Azt mondja a borsodi cigány értelmiségi fiatalember: az én nagyapám is vajda volt, de nem így hívták, hanem első embernek. Barcson vajdának hívták a vajdát, az utolsó az ötvenes években halt meg. Azóta nincs ilyen.
Korábban azt írtam, hogy a hagyományos cigány társadalom nem strukturált. Ami így erős leegyszerűsítés. A tekintély igenis fontos szerepet játszott, és játszik még ma is. Minden közösségben kiválasztódik a legtekintélyesebb férfiember, az ő felesége az asszonyok között bír tekintéllyel (ha alkalmas rá). Mármost ezt a tekintélyes embert vagy vajdának hívják, vagy nem. Egy dolog azonban nagyon lényeges: a szavának elsősorban egy meghatározott rokonsági körben van súlya, nem pedig területi alapon.
A vajda szerepében a kívülálló három különböző jelenséget mos össze önkéntelenül. Az egyik a cigány közösségek belső tekintély-hierarchiájának élén álló személy – ez tényleg olyan vajdaféle, bár igazi büntető és jutalmazó joga nincsen, inkább csak tisztelettel meghallgatják, és ha lehet, követik a tanácsát, vagy felkérik viták eldöntésére. Ez a tisztség részben öröklődik is, de nem feltétlenül apáról fiúra, inkább családon belül marad, az öreg halála után az arra legalkalmasabb férfi családtag „nő bele” a szerepbe. Sok helyen valamilyen attribútum (vajdabot, különféle ékszerek, sapka, stb.) is tartozott a vajdasághoz, máshol nem. Ilyen vajda rengeteg lehet, egy megyében akár több száz, de sok közösségben, különösen városon a többség nem tartozik egy vajdához sem. Ez a szerep elhalóban van, ahogy a hagyományos életmód is megszűnik.
Más eset a kinevezett vajdáké. Ilyenek már a 16. század óta ismertek, de az előzőhöz nem sok közük van.
Sokszor megesett az is, hogy a valódi vajda valaki mást neveztetett ki „kifelé” vajdának, hogy neki ne kelljen a helyi hatalommal huzakodnia, elszámolnia. A kinevezett vajdaság a cigányságra kívülről rákényszerített funkció, aminek egyetlen célja, hogy a közösségben egy meghatározott felelőst lehessen állítani, ha valami vita támad. A két világháború között a kinevezett vajdák sokszor rendőrségi besúgó szerepet is kaptak, hozzá szerény javadalmazást.
A harmadik az önjelölt vajdáké – ebből most nagy a felhozatal, százszámra állnak elő a szereplésre éhes cigány férfiak, hogy ők most vajdák, és most velük kell megtárgyalni a cigányok dolgait. A kívülálló pedig lépre megy, azt hiszi, hogy most valami „ősi” cigány hagyománnyal van dolga. Vannak jó nagy ceremóniák, is ötszáz főre terített vacsorák, templomi eskük, nagypocakos cigány férfiak vonulása – éppen csak társadalmi alapja nincs az egésznek, hókuszpókusz valódi alapok nélkül.
Valaki azt mondta, vajdák nincsenek, de lesznek. A kívülállók annyira hisznek benne, hogy a nem létező szerep előbb-utóbb megtalálja a maga szereplőit, és akár tartalommal is megtelhet. Én nem hiszem. Kiemelkedően fontos a cigány tradíciók, a cigány identitás újraértelmezése, a megroppant cigány kultúra újraépítése, de operett-bohóckodással ezt nem lehet helyettesíteni.
Vajdák valaha voltak, még ha nem is vajdának hívták őket. De ma már nincsenek. És főleg nem lesznek. Huszonegyedik századi kérdésekre huszonegyedik századi válaszokat kell adni.
