Valamit mindnyájunknak meg kell értenünk: a mélynyomorban élők, és közöttük is különösen a cigányok a látszat ellenére végletesen kiszolgáltatott emberek. Tudom, a többség inkább magát érzi kiszolgáltatottnak, különösen azok, akik cigánytelep közelében élnek – és ez az érzés egyáltalán nem alaptalan. Ha pedig egy gádzsó egymaga betéved a cigánytelepre, sem javait, sem testi épségét nem érzi biztonságban, megverhetik, kifoszthatják, még jó, ha megfélemlítéssel, ordítozással, a gyerekek általi megdobálással megússza. Ezért aztán a gádzsók, a többségi társadalom tagjai meg sem kockáztatják ezt a látogatást.
Pedig először is egyáltalán nem törvényszerű, hogy a kívülállót a cigánytelepen atrocitások érik. Rendben, az ember a kis valószínűséget sem kockáztatja, de az bizonyos, hogy a társadalom sokkal rosszabbat tételez fel a telepi cigányokról, mint a valóság.
Másodszor pedig tudnia kell, hogy az ott élők nála sokkal kiszolgáltatottabbak. Agresszivitásuk igen gyakran ennek az (egyébként kontraproduktív) kompenzálása. Az iskolázatlan, funkcionális analfabéta emberek számára az állam, a hivatal félelmetes hatalom, amelyet nem ismernek, nem tudják, hogyan kell vele bánni. Tudom, már kész is az ellenvetés: én csak ne féljek, a cigányok jobban ismerik a jogaikat, mint én, csak a kötelességeiket felejtik el mellé tenni. Én azonban azt hiszem, hogy igazából a jogaikat sem ismerik. Idegen, ellenséges világban élnek, amelyből megpróbálják kiragadni a lehető legtöbbet, de amellyel nem képesek együttműködni. Ábel mondja Tamási regényében: „azért élünk a világban, hogy valahol otthon legyünk benne”. Azt hiszem, a telepi cigányok sehol nincsenek otthon ebben a világban. Meglehet, hogy ez a probléma egyik kulcsa.
Hogy otthon lehessenek, segítségre van szükségük. Olyan emberre, aki ismeri a világ dolgait, és aki ezzel az ismeretével nem nyerészkedni akar rajtuk, nem uzsorakölcsönnel fosztogatja őket, hanem önzetlenül segít. Hogy hogyan kell kitölteni a nyomtatványokat, hogyan kell jelentkezni egy állásra, hogyan kell kikecmeregni a nyomorból.
Néhány pap már végzi ezt az önzetlen odaadást és végtelen türelmet igénylő munkát. De az egész feladatot nem lehet az egyházakra hagyni. Mert amúgy is paphiánnyal küszködnek, de egyébként is az állam dolga ez. Van Magyarországon hétszáz cigánytelep. Ezeknek a felszámolását én hétszáz cigánysegítő kinevezésével kezdeném. Hogy először a lelkekben kezdődjön meg a telepi életforma felszámolása.
A cigánysegítők állami alkalmazottak lennének, akik napi nyolc órában ott dolgoznának a telepen, ott lenne egy-egy kis irodájuk. Feladatuk volna kifelé a telep teljes körű szociológiai felmérése, a telepfelszámolás szociológiai megalapozása, befelé pedig a minél szélesebb körű tanácsadás a telepieknek: ügyintézésről, életvitelről, oktatásról, munkáról, viták rendezéséről és hasonlókról.
Hogy legyenek köztük diplomás cigányok is? Persze. De ne csak azok, legyen magyar, sváb, szlovák – csak legyen elkötelezett és kitartó. És persze legyen tisztességesen megfizetve. Higgyétek el, ez volna a leghatékonyabban megtérülő cigányprogram. Ráadásként már fél év után micsoda tudás halmozódna fel ennek a hétszáz embernek a fejében! Micsoda forrás lehetne ez a tudás a sikeres programok megtervezéséhez! Nem kétséges, hogy linkek, szélhámosok, lusták, tehetetlen széplelkek is közéjük keverednének. De még így is megérné. Akár világra szóló siker is kerekedhetne belőle.
Ezúttal két kép. Az elsőn erdélyi sátoros cigányok láthatók, a képeslapot Karl Graef adta ki Nagyszebenben 1910 körül. A másik Munkács környéki cigány telepen készült, Bertsik Emil adta ki 1916-ban. A képpár egy életmód megsemmisülését beszéli el. A sátorosok a legkevésbé sem nyomorban élnek.
Noha felhalmozott vagyonuk feltehetően csekély, életmódjuk teljes értékű, maguk választották, önszántukból maradnak meg benne. A telepi cigányok viszont lepusztult környezetben élnek, bizonyosan nyomorban, a társadalomból kiszorulva.
Váltig állítom: a cigány társadalom megroppanása, a cigányságnak tömeges nyomorba süllyedése, legalábbis Magyarországon az 1880 és az 1920 közötti időszakban, az iparosodás és a többségi társadalomnak a premodernitásból a modernitásba (közoktatás, közlekedés, tömeg-kereskedelem, urbanizáció, stb.) való átmenete idején következett be. Ennek a törésnek a következményeit nyögjük ma is.