Munka, 2. rész.

(A munkanélküliség) „nem romaprobléma? Amikor az összlakossághoz viszonyított arányukhoz képest tízszer több náluk a munkanélküli? Ez nem szignifikáns összefüggés? Dehogynem.

A kérdés az, hogy ez a tízszeres szorzó mire vezethető vissza. „A” válasz: a többségi társadalom hátrányos megkülönböztetésére. „B” válasz: a cigányoknak a rendszeres munkavégzésre való alkalmatlanságára. Kézenfekvő volna azt mondani, hogy mindkettő rossz válasz. Pedig valószínűleg mindkettő, még ha végletekig leegyszerűsít is, jó válasz. Ha ezen a kettőn változtatni lehet, hatalmas lépést tehetünk az integráció felé.”

A fenti idézet az augusztus 7-i bejegyzésből való, ezzel fejeződött be a gondolatmenet a képismertetés előtt. Hát most folytassuk ezt a gondolatmenetet.
A száz éves magyarországi jezsuita rendtartomány nyilvános beszélhetést szervezett a minap a cigányságról, a vele kapcsolatos problémákról és megoldási lehetőségeikről. Hofher József atya, akit a barátai (van jónéhány) csak Józsinak szólítanak, felolvasta egy ismerőse levelét, aki azt írta, majd akkor jön, ha a magyarokért is szólnak, ha a magyarokat ért sérelmeket is szóvá teszik. Túl azon, hogy Józsi atya aztán igazán nem vádolható azzal, hogy hallgatna a magyarokat ért sérelmek ügyében, a levélírónak nincs igaza. Sérelmek a magyarokat is érik, de azért világosan ki kell mondanunk, hogy a cigányok sértettebbek cigányságukban, mint a magyarok magyarságukban.

Cigányok és nemcigányok ma messzebb vannak egymástól, mint húsz évvel ezelőtt, és ebben a többségi társadalom cigányellenességének nem kis szerepe van. Persze, meg lehet fejteni ennek a cigányellenességnek a főbb eredőit, könnyű szerrel ki lehet mutatni a politikai liberalizmus véleménydiktátumainak ellenhatását, az őszinte beszéd elfojtását, továbbá nem lehet nem észrevenni azt, hogy a társadalom általános értékvesztésének következtében megnőtt a cigányok között a deviancia, sőt a bűnözés. Ám ez sem mentség.

A magyar többségi társadalomnak vissza kell építenie önmagában az elfogadás, a másféle népek iránti nyitottság, ha úgy tetszik, a tolerancia évszázados hagyományait, amelyeket lerombolt az elmúlt két évtized. Nem az előítélet-mentességről beszélek, hiszen az előítélet a legtöbbször generációk által leszűrt tapasztalat. Nem az a baj, ha valakinek fenntartásai vannak általában a cigányokkal szemben, hanem az, ha fenntartásai vannak konkrét személyekkel szemben anélkül, hogy az illetőnek esélyt adott volna tisztessége bizonyítására.

Orsós Julianna írja a Magyar Nemzet szeptember 10-i számában (6. oldal: Nem beszél mindenki salgótarjáni tájszólásban), hogy a veszprémi Cozma-gyilkosság után lényegében számon kérték rajta, az egyetemistán a történteket, és akadt, aki komolyan kifejtette, hogy immár megingott a hite a cigányokban. Hát erről beszélek. Túl azon, hogy a veszprémi ügy etnikai szempontból nem értelmezhető (szemben az olaszliszkaival), Veszprémben olyan cégéres bűnözők bűnöztek, amilyenekből sajnos minden nép között akad fölös számmal, az igazi kérdés az, hogy mi köze ehhez Orsós Julianna egyetemistának? Semmi.
 
Kedves olvasó, ha úgy általában rossz véleménnyel vagy a cigányokról (olaszokról, franciákról, németekről, hottentottákról), az bocsánatos bűn, azzal együtt lehet élni. De ha látatlanban rossz véleménnyel vagy Rostás Benedekről és Kalányos Éváról, ha emiatt hátraszorítod őket olyan ügyekben, amelyeknek az eldöntésében szereped van, az már nagy baj. Ha anélkül utasítod el a munkahelyre való felvételüket, hogy esélyt adnál nekik, azzal növeled az egész ország baját.
Igen, számottevően több cigány embernek volna rendes munkája, ha azok, akik ilyesmiről döntenek, legalább ugyanolyan esélyt adnának nekik, mint másnak. Pedig egy kicsivel még több esélyt is kellene adni. Ez mindnyájunk közös érdeke.

De persze kettőn áll a vásár. A cigányság is ludas a dologban. Hogy miként, arról legközelebb.

Végül a kép. Az előző századfordulón kilenc lapból álló képeslap-sorozatot (legalábbis eddig nekem ennyit sikerült fellelnem) adott ki a Rigler Részvénytársaság Budapesten, Czigányéletből Zigeuner-typen címmel. Évszám a lapokon nincs, az én sorozatomból a legkorábbit 1899 február 9-én adták postára. A képek az addigra már rögzült képi közhelyeket, idegen kifejezéssel vizuális toposzokat gyűjtötték össze, köztük a kártyavető cigányasszonyét. Érdekes, hogy a jóslás és varázslás tudományát már a cigányok első európai megjelenésekor, a 12. századi Bizáncban hozzájuk kapcsolták. Ebből a „tudományból” évszázadokon át a tenyérjóslás tartotta magát, erről rengeteg leírás és ábrázolás maradt fenn. A kártyajóslás újkori fejlemény, csak a 19. század végén jelent meg. Kezdetben az öregasszonyokhoz kapcsolták (afféle boszorkányságnak tartva a dolgot), de a 20. század elejére a képi közhely módosult, és kialakult az igéző tekintetű, hollófekete hajú, hófehér fogaival a nézőre mosolygó, blúzát a vállán izgalmasan lecsúsztató vagy kigomboló cigánylány vizuális toposza, és a kártyajóslás is őhozzá kötődött.