Cigány-ügyben végre megszólalt a Lehet Más a Politika nevű párt (jól beleragadtak ebbe a hülye, ráadásul egylövetű névbe, mintha azt akarnák sugallni, hogy nem kell igazán komolyan venni őket, csak afféle jópofáskodás az egész), tehát megszólaltak, és pont úgy beszéltek, hogy ne lehessen komolyan venni őket. A párt honlapján olvasható program (Kezdeményezésünk céljai – szóval nem párt tetszik lenni, hanem kezdeményezés?) tizenhét sorban elősorol néhány kevéssé komolyan vehető, fedezet nélküli lózungot, ebbe igazán még belekötni sem lehet. A cigányügyekért felelős Szombati Kristóf azonban nyilatkozott a 168 órának, ebben végre van néhány konkrétum. Mindenekelőtt az, hogy az LMP idézem „színvak” programmal készül, „amely nem tesz különbséget cigány és nem-cigány között, hanem a szegénységre koncentrál”.
És már meg is érkeztünk a politikailag korrekt, jó szándékú zsákutcába. Az LMP ezek szerint cigányügyben makacsul menetel az SZDSZ által kitaposott úton, igaz, elődje arroganciája nélkül. Makacsul kitart amellett a feltételezés mellett, hogy az egyes etnikai közösségeknek (csoportoknak, nemzetiségeknek, népeknek) nincs a többiekétől eltérő szociokulturális normarendszerük, mindent kizárólag az egyén társadalmi helyzete határoz meg.
Ez az alapvetés azonban teljes mértékben téves, és minden olyan probléma-megoldási vagy probléma-csökkentő program, amelyik erre alapul, szükségszerűen kudarcot fog vallani. Ha nem nézünk szembe azzal a ténnyel, hogy a magyarországi cigányok jelentős hányada romlott, már-már működésképtelen szociálkulturális normarendszerben él, ennek megfelelően viselkedik, ennek megfelelően reagál a környezete hatásaira – akkor csak növeljük a bajt.
A kibontakozás felé ez az első lépés: kimondani, hogy a magyarországi cigányok jelentős, körülhatárolható részének normarendszere torz, megváltoztatásra szorul. Oka van annak, hogy ez miért alakult így, feltárhatók a történelmi gyökerek, megérthetők a folyamatok – mindez a tényeken nem változtat. És nem is arról van szó, hogy azt kellene kutatnunk és vitatnunk, hogy a helyzet kialakulásában mennyi a cigányok és mennyi a többi népek felelőssége – a történelem igazából nem is tudja értelmezni a népek felelősségét. A helyzetet azonban nevén kell neveznünk. Hiteles diagnózis nélkül nincs eredményes terápia.
Mostani képünkön Böhm Pál Három cigány című festményének reprodukciója látható, megjelent az Ueber Land und Meer című német hetilap 1895. évfolyamának 296. oldalán. Böhmről már volt szó, életművének cigány-tárgyú darabjait igyekszem összegyűjteni. A kompozíciót Nicolaus Lenau (1802-1850), a bácskai sváb származású osztrák költő Drei Zigeuner című, a maga korában nagyon kedvelt és sokszor megrajzolt verse ihlette. A kép a kor vizuális cigány-sztereotípiáinak egyik kiforrott, kikristályosodott darabja, a korabeli néző pontosan értette, előképeinek híven megfelelt. A teljesség kedvéért álljon itt az ihlető vers is.
A három cigány
Egyszer három cigányt láttam
Egy fűzfához dőlve,
Míg szekerem a pusztában
Kínnal ment előre.
Bíborpiros esti fényben
Hegedűjét tartva
Állt az egyik s jókedvében
Rágyújtott egy dalra.
Másik kedvvel nézdegélte
Pipájának füstjét,
Mintha rózsa volna élte,
Mely nem terem tüskét.
Harmadikuk a fa alatt
Aludt heverészve;
Cimbalmának húrja szakadt,
Lágy szellő rezgette.
Cafatokban állt ruhájuk,
Rongyosak, kopottak,
De jó kedvük, szabadságuk
Fittyet hányt a sorsnak.
Megmutatták, hogy miként kell,
Ha rosszul megy dolgunk,
Hegedülnünk megvetéssel,
Füstölnünk, aludnunk.
Lomha, szürke esthomálynál
Visszanéztem rájuk;
Szinte most is előttem áll
Fekete orcájuk...
(Dsida Jenő fordítása)
