Volt már bőven szó a szegregációról. Szidtuk eleget a jogvédő maskarába bújt kommandókat, amelyek azonnal lecsaptak, ha valahol felszaporodott vagy éppen lecsökkent a cigány tanulók száma. Emlegettünk eseteket, amikor ezek a kommandók éppen a cigányokért folytatott áldozatos munkát lehetetlenítették el, rasszistának bélyegezve a „végeken” küszködő tanárokat. Miskolcon, az Avasi lakótelepen például külön óvodát hoztak létre a betelepült cigány családok gyerekeinek, hogy megpróbálják kisgyerek korban megtörni a nyomor ördögi körét. Történt azonban, hogy a cigányok számára létrehozott, és a szülők által lassan megkedvelt, elfogadott óvodába – láss csodát – csupa cigány gyerekek kerültek. A jogvédők tetten is érték a bűnös szegregációt, és elérték az óvoda bezárását. Most a gyerekek az utcán őgyelegnek.
Szóval beszéltünk erről eleget, és nem is hiába, ez a fajta agresszív, rasszistázó „jogvédelem” először a politikai hátországát veszítette el, azután maga is hiteltelenné vált, kiüresedett. Az öröm azonban korai. Az igazság az, hogy a lopakodó szegregáció kőkemény valóság maradt.
Miről van szó? Arról a napi gyakorlatról, ahogy a szülők a legkülönbözőbb eszközökkel igyekeznek kiszorítani a cigány gyerekeket az óvodákból és iskolákból. És ha ez nem sikerül, inkább elvszik a gyerekeiket, megkeresik azt az intézményt, ahová cigányok nemigen kerülnek be. Ezt az esetek döntő többségében nem rasszizmusból teszik, hanem mert azt tapasztalják, hogy a cigányok közt kiugróan magas az agresszív, a többieket szekáló, bántalmazó gyerek, és ezek többnyire rossz tanulók is, hátráltatják a tanulást, rombolják a munkamorált, rontják a közösség teljesítményét.
Óvoda- és iskolaigazgatók tudnának beszélni róla, hogy a szülők részéről ez a nyomás milyen erős és kitartó. Zajjal természetesen nem jár, mert azt minden szereplő megtanulta, hogy beszélni erről nyíltan nem szabad. A néma küzdelem azonban szakadatlanul zajlik, és így vagy úgy eredményre jut. A lopakodó szegregáció, a cigány gyerekek kiszorítása a „jobb” iskolákból, illetve a nemcigány gyerekek elmenekítése a „cigányos” iskolákból napi gyakorlat.
Ne álltassuk magunkat: ennek a legnagyobb vesztesei az integrálódni törekvő cigány családok gyerekei. Ez a folyamat, amely külön-külön egytől egyig emberileg megérthető momentumokból építkezik, keményen ellene hat az integrációnak. Ellene hat a kettős, cigány-magyar identitás elterjedésének, és a cigányok közt a kudarcélmények számát szaporítja.
Most már nem elég, ha azt mondjuk: bizony, bizony, nagyon nehéz ügy ez, van egyrészt és van másrészt, ugyan mit tehetnénk? Ezt a folyamatot meg kell fordítani. Mégpedig úgy, hogy nagyot fordítunk magán a problémán, és azt mondjuk: védjük meg a cigány gyerekeket a cigány gyerekektől!
Természetesen fontosak és hasznosak az ilyenkor ajánlott szokásos metódusok is: egymás megismerésének elősegítése, az elfogadó attitűd erősítése. De önmagában ez édeskevés. Legfőbb ideje felfogni, hogy az antiszociális, agresszív, tanulói munkát végezni nem hajlandó cigány gyerekek megvédése, az iskolából való eltávolításuk megakadályozása végső soron az ambiciózus cigány gyerekeken csattan, rájuk ég az a bélyeg, amelyről nem ők tehetnek. Tarthatatlan az az állapot, hogy egy általános iskolás, tanköteles korú gyereket gyakorlatilag nem lehet eltávolítani, kicsapni, ha a tanárok fején táncol, akkor sem. Elhiszem, hogy az úgynevezett „javítók”, ahová régen a kicsapottak kerültek, többnyire csak rontanak az odakerülteken. De ugyan miért lenne igazságos azon az áron adni nekik esélyt, hogy harminc társuk, egy tucat tanáruk életét megkeserítik?
Ideje szembenézni azzal a ténnyel, hogy a cigányok sem egyformák: vannak közöttük szorgalmasak és lusták, agresszívak és szelídek, tehetségesek és üresfejűek. Ezért nem is egyformán jár nekik a védelem. Adjunk esélyt a szorgalmasaknak, szelídeknek, tehetségeseknek, a lusták, agresszívak és üresfejűek pedig viseljék magatartásuk következményeit. Csak ők, nem pedig az egész közösség.
Zárásként egy kedves kép. Payne Universumából, egy a maga korában Európa-szerte népszerű képes albumból való, 1847-ből. Ha nem volna a képaláírás (The Gypsy – Die Zigeunerin), a vetőkártya mellett is zavarban volnánk: a mi cigány-képünk nem ilyen most sem, százötven éve sem ilyen volt.
Volt már erről szó, mégsem árt elismételni: Európa és a nagyvilág különböző országaiban igen különböző cigány-kép él az emberek gondolataiban, a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt. És a legtöbben még ma sem sejtik, hogy ez így van, ki-ki a maga cigány-képét festi, azt kéri számon a másikon. Ahhoz, hogy a cigányságról valamennyire is hiteles fogalmat alkothassunk magunknak, be kell látnunk, hogy ez egy sok tekintetben egyedülálló nép, a más népekre alkalmas fogalmi kereteink az ő esetében sokszor nem alkalmasak.