Gyerekeink a téren játszanak, szóba elegyedem az ismeretlen anyukával. Beszélünk erről-arról, felületes csevegés ez, inkább szocializációs rítus, mint eszmecsere, ahogy összetalálkozó ismeretlenek szokták. Egy idő után, a kölcsönösen kialakuló felületes rokonszenvre támaszkodva mégsem állom meg, hogy meg ne kérdezzem a cigány rasszjegyeket markánsan viselő fiatal nőtől: az ön családja rumungró? Mint akit bolha csípett, fölcsattan: azért, mert nincs érettségim? Nézze meg a gyereket, hófehér a bőre, az enyém is hófehér, jó, a hajam sötét, de a bőröm hófehér. Próbálom menteni a helyzetet: higgye el, tőlem nem idegen a cigányság, a történetét kutatom és néha tanítom is, nagyon érdekes… Nem vagyunk cigányok – zárja le a beszélgetést. Innen már nincs mit mondanunk egymásnak.
Elég mellbevágó tapasztalat. Tehát vannak olyanok – hát persze hogy vannak, mindenki tudja, de így személyesen tapasztalni mégis meglepő –, akik egyetlen generáció alatt próbálnak meg asszimilálódni, a világ előtt és bizonyára önmaguk előtt is megtagadják cigányságukat. Milyen élet lehet ez? Milyen frusztrációk kelnek abban az emberben, aki ezt az utat választja? Mi sül ki ebből?
És mi van azokkal, akiket a környezetük nem enged asszimilálódni, hiába kapaszkodnának a többség identitásába, az a többség minduntalan visszalöki őket: de hiszen cigány vagy, miről beszélsz? Csupa jó szándékkal én is éppen ezt csináltam. És hányan lehetnek, akik korántsem jóindulatúan, tudatosan mondják: cigány, vissza! Nem jöhetsz közénk, apád is cigány volt, a fiad is az marad.
USÁ-t járt ember meséli: az ottaniakkal, házigazdáival beszélgetve valakit négernek nevezett. A beszélgetés megakadt, rászóltak, hogy ezt a kifejezést ne használja. Hát akkor mit mondjon, fekete? Az sem szerencsés. Afroamerikai? Nem, hagyja azt is. Akkor mit mondjon? Legjobb, ha nem mond semmit az emberek etnikai hovatartozásáról.
Ez nonszensz. Nem lehet kiiktatni a gondolatainkból, a közléseinkből azt a tényt, hogy az emberek származásuk, nyelvük, szokásaik, állampolgárságuk szerint csoportokat alkotnak. Nem lehet gondolatainkat, közléseinket politikailag korrektnek kinevezett tabuk közé szorítani. De lám, mégsem olyan egyszerű dolog ez.
Nem kétséges, hogy az asszimiláció helyett az integráció a szerencsésebb megoldás. De az asszimiláció dolgát is végig kell gondolnunk. Akarjuk ezt, jó ez, tudjuk ezt kezelni? Goethe mondta: egy nép pusztulása közhely, egy tanya felégetése tragédia. Folytassuk a gondolatot: egy nép kirekesztése közhely, egy család megbicsaklott asszimilációja tragédia. Hány tragédia zajlik körülöttünk?
Végül megint a jó öreg Böhm Pál, az ő hiánytalan képi közhellyé kristályosodott cigány-idilljével. A kép a német Illustrierte Rundschau 1903-ik évfolyamának 180. oldalán jelent meg. A gondosan megkomponált rendetlenség a klasszikus háromszög-szerkesztés elveit követi. Erről a képről is elmondható, ami a többi Böhm-festményről: sok-sok hiteles részletből építkezik, de ügyel arra, hogy a leendő vevők képi sztereotípia-igényét fegyelmezetten kielégítse. A kép egésze tehát hamis, a részletek azonban forrás-értékűek.
Érdekes például a kép közepén látható tűzhely, különösen a félig földbe ásott, lapos kő, amely talán valamiféle szélfogóként, a fújtatóval szembeállított légterelőként, hő-koncentrálóként funkcionált. Éppen ilyen látható Barabás Miklósnak egy 1855-ben készült litográfiáján (megjelent Prónay Gábor: Vázlatok Magyarhon népéletéből című kötetében). Mielőtt a Böhm-képet láttam volna, azt hittem, hogy Barabás itt valamit teljesen félreértett, de úgy látszik, mégis helyesen ábrázolta a vándorcigány fémműves tüzelési technikáját. Ebből is látszik, hogy a képi forráskritika legfontosabb eleme minél több kép összehasonlító elemzése.