Az idén tavasszal magyarul is megjelent Isabel Fonseca nemzetközi hírnévnek örvendő, „Állva temessetek el! – A cigányok útja” című könyve (eredeti címe Bury Me Standing – The Gypsies and their Journey, 1995, London). Az előzetes hírek alapján meg voltam győződve róla, hogy egy széplelkű (schöngeist) amerikai úriasszony közhelygyűjteménye a szegény szenvedő cigányokról, akik úgy szeretik a szabadságot, de a gonosz, nacionalista kelet-európaiak elnyomják őket.

Tévedtem. Sokkal jobb könyv ez annál. És sokkal rosszabb. Fontos, értékes könyv, aminek jelentős része teljesen hamis, használhatatlan, sőt kártékony. Ez a szellemesen, nagy láttató erővel, a szemtanú hitelességével megírt kötet a gőg páratlan dokumentuma. A nyugati, vagy még inkább amerikai értelmiséginek a kelet-európai népekkel szemben érzett gőgjéé. Sokat megtudunk belőle a cigányokról, és még többet arról, hogyan tekintenek ránk, a volt keleti blokk népeire odaát, az óceán túlpartján. Az eredmény lesújtó. Mégsem árt, ha szembesülünk vele.

Fonseca a szovjet rendszer összeomlása után, 1991-92-93-ban járta be a volt szocialista országokat Albániától Lengyelországig – Magyarországot rejtélyes, meg nem nevezett okból kihagyta –, és az ottani cigányokkal töltött hónapokat. Ezalatt páratlan értékű néprajzi anyagot gyűjtött, és rengeteg téves következtetést vont le belőlük.

Közel 550 oldalas könyvének hosszú bevezetője a lengyel cigány énekesnő, Papusza könnyes-bús története, á la schöngeist amerikai úriasszony. Aztán az első, száz oldalt kitevő fejezet az albán cigányokról, a Tirana melletti Kinostudio cigánytelep egyik nagycsaládjának mindennapjairól – remekmű. Fonseca hónapokon át együtt élt ezekkel az emberekkel, és ezalatt vendéglátói befogadták, elfogadták, kitárulkoztak előtte. Beszámolója egyszerűen nélkülözhetetlen mindenki számára, aki fogalmat akar alkotni magának a cigányság szociokulturális viszonyairól. Ez a fejezet a romológia kötelező olvasmánya. A magyar irodalomból fájdalmasan hiányoznak a hasonló alaposságú, hiteles leírások.

A második fejezet Szlovákiába visz. Itt azonban a szerző már nem végzett az albániaihoz hasonló terepmunkát, nem élt együtt a cigányokkal, hanem helyi romológus ismerőse segítségével „látogatta” őket. Nem tudósított belső életükről, hanem beszéltette őket, valamint a velük érintkezésbe kerülő szlovákokat. Mindebből megtudjuk, hogy a szlovákok utálják a cigányokat, noha azok erre egyáltalán nem szolgáltak rá. Ebben a fejezetben olvasható még egy kéttucat oldalas fejtegetés a cigányok indiai eredetéről, illetve mai társadalmuk lehetséges indiai eredetű jelenségeiről. Ezt megerősítendő, rövid látogatás következik a szkopjei Saip Juszufnál, macedon cigány vezetőnél, Saipnak az Indiával kapcsolatos elképzeléseiről szóló ismertetéssel.

A harmadik fejezet Bulgáriából tudósít. Antropológusi igény itt sincs – mintha a szerző az első, bombasikerű vállalkozás után belefáradt volna a dologba. Ehelyett itt is van helyi romológus ismerős, aki a szerzőt elviszi két cigány asszonyhoz, és azokkal elmesélteti életük történetét. Érdekes, tanulságos sorsok, helyenként antropológiai értékű információkkal, de ilyesmi azért másutt is olvasható. A külvilág, a többségi társadalom itt még nem hangsúlyos, a bolgárok alig bukkannak fel – ha viszont mégis, akkor kivétel nélkül beszűkültek, előítéletesek.

A negyedik fejezet a romániai cigányokról szól. Pontosabban a romániai cigányok elleni, 1991-92-es pogromokról, a cigánygyűlöletről. És kiderül, hogy Fonseca ebből nem ért semmit. Fogalma sincs arról, milyen törésvonalak húzódnak Közép-Európa népei és nemzetiségei között, és miért. Számára a képlet egyszerű: vannak a szenvedő cigányok, és vannak a valamilyen rejtélyes okból mély gyűlölettől átitatott többségiek. Fonseca sokat elmélkedik ennek a hátterén, de a valóságot még csak megközelíteni sem tudja – viszont ezt egyáltalán nem érzékeli. Annak a lehetőségét, hogy valamilyen mértékig a cigányok is tehetnek a szembenállásról, el sem engedi a tudatáig. Sokszor ad a szlovákiai, bulgáriai, romániai többségiek szájába magyarázatokat a cigányellenességre, de érezhetően csak azokat hallja meg és írja le, amelyek saját prekoncepcióját erősítik. Hogy ugyanis a többségiek magyarázatai mind buták, hamisak, de legalábbis tévedésen alapulnak, a dolgok mélyén az ősi, atavisztikus, minden ráción túli kelet-európai gyűlölet lapul. Amelynek legfőbb elszenvedői a cigányok.

Aztán jön egy hosszú történeti fejtegetés (nem először) a cigány történelemről, jó szándékú és vaskos tévedésekkel. Egy részlet: „A cigányok üldözésének most is, mint mindig a földtulajdonért való tülekedés az egyik kiváltó oka. Az emberben óhatatlanul felvetődik a kérdés: vajon a cigányok tényleg „természettől fogva” nomádok, vagy csupán azért váltak azzá, mert sehol sem maradhattak sokáig?” Röviden tegyük a helyére: 1., A cigányok üldöztetése utólagos konstrukció, a 20. század előtt nem értelmezhető. 2., A cigányok soha nem tülekedtek a földtulajdonért, megmaradásuknak ez az egyik titka. 3., A cigányok soha nem voltak nomádok, hanem vándorok. 4., Nem természettől fogva voltak azok, hanem egy sajátos termelési mód velejárójaként. 5., Nem csak hogy maradhattak a helyükön sokáig, hanem a hatóság, ha egyáltalán foglalkozott velük, többnyire akadályozta a szabad vándorlásukat. 6., Széplelkű álkérdésekre az égben sincs felelet.

Az ötödik fejezet Lengyelországba visz. Itt már helyi romológus ismerős sincs, a szerző maga igyekszik kapcsolatba kerülni a cigányokkal. Aki járatos az antropológiában, meg tudja becsülni, a szállodából tett félnapos kirándulások során milyen eséllyel. Ezért aztán az értékes információk helyett maguknak a kapcsolatfelvételi kísérleteknek a hosszas leírásai sorakoznak, a lengyelekről és az előítéletességről szóló még hosszasabb elmélkedésekkel tarkítva. És itt a szerző alig képes leplezni megvetését a lengyelek iránt. „Lengyelország lapos, jellegtelen síkság, amelyet a szennyezett, örökbarna fenyők ritkás csoportosulásai sem tesznek érdekesebbekké.” „A lengyel határőr letelepedett, és mint egy bélyeggyűjteményét nézegető kisfiú, tanulmányozni kezdte vaskos, tengerészkék útlevelemet. Nyirkos ujjával megcirógatta Malaysia mélybíbor bélyegzőjét, a Tanzániába szóló túlméretezett meghívólevelet, és Mexikó halvány pecsétjét, mintha érintésével hidat verhetne hazája és e távoli országok közé.” Mintha hidat verhetne – de nem verhet, nyirkos ujjaival ő egy sivár, lepusztult világ lakója, tele gyűlölettel a szabadokkal szemben. Kik a szabadok? Ő, az amerikai és a cigányok.

Már a 360. oldalon járunk, amikor eljutunk Kelet-Németországba. Hogy tetten érjük az idegenellenesség ezernyi formáját, a hatóság hallgatólagos vagy éppen aktív támogatásával. Negyven oldal elmélkedés következik arról, hogy a régióban mindig bántották, üldözték a cigányokat. Róluk szóló új információ már semmi sincs, csak az ide vágó irodalom tendenciózus idézése. Még a britek is kapnak egy-két bíráló megjegyzést (azok is csak európaiak, tehát előítéletesek).

És jön a holokauszt, a porrjamos, a felfalatás. Meglepő módon ebben a fejezetben a fél évszázados auschwitzi megemlékezésről szóló rövid rész után néprajzi értékű leírás következik arról, ahogy erdélyi kalderás cigányok a család egy nyolcéves kisfiú tagját búcsúztatják, temetik. „Természetesen” itt is lépten-nyomon előítéletességbe botlik a szerző, kiderül, hogy a román orvosok nem voltak hajlandók rendesen kezelni a kisfiút, ám ha ezt lehántjuk, megtudunk egyet s mást a kalderás cigányok gyász körüli szokásairól. (Egy kis kitérő. A kalderás szó elfogadott, bevett a magyar nyelvben. A „hozzáértők” azonban az utóbbi időben kelderást mondanak-írnak, hogy jelezzék, ők a hozzáértők, a többiek nem. A leghozzáértőbbek pedig khelderásnak írják, hogy még a közönséges hozzáértőktől is megkülönböztessék magukat.) Aztán viszont jön a holokauszt, a kegyetlen magyar nyilasok, a nácik, az üldözés, a szívszorító visszaemlékezések. És időnként az a megjegyzés, hogy érdekes, a cigányok nem foglalkoznak ezzel az egésszel.

Végül az utolsó fejezet az új szerveződésekkel, új cigány vezetőkkel, nemzetközi cigány kongresszusokkal foglalkozik. Bírája és dicséri a cigány vezetőket, és kísérletet sem tesz, hogy tevékenységüket a többség szempontjából értelmezze.

Hát ennyi. Száz oldalnyi remek, örök érvényű híradás egy albániai család mindennapjainak mély rétegeiről, majd négyszáz oldal elfogult, fölényeskedő kioktatás, közé keverve rengeteg apró, értékes, hiteles információ. Isabel Fonseca tudatosan, szándékosan az előítéletesség ellen küzd – valójában saját előítéleteit fejti ki nagy tehetséggel. „A volt kommunista országok kormányai a cigányok helyzetét általában ütőkártyának használják, ha külföldi segélyért akarnak folyamodni.” Fonseca nem is érti, milyen előítéletes, hazug, sértő ez a mondata – és az egész könyve.

Aki a cigányokkal foglalkozik, olvassa el Fonseca könyvét. Tudjon meg belőle sokat a cigányokról, valamint arról, hogy milyen hatalmas erő az előítéletesség. Velünk szemben is.

A könyv borítóján kanalas cigány pár látható. A kép egy variánsát már közöltük a „Minden cigány felelős minden cigányért” című bejegyzésben. Most a borítókép eredetiét közöljük. A felvétel 1905 körül készült Dél-Erdélyben, a képeslapot Nagyszebenben adta ki G. A. Seraphin, a kronolitográfia Joseph Drotleff, szintén nagyszebeni nyomdász munkája.