Az alábbiakban a szokásosnál lényegesen hosszabb írás következik – előre is elnézést kérek érte. De azt hiszem, az ügy kivételesen megér ennyit. Az írás többé-kevésbé az elmúlt két év bejegyzéseinek és kommentjeinek összegzése. Minden kommentelőnek köszönöm a szellemi segítséget.
Ha túl közel megy az ember, tényleg nem látni a fától az erdőt. A napi történések gyakran eltakarják a mögöttük húzódó mélyebb okokat, és becsapják a szemlélőt. Ezért felettébb hasznos, ha időről időre végiggondoljuk, mik is egy társadalmi jelenség igazi, hosszú távon ható mozgatórugói.
Mi tehát a baj a cigányokkal?
Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban értelmiségi körökben még mindig, sőt újra divatos marxistának lenni, de legalábbis Marx megkerülhetetlennek minősített tanításaira hivatkozni. Könnyű nekik, nem tapasztalták a maguk bőrén, milyen a megvalósult marxizmus. Egy dolgot azért mi, a marxista kísérletet elszenvedők is engedjünk meg ebből a tanításból: a történelmet a gazdaság (leegyszerűsítve a pénz) mozgatja. Cherchez l’argent, keresd a dolgok mögött a pénzt, és megtalálod a legfőbb okokat.
Az illeszkedő képesség elvesztése
A cigányokkal elsősorban azért van baj, mert nagyjából az előző századfordulón elveszítették azt a képességüket, hogy tömegesen részt vegyenek a közösségi termelésben. Jelöljük ki legalább Magyarországra nézve ezt az átmeneti időszakot: az 1870-es évektől az 1910-es évekig tartott, számolva azzal, hogy a válság jelei már a 18. század derekán felbukkantak, és a cigány életstratégia (gyógynövény-gyűjtők, edényfoltozók, lókereskedők, vályogvetők) korlátozottan az 1960-as évekig működött.
Magyarországnak a modern ipari társadalomba való átmenetét megelőzően a cigányok rendelkeztek a közösségi termelésben való részvétel képességével, valódi piaci szükségleteket elégítettek ki, mint vándor kézművesek. Erre sajátos társadalom-szervezetük tette képessé őket – erről a szervezetről, a hagyományos cigány társadalom strukturális kereteiről majd később szeretnék írni. Az iparosodás, pontosabban az iparosodás kifejezéssel megnevezett komplex fejlemény-csoport (urbanizáció, közoktatás, az írni-olvasni tudás felértékelődése és elterjedése, a hierarchikus viszonyok kiterjedése, társadalmi mobilitás, a kereskedelmi logisztika gyors fejlődése, stb.) azonban érvénytelenítette a cigányságnak a közösségi termelésben betöltött pozícióit. A cigányság sajátos társadalomszerkezete viszont nem tette lehetővé a változásokhoz való alkalmazkodást. A nép gazdasági értelemben fölöslegessé vált. Amiből egyenesen következik, hogy elveszítette megélhetési forrásainak legnagyobb részét. Elvben mindenki számára nyitva állt a lehetőség, hogy egyénenként átlépjen a többségi társadalom struktúrájába, ez azonban – éppen a cigány társadalom sajátos, radikálisan elkülönülő jellegéből fakadóan – sokkal nehezebbnek bizonyult, mint más népek esetében. A cigányság saját, immár relevanciáját vesztett társadalmi struktúrájának fogja lett. Innen egyenes út vezetett a nyomorhoz. A nyomor pedig törvényszerűen szüli a normaszegést és a kriminalitást.
A cigányság talajvesztését először a világrengető történelmi események (az első világháború, forradalmak, Trianon) fedték el, azután pedig a tekintélyelvű állami berendezkedés. A két háború közötti magyar állam egy pillanatra sem habozott keményen megtorolni a normaszegést, anélkül azonban, hogy az azt kiváltó nyomort kezelni tudta volna. Aztán újabb világrengető események következtek, majd nyílt diktatúra. A cigány nyomor kezelésére először a konszolidálódó Kádár-rendszer tett kísérletet. Méghozzá radikális megoldással: a hagyományos cigány társadalmi struktúra megsemmisítésére való törekvéssel, ezzel párhuzamosan a cigányoknak a többségi társadalomba, annak segédmunkás rétegébe való átvezénylésével. A társadalmi struktúra azonban még a Politikai Bizottságnál is nagyobb erő. Ha a Kádár-rendszer (Oh! irgalom atyja, ne hagyj el) még kétszáz évig tart, ez a kísérlet valószínűleg eredményre vezet. De nem tartott, a hagyományos cigány társadalmi struktúra súlyos sérülésekkel bár, de túlélte a rendszert, és most itt van előttünk egy száz éves társadalmi anomália, amelyet frissen és virulensen megőrzött számunkra a balsors.
Ez tehát az alap. A cigányokkal mindenekelőtt a saját szociokulturális problémáik miatt van baj.
Bevándorlók
A problémát súlyosbítja, hogy Magyarországra hatszáz év óta folyamatosan érkeznek újabb és újabb cigány bevándorlók, kilencvenkilenc százalékuk keletről, román területről. Utóbbinak két oka van. Az egyik, hogy ott voltak és vannak a legtöbben, a másik, hogy a közben fekvő Erdély többnyelvű lévén a cigányoknak egyedülálló lehetőséget kínált a második nyelv románról magyarra váltására.
A bevándorlók mindig új konfliktusokat hoznak magukkal. Hosszú idő alatt az egymás mellett élő népek kialakítanak valamilyen modus vivendit, együttélési gyakorlatot. Ez azonban többnyire kényes egyensúlyt takar, a különböző etnikumok érintkezési felületein rendszerint egymást érik a kisebb-nagyobb konfliktusok, és a feleknek sok erőfeszítésükbe kerül, hogy ne engedjék azokat szétterjedni. Az új bevándorlók természetesen sem ezeket a finom összehangolásokat, konfliktuskezelő technikákat nem ismerik, sem a másik fél szokásait, érzékeny pontjait – ahogy a másik fél sem az övékét. Minden bevándorlás konfliktusforrás (gondoljunk csak a kunok betelepítésére a tatárjárás előtt), a permanens bevándorlás pedig permanens konfliktusforrás.
Már a 18. századból vannak adataink arról, hogy az országlakosok az újonnan jött cigányokra panaszkodnak, miközben hangsúlyozzák, hogy a régóta ott élőkkel semmi bajuk sincs. Ez a feszültségforrás évszázadok óta folyamatosan jelen van a Kárpát-medencében. A romániai cigány-rabszolgaságnak az 1850-es években bekövetkezett eltörlése után a bevándorlás ugrásszerűen megnőtt, éppen akkor, amikor a régóta honos cigányok elveszítették megélhetési forrásaik nagy részét. Ez a kettős hatás hosszú időtartamú (a francia Annales történész iskola felfogása szerinti, longue durée) szembenállást generált, amely ma is jelen van. A legutóbbi parlamenti választások szavazókörökre lebontott térképén a Jobbiknak az országos átlagot felülmúló eredménye világosan kirajzolja a cigányokkal kapcsolatos feszültségekkel terhelt területeket. De ezek nem a cigány lakosság egészének lokális arányával mutatnak összefüggést, hanem csak a történelmi szempontból rövid ideje bevándorló oláhcigány lakosságéval. A kárpáti cigányok és a beások lokális aránya erről a térképről egyáltalán nem olvasható le.
Az évszázadokon át tartó bevándorlás tehát a második réteg.
Rendszerváltás
A Kádár-rendszer a maga rejtetten diktatórikus eszközeivel megpróbálta átterelni a cigányságot a többségi társadalom normái közé. Mivel alapvetően iskolázatlan, a modern gyáripar termelési kultúrájával nem rendelkező népről volt szó, amely mezőgazdasági munkára sem nagyon volt fogható, az államhatalom az építőipari segédmunkában találta meg azt a területet, ahol a cigány férfiakat tömegesen alkalmazni lehetett. A munkalehetőség megteremtéséhez a hagyományos cigány életmód adminisztratív ellehetetlenítése párosult: felszámolták az erdei cigánytelepeket és megkezdték a faluszéli telepek felszámolását, a vándorlás megakadályozása céljából a cigányokat a lovaik eladására kötelezték, a munkakerülést büntették. Ugyanakkor csírájában elfojtottak mindenféle cigány önszerveződést, helyette létrehoztak egy súlytalan kirakat-szervezetet. A normasértéseket pedig keményen büntették.
Ezek az intézkedések együtt egyensúlyi helyzetet hoztak létre, a cigányok körüli feszültség jelentősen visszaszorult, a cigány családoknak szinte mindegyikében volt legalább egy állandó munkaviszonyban álló kereső. A Kádár-rendszer épülete azonban fövenyre épült: a termelékenység rövid felfutás után visszaesett, az ennek pótlására felvett hitelek által generált termelési érték nem érte el a hitel összegét, a tőkehasznosulási mutató egyre romlott. Nem az eladósodás volt tehát a probléma lényege, hanem az, hogy a gazdaságba fektetett minden újabb forint tovább növelte a hiányt. Mindez az ország végzetes eladósodásához, a termelési rendszer összeomlásához vezetett.
Az összeomlás pedig maga alá temette a cigányok körüli, amúgy is sérülékeny egyensúlyt. Magyarország lakosai néhány év alatt elveszítettek másfél-két millió munkahelyet (a fekete- és szürkegazdaság felfutása miatt pontos számokat nem lehet mondani), és ebből a veszteségből a legnagyobb rész a cigányoknak jutott. A Kádár-rendszer sikeresen megsemmisítette a hagyományos cigány életstratégiáknak még a nyomait is, itt maradt hát egy nép már jó ideje irreleváns, ráadásul súlyosan sérült tradíciókkal, munka, a munkára alapozott megélhetés reménye nélkül.
Az egyéni menekülés útja, a többségi társadalomba való integrálódás persze – elvben – minden cigány előtt nyitva állt. Egy társadalmi struktúrából egy egészen másikba átlépni azonban nagyon nehéz feladat, rövid távon már-már a lehetetlenhez közelít. Különösen szerencsés körülmények között, áldozatos tanárok segítségével ezer gyerekből egynek sikerül. És ő is súlyos árat fizet érte – de ez már egy másik történet.
Ez tehát a harmadik réteg: a cigányok a rendszerváltás legnagyobb vesztesei.
A liberalizmus zsákutcája
A magyar társadalom véleményformáló tagjai kezdetben szinte semmit sem érzékeltek abból, hogy mi történt 1990-et követően a cigánysággal. Egy-két év múlva már érzékelték ugyan, de teljesen félremagyarázták a jelenséget: a negatív hatásokat elsősorban a magyar társadalomban meglévő, a múltból hozott és újraéledő rossz beidegződésekkel magyarázták, és létrehozták a vétkes többség, szenvedő kisebbség ellentétpárt.
A téves konstrukció megformálásában döntő szerepet játszott az általános politikai színtéren a rendszerváltással párhuzamosan kialakult polarizáció. A liberális értelmiség az első választásokon győztes jobboldalt a közvélemény szemében sikeresen pozicionálta a maradiság, úrhatnámság, szabadság-ellenesség, nacionalizmus bélyegeivel, és ebbe a képbe jól beilleszthető volt a cigány kisebbséggel szembeni nacionalista türelmetlenség is.
Az 1994-es országgyűlési választások eredménye a liberális véleményvezetők számára visszaigazolta a politikájuk célszerűségét. Ennek következtében gyakorlatilag standardizálódott a cigányokkal kapcsolatos elvárt attitűd: eszerint a bajokért egyedül a többségi társadalom a felelős, a cigányság a konfliktusban a szenvedő fél, és a kibontakozás egyetlen útja a többségi társadalom rossz beállítottságának, előítéletességének megváltoztatása. A liberális párt cigány jogvédőket emelt be a hatalomba, a liberális értelmiség által dominált média pillanatnyi megingás nélkül a lényegében kanonizált álláspontot tükrözte és erősítette, az attól eltérő álláspontok képviselőit pedig megbélyegezte, pellengérre állította.
Ennek két következménye lett. Az első, hogy a közönség elsajátította a kettős beszédet: bizalmas körben egyre keményebb véleményeket fogalmazott meg a cigánysággal szemben, nyilvánosan azonban vagy hallgatott, vagy a „hivatalos” véleményt ismételte. A liberális értelmiségnek az előítéletesség elleni küzdelme pontosan az ellenkezőjét érte el: a magyar lakosság az 1994-et követő másfél évtized során sokkal előítéletesebb lett, mint előtte volt, ez az előítéletesség azonban elfojtva lappangott, csak bizalmas, családi körben nyilvánulhatott meg.
Minden elfojtás frusztrációt szül. A magyar lakosság többsége nem volt ugyan ennek tudatában, de egyre jobban frusztrálódott már attól a ténytől is, hogy őszinte véleményét a cigányokról nem mondhatja el, nézeteit a hivatalos nyilvánosság károsnak, sőt bűnösnek minősíti, őt magát átnevelendőnek tekinti. Mi sem természetesebb, mint hogy az első politikai erő, amely áttörte a tilalomnak és elfojtásnak ezt a falát, kirobbanó sikert aratott.
A második következmény az volt, hogy a cigányság nem normakövető része a normasértésben felbátorodott. Jellegzetes példája volt ennek az önkényes lakásfoglalók ügye. Részben teljesen aszociális, a városi élet normáit semmibe vevő emberek az erkölcsi szabályokat és az írott jogot egyaránt megsértve feltörtek lakatlan városi lakásokat, és azokba beköltöztek. Rendszerint rövidesen kiderült, hogy ezek az emberek sem a házműködtetés, sem a közművek költségeiből nem vállalták a rájuk eső részt. Mikor a hatóság megpróbált fellépni velük szemben, liberális jogvédők hatalmas médiatámogatással szembeszegültek a hatóságnak, és kiálltak a normasértés mellett. Az erkölcsi szabályok és írott jog megsértésének polgárjoggá emelése természetesen nem maradt következmények nélkül. A hatóság végrehajtó emberei megtanulták, hogy ha nem akarnak a média pellengérjére kerülni, jobban teszik, ha szemet hunynak a cigányok jogsértései felett. A cigányok közül pedig egyre többen jutottak arra a következtetésre, hogy ami addig normasértésnek számított, azt a többség nem csupán tűrni, de egyenesen támogatni köteles.
A cigányokkal kapcsolatos liberális közpolitika zsákutcája a negyedik réteg.
A salemi boszorkányok
Egy történelem-elméleti tanulmányban, a hírhedett salemi boszorkányüldözéssel kapcsolatban írja Fenyves Katalin: „Nem mintha az irracionalitás hiányozna napjaink élményvilágából, csak éppen máshogyan artikulálódik: a salemi süldő lányok élményei nem feleltethetők meg a „Vízöntő kora”, a New Age eklektikus és szinkretikus, posztmodern stb. irracionalitás-élményeinek. A gazdasági leszakadás, a fizikai és hatalmi térvesztés viszont nagyon is átélhető kortárs tapasztalatok, és azt sem kell túl hosszan magyarázni, hogyan csatornázódhat be az ezek kapcsán keletkezett frusztráció valamilyen kollektív elégtétel iránti igénybe – ennek megtapasztalására olykor elég csak kimenni az utcára.”
A magyar lakosság az elmúlt húsz évet a válság erősebb és gyengébb hullámai sorozataként élte meg. A rendszerváltáshoz fűzött remények az emberek döntő része számára nem valósultak meg, a személyes sorsok többségében átmeneti, rövid szakasznak bizonyultak a fellendülések, amelyeket rendre még nagyobb visszaesés követett. Minden olyan társadalom, amely ilyen nem várt kudarc-sorozatot él át, valamilyen magyarázatot konstruál a jelenségre. A történészek ma már teljesen egyetértenek azzal, hogy az 1692-93 telén a massachusettsi Salem Village-ben és a közeli településeken lezajlott, tizenkilenc halálos áldozatot követelő boszorkányperek mély gazdasági feszültség lecsapódásai: Salem Village pozícióit vesztő, elszegényedő polgárai ütköztek meg a feltörekvőkkel, gazdagodókkal, a hatalmat átvevőkkel. A vádlók a vesztesek voltak – de nem azért vádoltak, hogy ezzel a „trükkel” kiszorítsák az ellenfeleiket, hanem mert a boszorkányságban véltek magyarázatot találni saját, számukra érthetetlen háttérbe szorulásukra. Ők hittek a boszorkányságban, és ez a hit érthetővé tette a számukra, hogy miért lettek ők a vesztesek.
A magyar lakosság többsége húsz év óta vesztes – és magyarázatot keres arra, ez hogyan történhetett. Okának kell annak lenni, hogy minden erőfeszítésem ellenére vesztes vagyok. A legkézenfekvőbb a politikai ellenség aknamunkája – innen a magyar társadalom zavarba ejtően mély politikai megosztottsága. De adódnak, legalább rész-magyarázatként a cigányok is. A fizikai és hatalmi térvesztés milliók napi tapasztalata, és az ez által keltett frusztráció igen könnyen csatornázódik be a cigányokkal szembeni kollektív elégtétel iránti igénybe.
Elkerülve a liberális zsákutcát, hangsúlyoznunk kell, hogy ez a magatartás nem valamilyen legyőzendő, átnevelendő rossz tulajdonságunkból, hanem a társadalom-lélektan egyik törvényszerűségéből fakad. Így működünk mi, az emberi társadalom, akár tetszik ez nekünk, akár nem. A cigányok tökéletesen alkalmasak a salemi boszorkányok szerepének betöltésére, még az eredeti megvádoltaknál is alkalmasabbak, hiszen tényleg bajok vannak velük. És aki – legalább virtuális – bitófára küldi őket, a kollektív elégtétel iránti igényt elégíti ki. Hogy ne rokonszenveznének sokan a vádlókkal.
Az ötödik réteg tehát a társadalmi frusztráció keltette irracionális bűnös-keresés. Hozzá kell tennünk, hogy a felsorolt rétegek nem csupán egymásra épülnek, inkább bonyolult kölcsönhatásban állnak.
Na jó, de mit lehet tenni?
Nincs gyógyítás helyes diagnózis nélkül. Az első, nem csekély feladat tehát, hogy a magyar értelmiség, majd annak segítségével a magyar társadalom konszenzusra jusson abban a kérdésben, hogy mi a baj a cigányokkal. Tudomásul kell venni, hogy egy száz éves társadalmi torzulás egy-két év alatt nem korrigálható, még a diagnózis szintjén sem. Legelőször a helyes irányról kell tehát konszenzusra jutni. Ez azért belátható időn belül nem reménytelen.
Közben a gyógyítást is el lehet kezdeni. A legfontosabb, hogy az állam egyértelmű, világos jelzéseket adjon arról, mit akar és mit nem akar. A normakövetést jutalmazni kell, a normasértést büntetni kell, gyorsan, egyértelműen, határozottan. Mintha valami ilyesmi el is kezdődött volna már.