Örülök, hogy a blog néhány olyan olvasója, kommentelője is érdemi vitapartnernek tekint, aki amúgy nem ért egyet a leírtakkal. Innen már el lehet indulni. Én is komolyan veszem a  kritikákat, és igyekszem úgy is válaszolni rájuk.

Elsőként nézzük a kiindulást: hogyan jutottunk idáig?

Egyetértek sokakkal, most már több mint két éve futó blogom is egyre azt hangoztatja, hogy az elmúlt húsz év hazug, álságos politikája döntő szerepet játszott a helyzet elmérgesedésében. A gyerek először csak pimasz, de ha ezt nem követi retorzió, hamarosan erőszakos lesz, majd bűnöző – és onnan nagyon nehéz visszafordítani.

És egyetértek abban is, hogy ez nem színtelen probléma, a cigány társadalmon belül igenis vannak olyan torzulások, amelyek elsősorban rájuk jellemzőek, és ekként kellene kezelni őket. De mindjárt hozzá kell tennem, hogy az ország általános gazdasági helyzetének romlása keményen közrejátszott a helyzet elfajulásában. A rendszerváltás legnagyobb vesztesei a cigányok. Azelőtt sokkal több munkalehetőség volt a számukra, még ha többnyire segédmunka is. Az amúgy fenntarthatatlan, torz gazdaságpolitika szükségszerűen összeomlott, és a cigányok többsége utcára került. Ha sikerülne nekik megint munkát adni, az sokat javítana a helyzeten.

A második kérdés: mekkora a baj?

Tudom, ez nagyon nem fog néhány olvasónak tetszeni, de szerintem messze nem akkora a baj, mint amekkorára a Jobbik szellemi körében szeretik lefesteni. Az ország egyes körzeteiben tényleg súlyos a helyzet, a legtöbb helyen azonban nem. A cigányok döntő többségével jól ki lehet jönni. Az emberek azonban szeretnek rémüldözni, könnyen elhiszik azt, amit el szeretnének hinni – a Jobbik ezt a tulajdonságot lovagolja meg. A minap beszélgettem valakivel, fölhozta az agyonvert öregasszony esetét. Mire megkérdeztem: miből gondolod, hogy az a suhanc a cigányságából következően verte agyon az öregasszonyt? Magyarországon évente több tucat gyilkosság esik, némelyik hátborzongatóan brutális, de senkinek sem jut eszébe magyarbűnözésről beszélni miattuk. A cigányok egy részével baj van, de nem akkora baj, mint amit sokan szeretnek lefesteni. Már tudom is a választ: költözz te oda közéjük, majd megtudod. Ez azonban demagógia. A nyolcadik kerületi Százados úton nőttem fel, a közelben volt a Hős utca, annak a Hungária körúton kívüli szakaszára a rendőrök is csak csapatostul mertek bemenni. De nem gondolta senki, hogy ez a magyarbűnözés jele, egyszerűen egy végletekig lumpenizálódott közösség élt ott, sűrűn tele bűnözőkkel, még a kisgyerekek is agresszívak voltak.

Hozzá kell megint tennem, hogy a jelenlegi torz helyzetben a politika is bűnös. Van egy fontos társadalom-lélektani szabály: ha nincs hír, akkor van rémhír. A „jogvédő” (muszáj idézőjelbe tennem) szervezetek elérték, hogy tilos legyen statisztikát vezetni a cigányok szerepéről a bűnözésben. És mivel az emberek erre – teljes joggal – kíváncsiak, kénytelenek a rémhírekre hagyatkozni. A rémhírek azonban szükségszerűen torzítanak. Ha egy magyar suhanc ver agyon egy öregasszonyt, az etnikailag semleges hírként kerül forgalomba, ha egy cigány suhanc teszi, az cigánybűnözésként. Ha elkapnak tíz tolvajt, akik közül kettő cigány, akkor nyolc tolvaj esetében figyelmen kívül marad a származásuk, a kettőről viszont mindenki tudni fogja, hogy cigány. És ez megerősíti az embereket abban a meggyőződésükben, hogy a cigányok lopnak.

Újra mondom: tényleg baj van, a cigányok egy meghatározott körében tényleg kiugróan magas a bűnözők aránya – de nem annyira kiugróan, mint ahogy általában hiszik. Van egy fontos kérdés: kinek áll érdekében, hogy az emberek azt higgyék, hogy a cigányokkal szemben az eddigieknél sokkal radikálisabban kell fellépni? Aki megtalálja a választ, az megtalálja azt is, aki sót szór a sebbe.

Legközelebb nézzük a következő kérdést: diktatúra-e, ha a masírozókat elviszi a rendőr?

Zárásként egy szép kép, Barabás Miklóstól a magyar romantika klasszikus festőjétől. A kép címe Egy utazó cigány család Erdélyben, 1843-ban készült. Barabást már többször megidéztük, most az egyik nagyszabású munkája kerül sorra. Ez is képi toposzok gazdag tárháza, akárcsak a többi. A részletek közt sok a hiteles, az egész kompozíció azonban teljesen hamis.

Elvileg szitakészítőket, rostásokat látunk, a gyerekét a hátán cipelő anya kezében viszont ott a kalapács, a fémművesek szerszáma. A sátorfa indián módra való szállítása teljesen értelmetlen, kocsi nélkül nincs vándorlás. Az említett nő félmeztelensége is teljes félreértés, volt már erről szó korábban is. Az embernek az a benyomása, hogy minden egyes alak – a lovat vezető férfi, az öreg lóháton, a román öltözetet viselő asszony, a félmeztelen anya, a teknőt és kanalat cipelő öregasszony – önálló képként, de legalább vázlatként született, és utólag kerültek rá erre a nagy festményre. Azt kell mondanunk, hogy ennek a képnek a cigányokra vonatkozó képi információs értéke szinte semmi nincs, a magyar romantikának azonban becses darabja.