Nyugat-európai értelmiségi szervezetek időről időre megállapítják, hogy Magyarországon hátrányos megkülönböztetés sújtja a cigányokat. A hevesebb vérmérsékletűek nyílt rasszizmust is látnak, a megértőbbek „csak” az előítéleteket érik tetten. És nem értik, mi bajunk van nekünk azzal a néppel, amelyet ők maguk is ismernek, és amellyel ők jól kijönnek évszázadok óta. A cigányok körüli zavarokban társadalmi elmaradottságunkat látják, és megpróbálnak rászorítani minket arra, hogy hagyjunk fel végre középkori szokásainkkal.
Ők ezt komolyan így gondolják. És nem értik, hogy miért nincs igazuk. Volt már róla szó, és lesz is még, mert nagyon fontos: a cigányok története, és ebből fakadóan a jelene annyiféle, ahány országban zajlott és zajlik. Ezt a téma iránt érdeklődők kilencvenkilenc százaléka nem tudja sem nálunk, sem másutt. Mindenki a maga cigány-meséjét meséli, azt kéri számon a másikon. Hát most próbáljunk meg legalább mi kilépni ebből a rossz körből, és nézzünk körül a nagyvilágban.
Egy angol, bizonyos David Mayall PhD disszertációt írt ezzel a címmel: Gypsy-travellers in nintheenth-century society – azaz Vándorló cigányok a 19. századi társadalomban. Az értekezést a Cambridge University Press 1988-ban ugyanezen címen kiadta, puhafedelű utánnyomása ma is kapható a nemzetközi könyvpiacon, Budapesten is itt-ott.
A tanulmánynak már a címe is sokat mondó, legalábbis az, ami hiányzik belőle: hogy ugyanis ez a kötet kizárólag a brit szigetek cigányairól szól. Ez egy cigány történet a sok közül, de árulkodó, hogy a szerzőnek eszébe sem jutott, hogy ezt hangsúlyozza.
Nem különben árulkodó az a hosszú fejezet, amely az utazó (traveller) csoporton belül megpróbálja azonosítani a cigányokat. A fejezet oda konkludál, hogy ez nem lehetséges, a viktoriánus kor Angliájában emberek tízezrei éltek útonjáró életet – művészek, idénymunkások, házaló kereskedő, csavargók, törvényenkívüliek, vándoriparosok, cirkuszosok és még ki tudja mifélék –, köztük a cigányok szinte szétválaszthatatlanul elvegyültek. A nem vándorló cigányokat pedig a kor nem is tudta értelmezni. Azokat nem is tekintették cigányoknak, a kor szemében ilyenek nem is voltak, források sem szólnak róluk.
A szerző azért mégis megpróbálta kikövetkeztetni, hogy hány cigány élt az Egyesült Királyságban az előző századfordulón. A becslés tizenöt és húszezer között ingadozik. Egy negyven milliós országban. A cigányok aránya tehát a fél ezreléket alig érte el. A brit lakosság jelentős hányada úgy élte le az életét, hogy cigányt még messziről sem látott.
Az angliai cigányok megélhetését nagyjából ugyanaz biztosította, mint a többi útonjáróét: mindenféle apróbb gyártmányok, ruhacsipesz, vesszőkosár, méhkaptár, sütőnyárs, hangafűből szőtt szőnyeg készítése, ezen kívül edényfoltozás, rongygyűjtés, kéményseprés és idénymunka a földeken. A férfiak otthon vagy a megrendelő házánál dolgoztak, az asszonyok házalva kereskedtek és tenyérből jósoltak. A 19. század elején mindez még érdemi hozzájárulás volt a falvak ellátásához, az iparosodás fejlődésével viszont visszaszorult, amit a cigányok úgy hidaltak át, hogy áruikat attól kezdve nagykereskedőknél szerezték be.
Telente a cigányok nem vándoroltak, hanem néhány száz fős csoportokba gyűltek, ki-ki mindig ugyanoda tért vissza, és ilyenkor inkább rozoga házakban laktak, közeli kapcsolatba kerültek a közeli falu lakóival, és „marriages with the villagers were not uncommon”, a házasság a falubeliekkel nem volt szokatlan. Tavasszal aztán a családok dúsan faragott kocsijaikkal szétrajzottak, „Some travellers had always travelled long distances and for long periods, while others followed more restricted intinerant life-style”, azaz néhány utazó mindig hosszú utakat tett meg és sokáig volt távol, mások sokkal kisebb utazásokat tettek.
Van ebben a leírásban hasonlóság a mi viszonyainkhoz, de különbség is bőven. Először is a létszám és arány: 1900-ban Magyarország népessége kerekítve 17 millió volt, ebből cigány 300 ezer, a lakosságnak 1,8 százaléka. Ez a megfelelő brit aránynak több mint harmincszorosa. A magyarországi cigányoknak több mint 90 százaléka egy helyben élt, nem vándorolt. A cigányság megélhetését elsősorban a fémmunka biztosította (bár addigra éppen összeomlóban volt ez az ipar), nagy szerepet játszott a zenélés, aztán a famunka, ez után következtek más kézműves munkák, de a kereskedés alig játszott szerepet. Angliában a cigányok legföljebb festői, romantikus egzotikumnak számítottak, nálunk a mindennapi élet részesei voltak, mindenkinek volt dolga cigányokkal.
És a jövő is másképp alakult. A pár tízezer angliai cigány gyakorlatilag teljesen integrálódott a 20. század folyamán, és a kutatók alig győzték elcsípni az utolsó útonjáró mesemondókat, mielőtt mind kiveszett volna. Az angol kultúrában erős kép él arról, hogy a cigány kultúra valami szép és romantikus dolog, amelyet a kihalás fenyeget, és amelyet meg kell menteni, amíg még lehet.
Ha egy kis pikírtséget megengedhetek magamnak, nálunk ilyesmiért nem szokás aggódni. Egyébként ok itt is volna rá, csak nem úgy, ahogy a csatornán túl gondolják.
Oktavius Oakley festménye 1850 körül készült, hűen tükrözi a 19. századi brit szemléletet. (A forrás kivételesen a wikipédia, idevágó képem éppen nincsen.)
