Értelmiségi házaspárnak nem születhetett gyereke. Úgy döntöttek, hogy örökbe fogadnak egyet, még hozzá tudatosan cigányt. Vállalni akarták a maguk részét a világ jobbá tételében. Két éves korától jólétben, szeretetben nevelték a kisfiút, megadtak neki mindent, amit csak tudtak. Ahogy nőtt, mégis egyre több lett vele a probléma. Tizennyolc éves korában a haverjaival kirabolta a nevelőszüleit. Amiből minden ismerősük azt a keserű következtetést vonta le, hogy a génekkel szemben nincs mit tenni. A kísérlet tiszteletre méltó volt, de reménytelen.
Ilyen történetek sokfelé forognak. A következtetés mindig ugyanaz. Az én meggyőződésem azonban az, hogy téves. Sajnos nincsenek megbízható adatok, nincs ellenpróba, mégis azt hiszem, az a meggyőződésem, hogy nem a génekről van szó. Nem vagyok szakember, nem tudom, hogy két éves korra milyen mélyen rögzül a személyiség – de talán nem is itt van a lényeg. A kísérlet lehet valóban reménytelen, de nem a gének, hanem a helyzet fonáksága miatt. A személyiség számára akár megoldhatatlan feladat is lehet az ilyen távolságú kettős identitás feldolgozása. És még ha katasztrofális is, teljesen logikus választás a nevelt fiú részéről, hogy a kamaszkor válságai között sodródva a jólétbe kívülről befogadottság, a nemigaziság identitása helyett a befogadás aktusát megvető, annak ilyen módon fölébe kerülő identitást választja.
Többször megírtam már: a személyiség sérelme nélkül a cigányok csak cigányként tudnak integrálódni. És ez nagyon nehéz ügy.
A képen a német kultúrkör 19. század végi, magyar cigányokra vonatkozó vizuális toposzkészletéből építkező alkotás látható. A kompozíció teljes egészében a fantázia műve, attitűdje inkább pozitív, mint elutasító. A középen, földön ülő férfi egyértelműen Theodore Valério francia grafikusnak az 1850-es években kiadott magyarországi cigányképei nyomán készült, a többi alak a rajzolói rutin terméke.