A minap viszonylag hosszú interjú jelent meg az Indexen Balogh Zoltánnal, aki várhatóan a cigányügyek fő felelőse lesz az új kormányban (az interjú itt olvasható). Olyan ember szólalt meg tehát, akin sok múlik majd, tehát fontos, bármit mond. Bocsássuk előre: Balogh Zoltán valószínűleg a tisztességes, becsületes politikusok szűk körű klubjának tagja. Olyan vízilabdázó, aki nem csak a víz felett tartja a be a szabályokat, hanem a felszín alatt is (saját jogán nem is lenne belőle bajnok). Ezért elhihetjük neki, hogy a valódi véleményét mondja, ha nem is bontja ki annak minden részletét.

Végig lehetne menni az írás minden bekezdésén, elemezni valamennyi állítását. De ez talán még korai, előbb-utóbb napvilágra kerül a nyilvánosan vállalt kormányprogram, azt lesz érdemes vitatni. Ráadásul az interjú tételes elemzése túl is menne az emészthetőség határán, olyan hosszú szöveg kerekedne belőle, amelyet nem olvas el senki. Most talán elég annyi, hogy Balogh Zoltán szemlátomást komolyan foglalkozik a dologgal, noha meggyőző elgondolásai még neki sincsenek. Az elszántság és a jó szándék világosan kiolvasható a szövegből, de hogy ebből hogyan lesz eredmény, az nem derül ki.

„Minden munkaerő-piaci, szociálpolitikai, egészségpolitikai és oktatáspolitikai döntésben, közbiztonsági koncepcióban  külön figyelemnek kell jutnia erre. Ha ebben a komplexitásban lesz a kérdés megközelítve, az minőségi változást jelent majd, összességében teremtődik jobb helyzet.” Sajnos ez így nem igaz. A közigazgatásnak mindenütt a világon óriási rutinja van abban, hogy statisztikákkal jóllakassa a megrendelő politikát, nőpolitikai, kisebbségpolitikai, ki tudja milyen politikai irányelveket papíron beépítsen a tevékenységébe, miközben minden marad a régiben.

Ezzel együtt, ha a politika részéről valóban komoly elszánás van, lehet előbbre jutni. Végezzük ki először az interjú egy szerencsétlen mondatát. „Hogy ez mennyire etnikai meg mennyire szocializációs kérdés, ezt meghagynám a genetikusoknak meg a szociológusoknak.” A riporter le is csapja a magas labdát („Szerintem a genetikának ehhez semmi köze”), de most lépjünk túl rajta annak a megismétlésével, hogy ehhez, mármint a cigányok ügyéhez a genetikának tényleg semmi köze. Ebben a jövőben még véletlenül se tessék hibázni.
Ezt leszámítva az interjúban értelmes kérdésekre értelmes válaszok hangoznak el. Van, amelyik vitatható, van, amelyikkel egyet lehet érteni, de mind alkalmas arra, hogy beszéljünk róla. Egy alapvető dolog azonban hiányzik: annak megfogalmazása, hogy végül is mit akarunk a romáktól? Hogy olyan mértékben integrálódjanak, mint mondjuk a magyarországi svábok (teljes értékazonosság, külön származástudat, identitás), vagy hogy létrejöjjön egy olyan roma értékrend, amelyik különbözik ugyan a többségi társadalométól, de illeszkedik ahhoz?

Erre a kérdésre egyáltalán nem könnyű válaszolni. Balogh Zoltán sem érzékeli, vagy legalábbis nem érzékelteti a különbséget. Amikor arról beszél, hogy „ha a romák csapatban dolgoznak, sokkal nagyobb az esély, hogy maguk között is fegyelmet tartva jobb minőségű munkát végezzenek, mintha szét vannak szórva nem romák közé”, akkor a többségi társadalom normáitól eltérő roma normát fogad el. Holott a többségi társadalom, ha kimondatlanul is, de a saját normáival való teljes azonosulást várja. Vajon igaza van-e? Vajon rendben van-e, hogy a cigányok egy jelentős része semmilyen háztáji gazdálkodásra nem hajlandó? Ezt el kell-e így fogadnunk, vagy joggal marasztalhatjuk el azt, aki még a sárgarépa megtermelésére sem hajlandó? Vajon a takarékosság, a hosszú távú gondolkodás mint norma megkövetelhető-e, vagy elfogadható, hogy a cigányok nem így élnek? Joga van-e a többségnek arra, hogy a normáit rákényszerítse a kisebbségre?

Meggyőződésem, hogy ezt a vitát mihamarabb le kell folytatni, lehetőleg széles merítéssel, sok résztvevővel, időt szánva a dologra. A magam részéről azt gondolom, hogy az elérendő végpont a közel teljes norma-azonosulás, a roma identitás megőrzése mellett.

Képünk valamikor a 17. század végén készült, egy német krónika illusztrációjaként. A hozzá tartozó szöveg szerint a cigányok 1418-ban jelentek meg német nyelvterületen. A kép tehát egy több mint háromszáz évvel korábbi szituációt igyekszik megidézni, valójában azonban saját koráról számol be.

Valósággal tárháza a cigányokkal kapcsolatos közhelyeknek: a házból zsákban terményt lopó tolvajok, a férfi zsákmányul ejtett báránnyal, macskával és sündisznóval, a tenyérjós asszony hátán a csecsemőjével, a zsebtolvaj kisfiú, a gyermekét nyilvánosság előtt szoptató anya, a szabad tűzön készülő étel, az asszonyok kócos, hosszú haja mind ilyen. Más korabeli ábrázolásokból tudjuk, hogy a két asszonyon is látható széleskarimás kalap és az előtérben ülő asszony csíkos köpenye is jellegzetes cigány viseletnek számított. Ez a metszet tehát kevésbé a 17. század végi németföldi cigányokról tudósít, mint inkább az ekkori németeknek a cigányokról alkotott képéről.