Kedves barátaim, örömmel adok hírt arról, hogy a blog a minap átlépte az összesített százezer letöltést. Komolyan mondom, ez megtisztelő. Igyekszem továbbra is rászolgálni erre az érdeklődésre.
A hír mellé csatolom egyik kedves képemet, amelyet Ujházy Ferenc festő (1827-1921) eredetei vázlata alapján rajzolt a kor egyik legtöbbet foglalkoztatott grafikusa, Jankó János (1833-1896). A több mint fél évszázadon át meghatározó képes hetilap, a Vasárnapi Újság 1862. évfolyamában, az 557. oldalon jelent meg. A hetilap az előző évben „Képek a hazai népéletből” címmel sorozatot indított, és ebben hat esetben cigányokról is közölt rajzokat.
Erről a képről tudni érdemes, hogy a 19. század derekán még nem számított jellegzetesen cigány mesterségnek a vályogvetés, a parasztok maguk is értettek hozzá, a legtöbb magának vetett, ha szüksége volt rá. Hogy a cigányok mégis bekapcsolódtak ebbe a tevékenységbe, és utóbb egyik jelentős jövedelemforrásuk lett, az valószínűleg annak köszönhető, hogy illeszkedett saját társadalmi-gazdasági viszonyaikhoz, tudniillik maguk alakították munkarendjüket, egymás között maradhattak, nem kerültek senkivel függelmi viszonyba. Maga a kompozíció nyilvánvalóan utólagos, a kép személyes benyomásokból műteremben konstruált alkotás.
Figyelemre méltó, hogy rajta az elutasító attitűd még nyomokban sem lelhető fel, itt a cigányok mint Isten jól berendezett, gyönyörű világának érdekes alakjai jelennek meg, az alkotó ellenszenvének, fenntartásainak legkisebb jele nélkül. Sok más képpel összevetve egyértelmű, hogy a kornak, a kiegyezés körüli évtizedeknek még ez volt az alapállása, a szembenállás alig-alig jelenik meg. Az előző századfordulóra már jócskán megváltozott ez az állapot, megjelentek a leszakadás képi megfogalmazásai, a 20. század első évtizedeire pedig megjelenik a kriminalitás is. Meggyőződésem – írtam már erről –, hogy a változás mögött közgazdasági változások állnak (gazdálkodás, Horatio, gazdálkodás!). Magyarán az a tény, hogy a cigányok növekvő hányada különböző okokból kiszorult a közösségi termelésből, aminek következtében hagyományos életmódjuk ellehetetlenült, és a nyomor kultúrájába szorultak.
Itt közölt képünk idején mindez még a távoli, ismeretlen jövőben rejtőzött. A kor embere el sem tudta képzelni, hogy ez bekövetkezhet, saját jelenét önkéntelenül kivetítette a jövőbe – ahogy jó és rossz időkben is mindenkor teszik az emberek.
