Munka 3.
Az előző részben arról volt szó, hogy a problémára hogyan hat a többségi társadalom hozzáállása. Most nézzük a cigányokét.
Állíthatjuk azt, hogy nincs semmi különbség a cigányoknak és a nemcigányoknak a munkához való hozzáállása között, ami politikailag nagyon korrekt volna, és el is nyerné a fősodratú szociológia helyeslését – csak éppen nem volna igaz. A népek szociokulturális öröksége a munkához való viszonyban is különbözik. Szicíliában is vannak szorgalmas emberek, és Svájcban is vannak lusták, az átlagot illetően azonban világos különbség mutatható ki: Szicíliában lényegesen alacsonyabb a munka hatékonysága, mint Svájcban. Magyarország ebből a szempontból nehezen belőhető pozícióban van – a magyarok hajlandók nagyon sok feladatot (pluszmunkát) vállalni, munkaintenzitásuk azonban valószínűleg elmarad a nyugat-európai átlagtól, miközben minden bizonnyal felülmúlja a délkelet-európait. Legalábbis valahogy így néz ki az önképünk.
A munkaintenzitásnak egyik fontos, noha nem egyedüli eleme a fegyelmezettség: az adott munka előre megszabott időben, előre megszabott módon, előre megszabott minőségben, előre megszabott keretek között való elvégzése. És a cigányság valószínűleg itt van a legnagyobb hátrányban a többségi társadalommal szemben. A cigányok között az átlagnál többen vannak azok, akik nehezen viselik, ha előre megszabják nekik a munkavégzés idejét, módját, minőségét, kereteit. Ehelyett az olyan munkát részesítik előnyben, amelynek során maguk alakíthatják ki a munkaidőt, a munkatempót és a többiekhez való viszonyt. Van ilyen munka, de kevés. Kosárfonásból, gombaszedésből, lomozásból, régiség-kereskedésből egy egész nép nem tud megélni.
Azt szokták mondani, hogy a cigányság szabad nép, nehezen tűri a kötöttségeket. Csakhogy a modern társadalomban nem lehet nem tűrni a kötöttségeket, mert éppen azok által válik a társadalom modernné. A 19. század folyamán a világ fejlettebb felének lakossága egyfajta alkut kötött önmagával: elfogadja a korábbiaknál sokkal kötöttebb, hierarchizáltabb társadalmi-termelési viszonyokat, a meghatározott munkaidőt, a főnök-beosztott viszonyt, a mindenféle előírásokat – cserébe viszont megkapja a jólétet.
A jólét és a fegyelmezett munkavégzés egymástól nem választhatók szét. Először a cigány értelmiségnek, aztán az egész cigányságnak le kell számolnia azzal az illúzióval, hogy megőrizhetik kötöttség-mentességüket, és ugyanakkor részesülhetnek a jólétből is. Vagy ez, vagy az, mondhatnánk, de még ez az alternatíva is hamis: nem működhet úgy a közlekedés, hogy mindenki jobbra hajt, de a taxiknak a balra hajts is megengedett. Fegyelmezett iskolába járás, fegyelmezett munkahelyi munkavégzés, fegyelmezett társadalmi együttműködés – e nélkül nincs jóléti társadalom.
Ezúttal egy új kép, de régi tárgyról. A képeslap hátoldalán olvasható szöveg szerint ez a „guruló otthon” 1880 körül készült, és egy bizonyos Phoebe királynő nevű cigány asszony tulajdonában volt (aki, bár a lap nem írja, valószínűleg tenyérjós asszony lehetett, hangzatos „művésznévvel”), jelenleg pedig az USA New York államában lévő Stony Brook település múzeumában látható.
Angliában a 19. században ilyen díszes kocsikkal vándoroltak a jobb módú cigányok. Az angolszász országokban a mai napig ismertek ezek a járművek (ottani romani nyelven vardák), és hozzá tartoznak a cigányságról alkotott képhez. Sokan arrafelé azt hiszik, hogy a cigányok kocsijai mindenütt ilyenek voltak, amerikai milliomosok olykor Kelet-Európában próbálnak (olcsón) ilyenekhez jutni abban a hiszemben, hogy itt még használatban vannak. A jelenség jó példája annak, hogy a világ különböző vidékeinek cigány-képe mennyire különböző, és az emberek mennyire nincsenek tisztában azzal, hogy másutt egészen mások a cigányok, mint amilyennek ott ismerik őket.
