, akik tagadják a magyar kulturális nemzethez való tartozásukat, sőt, identitásuk építését
éppen az attól való elhatárolódásra, AZ AZZAL VALÓ SZEMBENÁLLÁSRA alapozzák. Hangsúlyozni kell, hogy ez az álláspont nem jogtalan, nem feltétlenül magyarellenes, bár magyarellenes ideológia ebben a táborban figyelhető meg leggyakrabban. Jellemzője, hogy a magyar-cigány viszonyt magyar elnyomásként, a cigányság kizsákmányolásaként értelmezik; olyan „játszmaként”, amelyben az egyik partner nyeresége a másik veszteségét jelenti, antagonisztikus érdekellentétet feltételezve közöttük. Ennek a szemléletnek vannak tradicionális gyökerei a „roma-gádzsó” dichotómia formájában.

Gyakori megnyilvánulása a „csak eggyel legyünk többen, mint ti…” kezdetű mondat, amely a magyar többség demográfiai viszonyaira, rövid időn belüli kisebbségbe kerülésére utal. MAGYAR oldalon ezt a „Magyarország elcigányosodása” címszavak alatt erősítik meg, akaratlanul is elfogadva ezt a forgatókönyvet. Erősödő hatása van a többségi nemzetektől elhatárolódni igyekvő „transznacionális nemzet” koncepciójának és a „Romanesztán”-mítosznak amely a nemzetközi cigány mozgalom többsége számára szellemi hazát jelent /”Romanestan is in our soul!”/. Vannak azonban propagálói a cigány területi állam megteremtésének is, főként a cigány nemzetközi mozgalomban részt vevő „gádzsó” tanácsadók részéről. Ezek a nézetek a magyar valóságtól távol állnak ugyan, de létezésükkel és elidegenítő hatásukkal mindenképpen számolni kell.

Amíg az asszimilánsokat befogadni kell, nem vitatkozni velük, vagy cigány identitásuk megőrzésére kapacitálni őket, addig a cigány radikalizmus képviselőivel őszinte párbeszédet lehet, sőt kell kezdeményezni, annak ellenére, hogy ha nem is szövetségesi, de korrekt partneri viszonyt nem reménytelen kialakítani velük, KÜLÖNÖSEN AKKOR, HA FELISMERIK, HOGY A NAGY ETNOPOLITIKAI SAKKTÁBLÁN A PARASZT SZEREPÉT OSZTOTTÁK RÁJUK.
 

Az egyre erősödő cigány elit mellett az identitás-építésben jelentős szerepet játszanak „gádzsó” /nem cigány/ értelmiségiek is, részben tiszteletre méltó segítő, reformer szándékkal, részben a cigányság helyzetén túlmutató etnopolitikai célokkal. Ez utóbbi csoport a cigányság erősödő identitás-mozgalmát egy kisebbségellenesként feltételezett magyar nacionalista irányzat ellensúlyozására használja fel. A cigánykérdéssel foglalkozó „gádzsók” túlnyomó többsége a magyar nemzeti elkötelezettség szempontjából jobb esetben közömbös, rosszabb esetben ellenséges. Mindeközben nincs, helyesebben eddig nem volt olyan magyar nemzeti stratégia, amely a cigányság szociális integrációja mellett magyar nemzeti kötődésük megerősítését tűzte volna ki célul. Ha voltak is ilyen kezdeményezések, nem kaptak politikai, pénzügyi és intézményes támogatást.

Megjegyzendő, hogy a cigány radikalizmus nem köthető a cigányság belső tagozódásához. Képviselői között éppúgy találunk romungró /magyarcigány/, beás /románcigány/ és oláhcigányokat, mint analfabétákat és magasan képzett értelmiségiket.
A „radikális” jelző politikai célokat és stílust takar. Nem sorolhatók ide a cigány anyanyelv és kultúra, valamint a szociális felzárkózás érdekében következetesen és keményen fellépő aktivisták, akiknek a programja jól összeegyeztethető egy összmagyar nemzeti reformprogrammal. Képviselői sok esetben a kettős identitás példái lehetnek.
 
Amíg a militáns cigány nemzeti radikalizmus képviselőivel konfrontálódást kell vállalni, addig a kettős - magyar-cigány – identitású cigányokkal a történelmi megegyezés útjára lehet és kell lépni. Az erre irányuló magyar kezdeményezésre a cigányság körében van fogadókészség. A cigány értelmiség és az e dimenzióban tudatos véleményalkotásra képes egyszerű értelmes cigányok körében az erősödő cigány etnikai tudatosság mellett erős magyar nemzettudat van. A kettős kötődésű cigányok általában iskolázottabbak, szociális helyzetük, társadalmi aktivitásuk, szervezettségi szintjük az átlagnál jobb. A történelmi megegyezés szükségét több-kevesebb tudatossággal ők is igénylik.

Az integráció szociális és nemzeti oldala
Szűk értelmezés szerint a cigányság integrációja akkor következik be, ha társadalomstatisztikai mutatói /foglalkoztatottság, jövedelem, vagyoni helyzet, szolgáltatásokban való részesedés stb./ hasonlóak lesznek, mint a többségé. Ha ez valami csoda folytán a közeli jövőben bekövetkezne, nem eredményezné az óhajtott társadalmi békét, tekintve, hogy ennek a folyamatnak az elvi maximuma is csak az össztársadalmi egyenlőtlenségi rendszer leképezését jelenthetné. A mai kilátások szerint inkább beszélhetünk arról, hogy a magyarok egy része hozzászegényedik a cigányokhoz. Ez természetesen nem jelentheti azt, hogy a mindenkori kormányzat feladja a cigányság szociális integrációjának programját. Messze vagyunk ugyanis attól, hogy a cigányság egyenlőtlenségi strukturája megfeleljen a társadalmi átlagnak. A cigányok nagyobbik része a szegények szegénye, és ezt a helyzetüket részben okkal, részben ok nélkül magyar többségi elnyomásként élik meg, ami nem jó sem nekik, sem a többségnek.

A szerveződő és erősödő cigány mozgalom vezetőinek egy része, amely a cigányok szegénységében a magyar többség faji motivációjú elnyomását látja, annak az illúziónak a rabja, hogy a cigányságot, mint etnikai közösséget valamely pozitív diszkriminációs technikával lehetséges a társadalmi átlag szintjére felhozni anélkül, hogy az egyenlőtlenségi rendszer maga ne változna. A valóság az, hogy a neoliberális gazdaságpolitika a magyar társadalom egynegyedét, más számítások szerint egyharmadát sodorta reménytelen helyzetbe. Ezen belül a cigányság specifikuma az, hogy a cigányság kb. kétharmada tartozik ide, és a szegénységen belüli rétegződés szempontjából is a legrosszabb helyzetben vannak. Nyilvánvaló, hogy ezt a társadalomszerkezetet alapjaiban átalakító új gazdasági rend nélkül nem lehet a cigányság integrációjáról beszélni. Ugyanakkor az is illúzió, hogy egy feltételezett makrogazdasági fellendülés automatikusan kiegyensúlyozottabb társadalomszerkezetet eredményez, sőt az is, hogy egy kiegyensúlyozottabb társadalomszerkezet automatikusan a cigányság társadalmi integrációját eredményezné.

Egy közösség anyagi élethelyzetének javulása korántsem eredményezi automatikusan társadalmi integrációját, különösen a nemzeti identitás dimenziójában. Számtalan példát láthatunk arra, hogy anyagi jólétben élő kisebbségek a többségtől távolodva, azzal gyakran ellentétben építik identitásukat. Az identitásépítés a kétségtelenül létező determináló tényezők dacára tudatos értékválasztás eredménye, amelyben kiemelkedő szerep jut az interakcióban részt vevő közösségek szellemi és politikai vezetőinek.

A népi bölcsesség szerint „éhes hassal nem lehet himnuszt énekelni”. Ebből az következnék, hogy nemzeti integrációról a cigányság esetében csak azt követően érdemes beszélni, hogy anyagi értelemben vett jólétük legalább a lakossági átlag szintjére emelkedik. Erre egyrészt a magyar nemzet újjáépítésének folyamatában nincs idő, másrészt a fenti tétel nem igaz. Elsősorban spirituális megújulásra van szükség, morálisan és intellektuálisan helyes válaszok megtalálására és célok kitűzésére. Ezért a cigányság szociális és nemzeti integrációját egyformán fontosnak kell tartanunk, és egyidejűleg kell mindkét dimenzióban cselekedni.

A nemzet újraintegrálásának néhány feltétele
A fenti gondolatmenet a nemzeti identitás rekonstrukciójának feltételezésére épül. Ebben az értelemben a rekonstrukció nem valamely ideálisnak feltételezett múltbéli állapot „műemléki” helyreállítását jelenti, hanem tradíciókon alapuló új minőség létrehozását. A rekonstrukcióra nem csupán a cigányság integrációja miatt van szükség, de ez annak lényeges eleme, amely nélkül a törekvés sikertelenségre van ítélve. Ebben a folyamatban a „nemzet” nem valamely monolit tömb, amelyhez a cigányság vagy alkalmazkodik, vagy sem, hanem olyan önmagát új minőségben újrateremtő közösség, amelybe lehetséges integrálódni. A folyamatnak a cigányság sem passzív elszenvedője vagy haszonélvezője, hanem felelős résztvevője.

Ki kell törni az egymásra mutogatás csapdájából. Többségi részről szakítani kell az un. „önhibás” szemlélettel, amely szerint a cigányság kizárólag önmaga tehet rossz helyzetéért, sőt a többség problémáit is a cigányság okozza. A cigányságnak viszont szakítania kell a fordított önhibás szemlélettel, miszerint minden bajáért a magyar többség, a társadalom a felelős. Ez a szemlélet elsősorban nem azért rossz, mert méltánytalan és igazságtalan, hanem azért, mert lehetetlenné teszi a valóságos okok felismerését, és hamis pszichés kielégülést nyújtva megbénítja a cselekvőkészséget és állandósítja a függőségi állapotot.
Meg kell erősíteni a spirituális egységre épülő befogadó nemzet ideológiáját. Az újabban divatos, vérségi leszármazáson alapuló felfogás nem csupán a cigányság és az új bevándorlók integrációját teszi lehetetlenné, de a történelmileg kialakult magyar nemzet egységét is veszélyezteti.

A párbeszédet, az érdekegyeztetést a jóakaratot és megegyezési szándékot tükröző formában és stílusban lehet csak folytatni. A sértegető, megbélyegző, gyűlöletkeltő beszéd taszítja és ellenséggé teszi a cigányságot, de semmit sem old meg azon problémákból, amelyeket felvet. A „politikai korrektség” alapelve –egymás méltóságának tiszteletben tartása- helyes, de nem tűrhető, hogy szabályait önjelölt cenzorok diktálják, és a valóság eltagadásához vagy a többség érdekeinek semmibe vételéhez vezessen. Ez egyébként a cigányság emancipációs mozgalmát is tévútra tereli.

A párbeszéd során segíteni kell a cigányság képviselőit annak belátásához, hogy elvárásaik megfogalmazásától függetlenül elsősorban saját erőfeszítéseiktől várhatják sorsuk jobbra fordulását. Meg kell őket győzni arról, hogy nem a magyar többség az ellenségük, hogy a megosztó, szembeállító törekvések őket is és a magyarokat is sújtják; hogy ebben a játszmában megalázó szerepben, eszközként használják fel őket. A meggyőzés azonban csak akkor lehet sikeres, ha a nemzeti dimenziót is magában foglaló társadalmi integráció vonzóbb alternatívát kínál számukra.

Báthory János - Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal volt elnöke

Végül a szokásos kép. Vastagh György festményének reprodukciója nem azonosított német hetilap 1873-as évfolyamából. Ha nem volna a képaláírás (Türkischer Zigeuner – Török cigányok), aligha ismernénk fel a szereplők hovatartozását. Ugyanakkor könnyen lehet, hogy egy korabeli török azonnal leolvasná a jellegzetességeket. Akár így van, akár nem, a kép jó példa arra, hogy a képi sztereotípiák mennyire változékonyak – amit mi jellegzetesen cigányos habitusnak gondolunk, máshol egyáltalán nem tűnik annak, és viszont.