Cigány-magyar szótár most már sok van. A korai rövid szójegyzékek után az első önálló kötet Győrffynek a nemrég ismertetett kötete volt, utána jött Sztojka Ferenc szótára, József főherceg nyelvtana is bőséges anyaggal szolgál, aztán születtek kisebb munkák, kiadott egy füzetet a TIT még az előző rendszerben, kapható Rostás Farkas szótára, Papp Jánosé. Ezeknek a szótáraknak azonban – az egy Győrffy-kötetet kivéve, az viszont nem is igazi szótár – van egy közös tulajdonságuk: nem csak megmutatni akarják a nyelvet, hanem csinálni is. Sztójkától kezdve máig minden szótáríró maga is alkotott szavakat, hogy a cigány nyelvet teljessé tegye. És ha a saját nyelvjárásában nem talált megfelelő szót, átvette a másik nyelvjárásból. Ez rendben is van, majd minden nemzeti nyelv átment egy nyelvújítási korszakon, amikor hol ügyetlenül, hol frappánsan hozzáigazították a modern idők igényeihez.
   
Ennek a nemes törekvésnek azonban áldozatául esett a nyelvben rejlő történeti információk kiaknázásának lehetősége. Pedig a nyelv páratlanul értékes forrás, elég ha a magyar előtörténetre gondolunk. És nem csak a származásról beszél a nyelv, hanem sok egyébről is. Az a tény, hogy a cigány (romani) nyelv a vasat a szanszkrit eredetű szásztrá szóval nevezi, világosan utal arra, hogy a fémművesség indiából magával hozott tevékenysége a cigányoknak. Mi mindent ki lehetne még bontani az ezer nyelvjárási ágra bomló romani nyelv tudományos igényű felgyűjtéséből! Hiszen az anyanyelvi beszélők még itt élnek közöttünk, még egy darabig nagyjából tisztán őrzik a saját nyelvjárásukat. Ez a munka azonban ma még meg sem kezdődött, valójában a gondolat sem nagyon született meg, hogy szükség volna rá. Az új cigány értelmiség el van foglalva azzal, hogy korszerű romani nyelvet csináljon (akár a modern románból és hindiből is átvéve szavakat), a gádzsó nyelvészeket pedig úgy látszik nem érdekli a dolog.
   
Mentségünkre szolgáljon, hogy más országokban sincs másként, vagy még így sem. Ha mi ezt komolyan elkezdenénk, egyhamar a világ tudományos élvonalába kerülhetnénk, ráadásul olyan témával, amelyet – minthogy Nyugat-Európának immár körmére égett a dolog – mindenütt nagyra értékelnének. A nyelvjárások gyűjtése megtanulható tudomány, ismertek a módszerei, hiszen a magyar nyelvjárásokat igen nagy mélységig sikerült már feltárni, az összefüggéseket kielemezni.

Ezt a tudást most a romani nyelvre is alkalmazni kellene, kezdve a nyelvemlékek gondos megtisztításán, mivel a korai szótárírók, nem lévén iskolázott nyelvkutatók, sok mindent félreértettek. A magam részéről szerény eszközeimmel nekiállok a dolognak – egy somogyi közösség szavait készülök gyűjteni egy magam fabrikálta kárpáti-oláhcigány összehasonlító szójegyzék segítségével –, de mivel nem vagyok nyelvész, és a romaniban is csak botladozom, ez édeskevés, nekem is csak a történeti kutatásokhoz szolgál majd (remélem) adalékokkal. Ha akadna egy-két, a romanit anyanyelveként beszélő kutató, aki erre adná a fejét, nagy szolgálatot tenne a tudománynak. Márpedig tudományos megalapozás nélkül a problémák politikai kezelése sem ér semmit.
     
Mostani képünk Lengyelországban készült 1865 körül, és Jerzy Ficowskinak a The Gypsies in Poland című, 1989-ben megjelent kötetében látható. Kelderás férfiakat ábrázol, a csoportjukra jellemző viseletben. Különösen az öklömnyi ezüst pitykegombok érdekesek, amelyek már teljesen elveszítették eredeti szerepüket – ekkora gombokkal már nem lehet gombolni –, és csupán presztízs-ékszerekként funkcionálnak. A kelderás törzs román területen alakult ki, a cigányrabszolgaság eltörlése után onnan vándoroltak ki nyugat és észak felé (egy részük otthon maradt, ott élnek ma is). Magyarországon a kelderások gyakorlatilag csak átutaztak, jelentős népesség nem maradt meg. A tovább vándorlók eljutottak Franciaországig és a brit szigetekig.