Nem vitás, hogy az iskolai szegregáció, pontosabban az a jelenség, amelyet általában ennek szokás nevezni, az egyik sarkalatos pontja a roma integrációnak. A többségi és a roma társadalom szempontjából egyaránt. Csakhogy nagyon bonyolult ügyről van szó, amihez ha nem értő módon nyúl hozzá valaki, sokkal többet árthat, mint ha szemet hunyna fölötte.
Először tisztázzuk a fogalmakat. A klasszikus szegregáció az, amikor egyes népcsoportokat jogszabályok korlátoznak. Az Egyesült Államokban az 1960-as évekig számos államban írva volt, hogy a négerek nem használhatják ugyanazt a nyilvános vécét, mint a fehérek, nem ülhetnek ugyanoda a buszon, és így tovább. Ez volt a nyilvános szabály, és büntették azt, aki megsértette. Ma már civilizált országban az ilyen nyílt megkülönböztetés elképzelhetetlen. Létezik azonban nem jogszabályokon alapuló szegregáció is, amikor egyes népcsoportok más népcsoportokat bizonyos lehetőségekből kiszorítanak, illetve bizonyos, alacsony presztízsű pozíciókba kényszerítenek – ez számos afrikai országban bevett gyakorlat, a mindennapok része.
Mit nálunk szegregációnak szokás nevezni, nem ilyen, sokkal inkább szociális beszorítottság, a szegénység csapdájába kerülés, illetve a társdalom gazdag és szegény rétegeinek az élet egyre több területére kiterjedő elkülönülése. A liberális közbeszéd azt állítja, hogy Magyarországon ez a folyamat elsősorban az oktatásban zajlik, és a cigányok a legfőbb vesztesei. Hivatalos kormányzati tétel, hogy Magyarországon létezik iskolai szegregáció, és ez ellen akár hatósági eszközökkel is fel kell lépni. Időről időre országos botrányok pattannak ki ebben a tárgyban, amelyek közös jellemzője, hogy a liberális értelmiség vészharangot kongat és megbélyegez, az érintettek pedig hallgatnak és nem engednek.
Nézzünk szembe a tényekkel: ami ma Magyarországon az iskolai szegregáció ügyében történik, teljes mértékben kontraproduktív, semmit sem segít a cigány gyerekeknek, viszont folyamatosan erősít egy néma, összeszorított fogú cigányellenességet, amely többnyire csupán a szavazófülkék titkos magányában érvényesül. Azok a cigány értelmiségiek, akik arra kényszerítik szülők százait, hogy akaratuk ellenére problémás iskolába járassák a gyerekeiket, nos ők több szavazót toboroznak a Jobbiknak, mint a saját vezérkara.
A dolgot az teszi bonyolulttá, hogy amit mondanak, igaz. A cigány gyerekek (bármely hátrányos helyzetű gyerek) számára sokkal előnyösebb egy heterogén társadalmi összetételű iskola és osztály, mint a kulturális gettó. A – mondjuk így – vegyes osztályba járva sokkal jobbak az esélyei arra, hogy kulturális lemaradásának legalább egy részét behozza, és felnőttként a társadalom értéket létrehozó tagjává váljon, mint ha alig kezelhető társai közé szorítják, ahol rossz minta veszi körül, és a tanárok egyetlen ambíciója, hogy a lehető legkevesebb cirkusszal túléljék a délelőttöt.
Csakhogy van egy másik állítás is. Amely úgy szól, hogy a többségi (nem hátrányos helyzetű) gyerek számára sokkal rosszabb olyan iskolába, osztályba járni, ahol szocializációs problémákkal terhelt társai vannak, ahol piszkálják, esetleg terrorizálják, ahol az óra jelentős része néhány renitens fegyelmezésének kísérleteivel telik, és ahol a „vagány” minta a lógás, az agresszió, a tanárok semmibevétele. Ha a gyerek el is fogadná ezt, a szülője biztosan nem fogja. Az ő gyerekének kontójára ne akarják felemelni a másikat.
A dolgot csupán színesíti, hogy a leghangosabb, legharciasabb liberális értelmiségiek többnyire olyan elit (magán) iskolákba járatják a gyereküket, ahová problémás osztálytárs még mutatóba sem jut be – a problémát az sem oldaná meg, ha nem csak prédikálnák, hanem innák is a vizet. A szegregáció ugyanis nem úgy jön létre, hogy a cigány gyerekeket átrakják a rossz iskolába, hanem úgy, hogy ahol a problémás cigány gyerekek száma elér egy bizonyos szintet, onnan a többieket a szüleik elviszik. És aki ezért elítéli őket, annak fogalma sincs arról, mit jelent szülőnek lenni. És aki hatósági eszközökkel megtiltja a szülőknek, hogy iskolát váltsanak, az csak a Jobbiknak toboroz újabb szavazókat. A gyereket pedig a végén úgyis elviszik. Olyan isten nincs, hogy egy elszánt szülő a gyereke problémájára ne találna megoldást.
Mit lehet itt tenni? Említettem volt már néhányszor: empátia, hozzáértés, őszinte beszéd. Empátia a cigányok problémái, társadalmi nehézségei, de ugyanakkor a nem problémás gyerekek igényei iránt. Hozzáértés a pedagógiához, a cigánysághoz, a problémakezeléshez, célirányos pedagógus-képzés – ez nagyon fontos. És őszinte beszéd, az elfogadhatatlan magatartás elfogadhatatlannak nevezése, a jó jutalmazása és a rossz büntetése. Mindehhez olyan új cigány pedagógusok, akik nem rasszistáznak és szegregációt emlegetnek, hanem hitelesen tanítanak tananyagot és emberséget.
Képünk Vastagh György festménye nyomán készült fametszet, a Magyarország és a Nagyvilág című hetilapban jelent meg 1873-ban. Vastagh későromantikus festménye a képi közhelyek gazdag tárháza, a valóságtól meglehetős távolságra.
Az egyes alakok (kivéve a háttérben a romos falra kapaszkodó fiút) feltehetően modell vagy fénykép után készült tanulmányok átfogalmazásai (Vastagh sokat fényképezett, egy időben egy fotóműteremben is társ volt). Az ókori romok háttérként való alkalmazása igen kedvelt volt a 19. században (is), a korabeli néző számára jól értelmezhető szimbolikája a bukolikus idill. Meglepő, hogy Vastagh a cigányokhoz társította festői romokat, ilyet többet nem találnunk sem nála, sem másnál. Egyfajta képzavarról van itt szó, egymással kapcsolatban nem álló képi közhelyek (vizuális toposzok) keveréséről. Érthető, hogy a festő ezen az úton nem haladt tovább.