Néhány éve egy cigány vezető ezt mondta egy tévéműsorban: „A cigányok igenis tudnak és szeretnek dolgozni, csak munkát kell nekik adni.”
Ezzel a mondattal két probléma is van. Az egyik, hogy a munkát – sokunk keserű tapasztalata – nem adják, hanem megszerzik. Tudással, ügyességgel, kitartással, szerencsével, hozzáértéssel, kapcsolatokkal. A munkának utána kell menni, és még így sem könnyű nyakon csípni. Azért azt hozzá tehetjük, hogy az államnak van ebben felelőssége, a foglalkoztatás bővítése az államnak is dolga, de alapvetően az egyes emberek felelősek önmagukért. Azért is, hogy megszerezzék a jövedelemszerző munkát.
A másik a nagyobb, az összetettebb probléma. Az az állítás, hogy a cigányok szeretnek dolgozni, így egyszerűen nem igaz. Csakhogy az az állítás sem igaz, hogy a cigányok nem szeretnek dolgozni. Nem azért nem igaz, mert soha nem szabad általánosítani – éppenséggel miért ne lehetne, miért ne állapíthatnánk meg egy-egy közösség jellemző tulajdonságait (lásd: Rasszista-e Fokasz Nikosz?). Hanem azért nem igaz, mert ebben a munkakerülés, a lustaság vélelme foglaltatik benne, márpedig a hagyományos cigány életmód sem nem lusta, sem nem munkakerülő.
Vannak lusta cigány emberek (meg lusta magyarok, örmények, hottentották), de a cigányok – így együtt, mint nép – nem lusták.
Az igazság az, hogy a cigányok igenis tudnak és szeretnek dolgozni. Csak éppen nem olyan struktúrában, nem olyan körülmények között, ahogyan a többségi társadalom. És ez az, amivel baj van. Ahogyan nem működik egy olyan közlekedési rend, amelyben bizonyos autók a balkéz-szabályt követik, úgy nem működik egy olyan közösségi termelés sem, amelyben a többség bizonyos szabályokat követ, egy kisebbség pedig másokat.
Szó volt már róla, mégsem hiába való újra elmondani: a hagyományos cigány társadalom klasszikus bázisdemokrácia. Ismeri a tekintélyt, de nem ismeri a parancsolás jogát. Egy húsz-harmincfős kompánia esetében erre nincs is szükség, ennyi ember elég kevés ahhoz, hogy az ügyeikben megegyezésre jussanak. Ezért a hagyományos cigány munkavégzés sem ismeri a főnök-beosztott viszonyt. Mindenki együtt dolgozik, a tekintélyesek irányítanak, de nem parancsolnak. Mint a falusi kalákában. A hagyományos cigány társadalom ilyen értelemben a szabad emberek társadalma. Más kérdés, hogy ugyanakkor kiszolgáltatott a külső körülményeknek – ez a szabadság ára, és kérdés, hogy megéri-e (a telepi cigányok közt alig van, aki megéri a hatvan évet, és a vándorlás idején az ötven éves kor is ritka volt).
Itt tehát megint azzal szembesülünk, hogy az évszázadok alatt rögzült cigány magatartásminták elveszítették az érvényességüket. A premodern korban a többségi termelés és a cigány termelés (munkavégzés) nem érintkezett egymással, csupán a munka eredményét, a termékeiket cserélték ki (ez az, amit már több helyen párhuzamos történelemnek neveztem). A hagyományos cigány termelési mód termékeinek immár nincs többé piaca, a modern társadalmi termelés viszont sehol sem nélkülözheti az utasító-utasított viszonyt.
A problémát tetézi, hogy a cigányság kiszorult még a közösségi termelés legkevésbé hierarchizált terültéről, az építőiparból is (nincs annyi építkezés), és aki elszokott a munkától, azt még nehezebb arra újra rávenni. Akinek húsz éve nincs munkája, az többnyire már tényleg nem szeret dolgozni.
Lehet, hogy az egyik megoldás az volna, ha állami támogatással létrejönnének olyan munkahelyek – Erdélyben például versenyképes kisüzemi cigány téglagyárak működnek ma is –, ahol a cigányok a hagyományos cigány munkaszervezetben dolgozhatnának, és innen, mintegy kifutópályáról zárkózhatnának fel a modern termelés struktúrájába.
Ezúttal egy kép a hagyományos cigány termelés korából, Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben című, 21 kötetes nagy sorozatnak az 1886-ban megjelent bevezető kötetéből, annak is az 571. lapjáról. Nem fénykép alapján készült, hanem kvalitásos grafikus fantáziarajza, amely egy kiírt, jól ismert képi világot jelenít meg.
A négy szekér, szekerenként két lóval kissé soknak tűnik, és azt az ideát tükrözi, hogy minden kiscsaládnak (szülők, gyerekek) saját szekerük van. Rendszerint nem így volt, két-három kiscsalád (plusz az öregek) birtokolt egy szekeret, többnyire egy lóval. Idealizáltnak tűnik a cigányok viselete is, mindenesetre nélkülözi a máshonnan jól ismert cigány képi közhelyeket. A feltehetően osztrák rajzoló magyar parasztruhát adott a cigányokra, amiben viszont egy máig élő nyugat-európai fogalmi toposz, a magyarok és a cigányok összecsúsztatása, a magyaroknak „cigánynépség”-ként való felfogása tükröződik. Ez azonban nem csak negatív asszociációkat (konnotációkat) hordoz, a rendetlenség és könnyelműség mellett benne van az irigyelt muzsikás szabadság és bohém élet is.
