Nem, még ne kezdjünk bele a leltárba. Előtte még egy átfogó szempont. A nemzeti önkép szerepe egy nemzet emelkedésében vagy süllyedésében.
   
Balról gyakran ostorozzák a jobboldali embereket (sokszor nem alaptalanul), hogy magyarságukat az áldozat szerepében fogják fel, a külvilág áldozataként, amely „elrabolta” országát, jövőjét, földjét, ami rossz történik velünk, azt a külső világ okozza. Jobbról ezzel szemben (szintén nem alaptalanul), hogy a baloldali, még inkább liberális értelmiségiek egyre a magyarság hibáit, sőt bűneit mutogatják, azok következménye, hogy ott tart az ország, ahol tart.
   
Pedig a reformkor, mindenekelőtt Széchenyi István óta tudható, hogy ebben az ügyben a bölcs egyensúly a siker egyetlen záloga. Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók (ezt ugyan Zrínyi írta a Török áfiumban, de Széchenyi eszméihez is illik), hibáinkat azonban fel kell ismernünk, be kell vallanunk és meg kell próbálnunk kijavítani azokat.
   
A mai magyar roma értelmiség ebből a kettősségből szemlátomást semmit sem ért. Soha egyetlen szavuk sincs arról, hogy saját népüknek miben kellene változnia, kizárólag az áldozat szerepében hajlandók látni és láttatni a cigányságot.
   
Így nem jutunk előre. Amíg a roma értelmiség nem hajlandó szembenézni a magyarországi cigányság hibáival, és nem hajlandó néven nevezni azokat, egy tapodtat sem jutunk közelebb a kibontakozáshoz. Cigány Széchenyi kelletik, nem pedig „jogvédők”.
   
E heti képünkön az „I. bajai czigány banda” látható, valamikor az 1900-as évtizedből (aki ért a korabeli divathoz, talán közelebbi dátumot is tud mondani).

Két hangszer is érdekes a képen. A kisbőgő (cselló) legalább a 19. század eleje óta hozzá tartozott a zenekarhoz, a nagybőgő csak a század végén kezdte kiszorítani – itt az a ritka pillanat látható, amikor mindkettő szerepel. A háttérben pedig fuvolás látható. Ez a hangszer a 19. század második felében elszórtan felbukkant a cigánybandákban, de hamarosan ki is kopott onnan, a 20. század elejéről már alig van nyoma.