Etnogenezis
A cigány nép etnogenezisének, a kivándorlás okainak és körülményeinek megismeréséhez, feltárásához minden bizonnyal a korabeli indiai társadalom történetének vizsgálatán át vezet az út. A kutatás ebben az irányban éppen csak elindult, egyelőre nem sokkal tudunk többet, mint száz évvel ezelőtt (az indiai értelmiség a cigány rokonságra nem tekint rokonszenvvel, a kutatást nem szorgalmazza). Ezért csupán valószínűsíteni tudjuk, hogy az etnogenezis nem az előző részben elősorolt negációk, a környező társadalmi struktúra sarkalatos elemeinek ellenzése, hanem éppen az azokhoz való illeszkedés révén következett be. Úgy is fogalmazhatunk, hogy ami később Európában strukturális negációvá vált, eredetileg minden bizonnyal strukturális igenlésként jött létre.

Ennek a kibocsátó struktúrának bizonyára egyik eleme volt az Indiában máig is létező dzsáti-rendszer, amely egyes faluközösségekre és etnikai-származási csoportokra meghatározott termelési funkciókat oszt, a közösségi termelésben rögzített szerepet jelöl ki a számukra. Ez korántsem indiai specialitás: a foglalkozások települési közösségekhez és etnikumokhoz kötése, a szakmai tudás azokon belüli továbbadása szerte a világon elterjedt, egyes elemei még Európában is fennmaradtak egészen az újkorig (bolgárkertészek, drótostótok).

Magának az elvándorlásnak a kiváltó okáról semmit sem tudunk. Egyes szerzők különböző történelmi eseményekhez – Nagy Sándor, Timur Lenk hódításai, muszlim behatolás – kötik az exodust, de ez szinte bizonyosan téves. A nagy népmozgások mögött minden esetben mély, hosszú távon ható társadalmi-gazdasági okok húzódnak meg. A politikatörténet kiemelkedő eseményei úgy viszonyulnak ezekhez, mint a földrengések a lemeztektonikához: a mélyben szakadatlanul zajló, hatalmas energiájú mozgások olykor látványos felszíni jelenségek formájában is megmutatkoznak, de nem a földrengés mozdítja el a Föld kéreglemezeit, hanem a kéreglemezek mozgása nyilvánul meg néha földrengések formájában.

Legbölcsebb tehát abból kiindulni, hogy egyelőre nem tudjuk, a cigány nép elvándorlása milyen okok miatt következett be. Az a tény, hogy a korabeli India több száz dzsátija közül ez az egy vándorolt el (legalábbis erről az egyről tudjuk, hogy azt tette), felveti annak lehetőségét, hogy eleve különbözött a többitől. Lehetséges például, hogy az őscigányság kívülről érkezett az indiai kultúrkörbe, ahol teljes nyelvcserén esett át (ez később a cigányság egy csoportjával, a beásokkal bizonyítottan megtörtént, tehát korábban is lehetséges volt), különállásának egy szintjét mégis megtartotta, és ez a különállás később az elvándorlás bázisa lehetett.

Itt kitérőt szükséges tenni a genetikai és a kulturális közösség viszonyáról. Az emberiség többnyire saját nyelv által elkülönülő közösségei – népei –, egymással rendszerint szoros genetikai kapcsolatban állnak, hiszen az endogámia, a közösségen belüli házasodás általában ismérve a közösségeknek (a meghatározott alcsoportok felé irányuló exogámia ezt értelemszerűen nem írja felül). Az összetartozás lényege mégsem a származás, hanem a közös szociokulturális konstrukció. Ad abszurdum elképzelhető, hogy egy adott szociokulturális konstrukció (nyelv, szokások, hiedelmek, ismeretek, stb.) mögött genetikai értelemben fokról fokra teljesen kicserélődik a populáció, mégis ugyanaz a nép marad. A valóságban ez nyilván nem fordul elő, de felhívja a figyelmet arra, hogy a genetikai és a szociokulturális leszármazás olykor elágazhat. Az a tény, hogy az európai cigányok között sokan markáns indiai karaktervonásokkal rendelkeznek, nem szükségszerűen jelenti azt, hogy a cigányság etnogenezise Indiában zajlott le vagy legalábbis kezdődött – de persze adalék ehhez a hipotézishez.

A cigányság indiai előtörténete egyelőre csupán spekuláció, a mai India és Pakisztán cigánynak tekintett népei és az európai cigányság közötti történeti kapcsolatok is tisztázatlanok. Nem világos például, hogy a cigányságról Indiában és Pakisztánban alkotott fogalmak mennyiben átvételei az angol hódítók Európából „visszahozott” ideáinak. Fennáll annak a veszélye, hogy azok a 19-20. századi angolszász kutatók, akik a cigányok nyomait kutatták Indiában, éppen maguk vitték oda az addig ott nem létező ismereteket, egyes közösségekben ekképp hozva létre olyan identitást, amely addig nem létezett.

Mindez nem érdektelen az európai cigányság jobb megismerése szempontjából sem, de alapos helyszíni kutatások híján egyelőre csupán feltételezésekre vagyunk utalva. A cigányság kiszakadása, elvándorlása azonban tény. Akár történelmi léptékkel mérve rövid idő, egy-két évtized alatt, akár elhúzódóan, több évszázad során ment végbe, valószínűsíthető, hogy a cigányok kézműves, feltehetően elsősorban fémműves népként hagyták el az őshazát. A Bizánci Birodalomba a 12. század körül érkeztek. A nyelvtörténeti adatok alapján bizonyítottnak tekinthető, hogy előtte huzamos időt töltöttek perzsa és örmény nyelvi közegben. Hogy ezeknek a társadalmaknak a struktúrájához hogyan illeszkedtek, milyen részt kaptak a társadalmi termelésben, azt nem tudjuk. Lehetséges, hogy már itt a később Európában bevált strukturális negáció megoldásához folyamodtak, de az is lehet, hogy olyan társadalmi közeget találtak, amelyhez saját életmódjuk és termelési módjuk egészében illeszkedni tudott. Mindez ma még nyitott kérdés.

Azt tudjuk, hogy legkésőbb a 13. században már jelen voltak a Bizánci Birodalom európai területein. Az Oszmán birodalom felemelkedésével párhuzamosan tovább haladtak észak felé, és valamikor a 14 század derekán, harmadik harmadában megjelentek a román fejedelemségekben. A 14. és 15. század fordulóján átlépték a keleti és a nyugati kereszténység határát, és néhány évtized alatt egész Európát belakták. Az ázsiai cigányságról nagyon töredékesek az információk, mégis megkockáztatható az a kijelentés, hogy az Európába érkezéssel a cigány etnogenezis egy új szakasza ment végbe, és jól használható az a hipotézis, hogy az európai és onnan tovább vándorló cigányság új etnikai minőséget hozott létre.

Új népek európai behatolására volt példa korábban is. Ezeknek a behatolásoknak azonban csupán három kimenetelük volt: 1; teljes területfoglalás (germánok, szlávok, magyarok), 2; beolvadás (elitként – vikingek-normannok, bolgár-törökök, alárendeltként – jászok, kunok), vagy 3; visszaűzetés (gyorsan – mongolok, elhúzódóan – mórok). Egyedül a cigányok azok, amelyekre nem várt sem ez, sem az a sors. Nem nyertek saját területet, nem kényszerültek arra, hogy nyelvüket és kultúrájukat feladva beolvadjanak a környező társadalmakba, sem vissza nem űzték őket – még ha folyamatosan ki is voltak téve az üldöztetésnek.

Ez a rendkívüli fejlemény magyarázatra szorul. És a magyarázat (lehetséges magyarázat) fel is lelhető. Két körülmény szerencsés összejátszása kellett hozzá: pozitív oldalról a cigányok képessége a közösségi termelésben meglévő rés betöltésére, negatív oldalról pedig a versenytársi szerep következetes elutasítása.

A jó irányba kilőtt rakéta
Ha jobban belegondolunk, a cigányságnak nem csupán az Európában való megmaradása szorul magyarázatra. A történelmi tapasztalatoknak már az is ellentmond, hogy egyáltalán eljutottak idáig, hogy identitásukat megőrizve voltak képesek végigvonulni Közép-Ázsián és Kis-Ázsián. Vonulásuk idején, a 10-13 században a régióban népek sokasága kavargott, hatalmas államok emelkedtek fel és tűntek el nyomtalanul. A történelmi tapasztalatok alapján a cigányságnak ebben a kavargásban saját haderő, szervezett állam híján el kellett volna tűnnie, meg kellett volna semmisülnie, ahogy számos más néppel történt. A cigányság e helyett úgy viselkedett, mint a szitára szórt homok: semmi ellenállást nem fejtett ki, mégis szinte akadálytalanul áthaladt a nála százszor erősebb akadályon, és a túloldalon pontosan az volt, mint az akadály vétele előtt: a hatalom számára megragadhatatlan, mégis önmagával azonos nép.

Kevéssé valószínű, hogy ezt a nagy horderejű, markáns jellegzetességet a cigányság út közben sajátította el, legfőképp azért, mert annak hiányában magát az utat sem tudta volna megtenni. Az tehát a logikus feltételezés, hogy az elvándorlás idején ez a strukturális szerkezet már készen volt. A cigányság úgy viselkedett, mint a jó irányba fellőtt rakéta: sorsa a kilövés pillanatában egy évezredre eldőlt. Az indiai kultúrkör bizonyára nem ezt az egy népet bocsátotta ki magából, a többi azonban alkalmatlannak bizonyult arra, hogy megtartsa önazonosságát.

A hatalom
Miben állt ez az egyedülállóan sikeresnek bizonyuló társadalmi szerkezet – már ha az önazonosság megőrzésének képességét sikernek tekintjük. A homok és a szita példázata szemléletesen mutatja a lényeget. A legtöbb társadalom tagjait és családjait különböző erősségű kohéziós erők összessége, egyfajta spirituális és gazdasági kötőanyag kapcsolja egybe. A hagyományos cigány társadalom azonban egymással csak nagyon lazán érintkező „homokszemek”, nagycsaládok halmaza. Ez a halmaz gyakorlatilag teljesen nélkülözi a hatalmi hierarchia kötődéseit. Magyarán mondva az egyes kompániák, együtt vándorló nagycsaládok között semmiféle hatalmi viszony nincs, még a kölcsönös kötelezettségek értelmében sem. Hierarchikus szempontból minden kompánia autonóm, a másiktól szinte teljesen függetlenül mozog és tevékenykedik, akárcsak a homokszemek a tengerparton.

Mivel a kompániák lélekszáma a gyerekeket is beleértve ritkán haladja meg az ötven főt, kötelező endogámiáról szó sem lehet, a kompániák közötti házasság a tipikus. Így kompániák közötti rokonsági viszonyok jönnek ugyan létre, de még ezek sem teremtenek közöttük hierarchikus viszonyokat. Ezek után logikus, hogy magán a kompánián belül sem alakulnak ki kinyilvánított, jogköröket és kötelességeket megállapító hatalmi viszonyok. Harminc-ötven ember számára ilyenre nincs is szükség, elegendő, ha a közösségben van egy-két, a kora vagy a személyisége révén tekintélyes ember, aki a többiekkel tanácskozva, a tanácskozást vezetve, a többségi véleményt megfogalmazva nyugvópontra juttathatja a felmerülő vitákat. A döntéseknek aztán a többség egyetértése szerez érvényt. A sokat emlegetett romani kris, a cigány törvény valójában nem az igazságtételi szabályokat, hanem az igazságtétel eljárását rögzíti: azt teszi szabállyá, hogy a vitát az öregek (a tekintélyesek) tanácsa elé kell vinni, és az ott egyetértéssel hozott döntést a feleknek el kell fogadniuk.

A vajda intézménye a befogadó társadalmak konstrukciója, még ha a cigányság korlátozott mértékig azonosult is ezzel a szereppel. A befogadó társadalmak voltak azok, amelyek képtelenek voltak tudomásul venni, hogy egy nép hatalmi hierarchia nélkül létezzen. „Kell lenni valami főnöknek náluk is, olyan nincs, hogy valahol ne legyen főnök” – alapvetően a többségi társadalmaknak ez a meggyőződése teremtette a cigányvajdát, a későbbi korok aztán ezt egészen a cigánykirályságig színezték, minden alap nélkül.

A cigány társadalmat a belső hatalmi szerkezet, a hatalmi kötések hiánya alkalmassá teszi arra, hogy a befogadó társadalom hatalmi struktúrájának „szitája”, vagy inkább vasgereblyéje ne akadjon bele. Ezt viszont a cigányság önmagának a hatalmi szempontból végletes legyengítése árán éri el. Ahhoz, hogy a befogadó társadalom ne éljen a védtelen nép megsemmisítésének lehetőségével, két dologra van szükség: ne legyen értelme ennek a megsemmisítésnek, ugyanakkor legyen értelme a megtartásnak. A megsemmisítés maga is két megközelítésben legyen értelmetlen: a cigányság ne legyen potenciális vetélytárs semmiben, ami a többségi társadalomnak fontos, és ne birtokoljon olyan javakat, amelyeket érdemes lenne akár erőszakkal elvenni. Ezzel párhuzamosan a cigányság tudjon valami olyat nyújtani, amelyre a többségi társadalomnak szüksége van, és mástól nem kaphatja meg. A cigányság esetében mindez megvalósult, megteremtve annak lehetőségét, hogy a cigányság egyedülálló módon elkerülje mind az elűzetés, mind a megsemmisítés vagy beolvasztás sorsát.

A cigányság hatalomnélküli nép. De nem abban az értelemben, hogy más népek hatalmasabbak nála, hanem abban, hogy önmagát kívül helyezi bármely hatalmi struktúrán.

A föld
Cigány értelmiségiek szívesen fogalmazzák meg azt a tételt, hogy a cigányok túl későn érkeztek Európába, addigra már minden föld foglalt volt, nekik nem jutott – így maradtak mindvégig földnélküliek. Ez azonban a létező jelenség téves magyarázata. Európa földjének nagy része évezredek óta egyének és népek által birtokolt terület, a népvándorlás minden népének előző birtokosokat kellett legyőznie, beolvasztania, hogy maga lépjen azok helyébe, vagy éppen maga volt kénytelen beolvadni.

A zárba azonban még egy, egészen másféle kulcs is beleillett: a nem-területfoglaló, nem-földbirtokló életmód. E kulcs létezésének a cigányság Európába érkezéséig egészen biztosan senki nem volt tudatában, a lehetőség csupán rejtetten volt benne az európai társadalomban. És a cigányság részéről sem lehetett tudatos döntés, hogy kitérnek a földért folytatott versengés elől. Nem-területfoglaló népként érkeztek, és ezt az életformát folytatták Európában is. Európa pedig visszaigazolta, megerősítette a cigány társadalomnak ezt a strukturális elemét azzal, hogy elfogadta, tudomásul vette.

Ha tehát ma azt látjuk, hogy a cigánysor lakói, noha művelhető földterület meglehetős bőségben áll rendelkezésükre, a legcsekélyebb mértékben sem folytatnak mezőgazdálkodást, egy ágyásnyi konyhakertet sem művelnek – akkor ebben egy nagyon mély, évezredek megerősítő gyakorlata által rögzített strukturális vonást kell felismernünk. A cigányok nem hanyagságból nem művelik a földet, nem közömbösségből nem kötődnek ahhoz, hanem azt a területbirtoklást elutasító magatartást követik, amely túlélésüket biztosította.

Ez magyarázza azt a tényt is, hogy a 18. századtól ismétlődően végrehajtott letelepítési kísérletek miért vallottak kudarcot. A strukturális meghatározottság nagyobb erő, mint a ráció. Hosszú időtartamon át egy irányba mutató hatások következtében jön létre, és maga is hosszú időtartamú tényezővé válik, amely a megváltozott körülményekhez csak lassan, olykor megkésve képes idomulni. A 18. század három magyar uralkodója, III. Károly, Mária Terézia és II. József a korszellemnek megfelelően erőteljesen szorgalmazta a cigányok földművessé tételét. Ma már tudjuk, hogy törekvésük teljes kudarca szükségszerű volt: a strukturális meghatározottságot uralkodói rendeletekkel még akkor sem lehet felülírni, ha az érintettek javára szolgálna.

A cigányság földnélküli nép. De nem abban az értelemben, hogy neki nem jutott föld, hanem abban, hogy elzárkózott a földhöz való viszonytól, akár közvetlen birtoklás, akár spirituális kötődés formájában.

A felhalmozás
A vagyon, a felhalmozott javak birtoklása a hatalom forrása és egyben eredménye. Az európai civilizáció egyik meghatározó vonása a javak minél nagyobb mennyiségének birtoklására való törekvés. Önmagában a birtoklás azonban meddő, sőt értelmetlen. Az európai filozófia és az irodalom sokat foglalkozott ezzel a paradoxonnal, a gúny és az erkölcsi elítélés eszközével próbálva visszaszorítani ezt a látszólag értelmetlen törekvést, többnyire anélkül azonban, hogy megfejtette volna a történelemformáló erejű késztetés titkát. Ez a titok valószínűleg a terület-hatalom-vagyon egymásba kapaszkodó hármasságában rejlik. A civilizációnak szüksége van a vagyonra, és hogy az létrejöjjön, szüksége van a vagyonszerzés iránti késztetésre. A szociokulturális konstrukciók közötti, akár evolúciósnak is nevezhető küzdelemben előnybe kerültek azok a konstrukciók, amelyek erőt voltak képesek koncentrálni. Ehhez a koncentrációhoz hatalomra volt szükség, a hatalomnak pedig vagyonra volt szüksége. Harpagon ennek a körforgásnak csupán meddő mellékterméke, és nem azért, mert kapzsisága tönkreteszi a saját és hozzátartozói életét, hanem mert a vagyont kivonja a társadalmi erőkoncentráció köréből, amelynek létrehozására volna hivatott.

Javakat felhalmozni, vagyont szerezni értékek létrehozásával lehet, de akár úgy is, hogy valaki erővel vagy csellel elveszi a másét. Hosszú távon viszont a zsákmányoló közösségek és rablótársadalmak nem maradhatnak fenn, hiszen így a javaknak éppen az erőkoncentrációs funkcióját zúzzák szét, ami egy határon túl saját erőkoncentrációjukat is lehetetlenné teszi. Egy társadalom éppen azáltal válik stabillá, hogy a vagyonkoncentráció tartósan működőképes mechanizmusait működteti, olyan mechanizmust, amely valamennyi résztvevő számára megadja az elviselhető élet, mi több, a legalább csekély mértékű felhalmozás lehetőségét.

A vagyon azonban védelemre szorul. A hatalmasok saját magukat védik meg, az alárendelteket azok a hatalmasok, amelyeknek vagyonkoncentrációs mechanizmusához tartoznak. Ez a védelmi rendszer alapvetően területi elven működik: védi magát az állam és a birtokos, esetleg a birtokosok közössége (város, egyház, stb.). A középkori és újkori Európában (a cigány történelem szempontjából releváns korszakban) a föld és a javakat védelmező hatalom szorosan összefüggött egymással. Azzal, hogy a cigányság elutasította a föld birtoklását, sőt határozottan ellenállt még a spirituális kötődés létrejöttének is, a föld-hatalom viszonyrendszeren kívül helyezte magát, így védtelenné vált. Ha ebben a helyzetben vagyont halmoz fel, azt megvédeni képtelen lett volna. Egy tíz-tizenöt felnőttből, ugyanannyi gyerekből álló cigány kompánia vagyonát két tucat husángokkal felszerelt parasztlegény is el tudja ragadni. Ráadásul a rablóknak a hatalom (az állam) megtorlásától sem kell tartaniuk, hiszen a cigányok annak értelmezésén kívül esnek. A veszély elhárításának egyetlen eszköze van: a cigányoknak nem szabad olyan mennyiségű vagyonnal rendelkezniük, amelynek elvétele megérné a megtámadásukat.

Íme az egyik magyarázat arra a különös, gyakran megütközést kiváltó jelenségre, hogy a hagyományos életmódot élő cigányok szinte teljes közömbösséget mutatnak a környezetük iránt, rongyok és romok között is képesek élni. A hagyományos cigány társadalom szociokulturális konstrukciójának sarkalatos eleme, hogy a javaknak és az eszközöknek csak funkcionális jelentőségük van: ha a rongykupac alkalmas az alvásra, ha a bádogtetőn nem esik be az eső, tökéletesen megfelel.

Ezt a megállapítást azonban árnyalnunk kell. Miközben a hagyományos cigány társadalomban a föld iránti közömbösség és a hatalmi hierarchia hiánya, sőt elutasítása teljesen egyértelmű, a javak felhalmozására való törekvés egyes csoportokban világosan megmutatkozik. Ismeretes az oláhcigány nagycsoporthoz tartozó kelderás törzs különös vonzalma az ezüstnek mint presztízs-ékszernek a használatára, továbbá ismeretes az egész nép esetében a ló birtoklására való törekvés. Ezek a jelenségek azonban nem írják felül az általános szabályt. Teljesen javak nélkül élni nyilvánvalóan nem lehet, a vándor életmódhoz legalább szekérre és lóra (igavonóra) szükség van, kellenek edények, ruhanemű, szerszámok. Ugyanakkor jól látható, hogy a cigányság tárgyi kultúrája meglehetősen szegényes, szerszámaikat, eszközeiket többnyire nem díszítik, ruházatuk többnyire elhanyagolt vagy jellegtelen. Mindez nem a lustaság vagy az igénytelenség következménye, hanem a javakhoz való sajátos viszonyé. Úgy is mondhatnánk, hogy a cigányság befelé él, a külső tárgyakhoz való viszonya alapvetően más, mint a többi társadalmaké.

A cigányság alapvetően javak nélküli nép, de nem abban az értelemben, hogy a többi népek nem adtak-adnak neki javakat, hanem abban, hogy nem törekszik azok megszerzésére, sőt ellenáll a birtoklásnak.

Mostani képünk a Czigányéletből – Zigeuner-Typen című képeslap-sorozat egy darabja. A lapok nem datáltak, az általam ismert legkorábbi postabélyegzés 1898-ból való, tehát legalább a legkorábbi kiadásnak ez a legkésőbbi dátuma. A rajz annak a dokumentuma, ahogy a többségi társadalom szemlélete a cigányokat illetően megváltozott. Ötven évvel korábban a hagyományos életmódot élő cigányokra még mint Isten szép világa természet-közeli életmódot élő fiaira-leányaira tekintettek, két-három évtizeddel azelőtt is joviális leereszkedéssel fordultak feléjük, most meg már egyértelműen társadalmon-kívüliek, sőt társadalom-alattiak, mint ma a hontalanok. A cigány ezen a képen már valóságos pária, ruhája csupa rongy, és még a kiskutya is megugatja. Nem győzöm elégszer hangsúlyozni, hogy a többségi társadalmak és a cigányok közötti feszültségek legkésőbb erre a korra vezethetők vissza. A dolgok már itt megromlottak, minden későbbi fejlemény ennek a megromlásnak a következménye.