A salemi boszorkányok itt járnak közöttünk. Ezer tanú van rá. Vagy inkább millió tanú. Kérdezz bárkit, esetek sorát fogja mesélni. Néha meglepődsz, hogy különböző helyekről olykor ugyanazt a történetet hallod, de biztos lehetsz benne, hogy mindenki mélyen hiszi, amit mond. A boszorkányok itt vannak. Meg kell égetni őket, nincs már más megoldás.
1692-ben az új-angliai Salem Village-ben, Salem városa mellett Betty Parris, a helyi tiszteletes lánya, és Abigail Williams, a tiszteletes gyámleánya különösen kezdtek viselkedni: furcsa és idegen hangzású, értelmetlen mondatokban beszéltek, a földön fetrengtek. A hátborzongató tünetek nemsokára egy sor újabb lányon is jelentkeztek, akik hosszas faggatás után végül bevallották, hogy megbabonázták őket. Neveket is mondtak, egyre többet. A megvádoltak köre egyre bővült, salemiek, sőt bostoniak is sorra kerültek. Rövid időn belül már nyolcvan boszorkánysággal vádolt asszony és férfi került börtönbe. A megvádoltakkal szemben szabályos bírósági eljárást folytattak le, és az egy éven át tartó, alapos vizsgálatok alapján egy kivételével valamennyit bűnösnek találták. Közülük tizenkilencet kivégeztek, egy belehalt a vallatásba. Salem polgárai felszámolták a boszorkányságot.
Ma, a 21. században gyakorlatilag mindenki meg van győződve róla, hogy ő soha nem válhatna boszorkányüldözés részesévé. A többség azonban tévedne. Az egyéni és a tömeglélektan törvényei az elmúlt négyszáz évben semmit sem változtak. Hiszen Salemben nem azért akasztottak boszorkányokat, mert ott kivételesen buta emberek éltek, hanem mert a körülmények ördögi összecsengése miatt létrejött a tömeghisztéria sajátos, lassú, elhúzódó változata. Az emberek azt gondolták, hogy szabad akaratukból cselekszenek, holott tömeglélektani kényszerek sodorták őket a katasztrófába. Ebben természetesen személyes felelősség is súlyos szerepet játszott, mindenekelőtt a lányoké, akik beleélték magukat egy gonosz mesébe, aztán a helyi tiszteletesé, aki azonnal felült ezeknek a meséknek, a vallatóké, akik kínzással csikarták ki a vallomásokat. A legtöbben azonban abban a meggyőződésben cselekedtek (vagy nem cselekedtek), hogy a maguk és a közösség javát szolgálják. Hittek a boszorkányokban, és mert hittek bennük, tapasztalni is vélték a jelenlétüket.
Magyarország Salemét most Gyöngyöspatának hívják, a boszorkányokat pedig cigányoknak. Kérdezz bárkit, mindenki száz bizonyítékot tud a cigányok ellen. Agyonverték az öregasszonyt. Hídpénzt szednek az öregektől. Tarra vágják az erdőt. Mindenki mélyen hiszi, hogy a közösségnek végre meg kell védenie magát. Ez így tovább nem mehet.
Ezt gondolják az emberek, a legjobb szándékúak is. Ezért titokban egyetértő szemlélői a nyílt provokációnak. Kerültek olyanok, akik vádolnak, és sokan vannak, akik hitelt adnak a vádnak. Nem, a cigányok nem ártatlanok. De itt most nem erről van szó. A lassú, hideg fejű, hosszan tartó tömeghisztéria állapotába került az ország. A boszorkányok tényleg itt vannak. De nem a cigánysoron, hanem a lelkünkben.
A salemi ügy azért mérgesedhetett el, mert a területnek éppen nem volt kormányzója. Magyarországnak van kormánya. Ideje, hogy felelősen cselekedjék, és ne önmentő legendagyártásban keressen magyarázatot a semmittevésre. Nem az ország ellenségeinek összesküvése provokálta ki a gyöngyöspatai cirkuszt, hanem az ország lelki egyensúlyának évtizede tartó megbomlása. Új-Anglia frissen kinevezett kormányzója leállíttatta a pereket, ha nem is gyorsan, de megfékezte a tömeghisztériát. A magyar kormánynak ugyanez a dolga. Egy percet sem késlekedhet tovább.
A mostani képet Barrie Law készítette 1989-ben Retfordhoz közel, Nottinghamshire-ben, Angliában, rajta egy ezer éves életmód egyik utolsó pillanata látható. Ez még a fémműves vándor cigány élet, de már csak mutatóba. Érdekes, hogy Angliában tovább fennmaradt, mint Magyarországon. Ennek valószínűleg az az oka, hogy Angliában sokkal kevesebb cigány élt-él (a lakossághoz viszonyított arányuk harmincada a magyarénak), ezért kevésbé integrálódtak, jobban meg voltak képesek őrizni a tradícióikat. Meg talán az is szerepet játszott, hogy Angliában természetesebb dolog a tradíció követése, ott nem akarták ötven évenként sarkaiból kiforgatni a világot.
Utóirat, április 29. A poszt megírása óta sikerült kiderítenem, hogy a képen szereplő férfinak neve is van: Alan Harwoodnak hívják. A fotóst szeretném megnyerni egy budapesti kiállításnak, egyelőre sem helyem, sem pénzem a dologra, de csekélységeken nem szabad megakadni. A kiállítás meglesz. Előbb vagy utóbb.
