Naptár

március 2024
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

Friss topikok

  • Frick László Intézet: @Pipas: Mitőllenne zavaros? A "cigányok"Magyarországon több korszakban többfelől,több okból és nem... (2021.04.11. 06:17) A vajda, aki nincs
  • csokosszaju: nem olyan sokára mi leszünk kevesebben...és akkor jaj nekünk (2020.05.28. 20:58) Gádzsóverés a Józsefvárosban
  • Dread Naughty: Csak jelzem, hogy a cigányság nem egységes forrásból származik(ahogy pl. a zsidók sem). Vannak az ... (2018.11.18. 18:13) Gének
  • HargitaIhenrIK: Csak mondom. Olyan megnyitojuk volt hogy csuhaj.. nmaahc.si.edu/ (2016.11.06. 03:21) Cigány múzeum
  • Szúrófény: Papír kell, bizonyítvány! Papír kell: bizonyítvány Azzal virít, aki hitvány! Tanult ő, férges esz... (2015.01.24. 07:59) Hócipő

A másik út – a közép-európai cigány történelem strukturális keretei

Bencsik Gábor 2011.08.09. 11:01

Az alábbiakban egy hosszabb tanulmány első megfogalmazásának részlete olvasható. A véleményeket, kritikai észrevételeket köszönettel fogadom.

Végső soron igazuk van azoknak, akik a ma sokak által vallott relativista felfogást követve azt állítják, hogy a cigányok története nem írható meg – a rekonstrukció értelmében semmiképp. Valójában egyetlen népé sem rekonstruálható a maga teljességében. Egy ember személyes története egy határig igen, hiszen abban szép időrendben követik egymást a különféle fontos és jelentéktelen események, de már a családjának története nem ilyen. Egy adott pillanatban az illető talán éppen ír, a lánya egyetemi előadást hallgat, a fia iskolában van, a felesége talán valami ügyét intézi, szóval mind valami mást csinálnak – és ez így megy óráról órára, napról napra, évről évre. Négy ember, négy kronologikus eseménysor – négy történet. Vannak bennük kitüntetett közös pontok is, például mikor megvették a lakásunkat, elutaztak nyaralni, de a történések legtöbbje külön szálon fut.



Hogy lehetne tehát megírni egy egész nép történetét? A történelemkönyvekben rendszerint nem is az található, hanem legtöbbször egy-egy állam vagy régió meghatározó közös ügyei körül forgolódó szűk csoport fontosabb eseményeinek ismertetése. Az államok esetében, akár dinasztikusan, akár nemzetállamként szerveződtek, ez az eseménysor megragadható. A hagyományos cigány társadalom azonban nem szerveződött sem így, sem úgy, ehelyett húsz-harmincfős, egymással csak alkalomszerűen érintkező csoportok, kompániák laza halmaza, és ezeknek a kompániáknak nem voltak sem az egész cigány népet illető közös történéseik, sem pedig olyan vezető rétegük vagy csoportjuk, amelynek tevékenysége az egész néppel lett volna kapcsolatba hozható, tettei az egész népre kihatottak volna. Az elitek tevékenységére felfűzött eseménytörténet módszerével tehát itt nem boldogulunk.

Ráadásul ezek a laza csoport-halmazok az adott többségi társadalmi környezethez illeszkednek, a különböző környezetekhez különbözőképpen. A cigányok múltbéli valósága országonként és régiónként az időben is változóan alapvetően különböző. Ezért a cigányok egyetemes története a történetírás hagyományos eszközeivel egyáltalán nem írható meg. Még a cigányok európai története sem. Amely munkák eddig a cigányok átfogó történetéről szóltak, valójában nem mások, mint a többségi társadalmak által rögzített és a szerző által kronologikus sorba rendezett reflexiók a cigányok mozgásáról és tetteiről, a nélkül azonban, hogy ezek a művek megragadnák azt az alapvető sokszínűséget, amely a cigányok múltbeli valóságát keretezte és meghatározta. Csak egy példa: az erdélyi szász városok a cigányok itteni megjelenésétől, a 15. századtól kezdve a 19. század végén kiteljesedő iparosodásig jól dokumentálhatóan igényelték és használták a cigányok munkáját, onnan háromszáz kilométerre a felvidéki (szepességi) szász városok a 18. században már bizonyosan nem tették ezt, és korábbról sincsenek meggyőző bizonyítékok rá.

A hagyományos cigány kultúra nem írott kultúra, a cigányok önmagukról nem hoztak létre írott forrásokat. Múltjuk megismeréséhez ezért nélkülözhetetlenek a közvetett források, a többségi társadalmak reflexiói. De azt világosan látnunk kell, hogy ezek a reflexiók az egymástól alapvetően különböző többségi társadalmak valóságához illeszkednek. A cigányoknak ezek alapján megkonstruált, reflexív története is sok különböző, párhuzamos történet együttese tehát. Számolnunk kell azzal is, hogy a többségi társadalmak a még a saját országuk cigányainak alapvető társadalmi jellegzetességeivel (például a jobb híján törzseknek nevezett életmód- és identitás-közösségekkel) sem voltak tisztában, a különbözőségek tükröződései, ha olykor be is kerültek az egykori forrásokba, ez az adatközlők akaratától függetlenül történt.

Ha pedig tovább akarunk hatolni a cigányok múltjába, akkor a reflexív történetírás hozadékának maximális kiaknázása mellett a kulturális antropológia eszköztárát is fel kell használnunk. Ez az a módszer, amellyel túl tudunk lépni a „tükör által homályosan” állapotán, képesek lehetünk a cigány múlt belsejébe hatolni, és végül is régiókon túl terjedő érvényességű megállapításokat tenni.

A strukturalista megközelítés
A tudományban nincsenek csodaszerek, jelentős új felismerések azonban vannak. Az embertudományban ilyen a strukturalizmus, annak felismerése, hogy hiteink, vágyaink, félelmeink, ismereteink, a környezet hatásaira adott válaszaink generációkon átívelő, az időben csak nagyon lassan változó struktúrát alkotnak, amelynek egyes elemei szorosan összefüggnek egymással, és alapvetően meghatározzák életünk kereteit. A felismerés elsőként, a 19. század végén a pszichológiában jött létre, a nyelvtudomány az 1930-as években vette át, és annak segítségével alapvetően megváltoztak a nyelv működéséről vallott nézetek. Az 1950-es években a strukturalizmus hódító útra indult a humán-tudományok minden területére, és nagy befolyást szerzett az irodalomelméletben és a művészettörténetben. A legnagyobb, a széles nagyközönséget is elérő sikert a kulturális antropológia területén érte el, ennek nyomán pedig a történettudományra gyakorolt máig ható befolyást.

Magának a struktúrának a működését a strukturalizmus legnagyobb hatású teoretikusa, az antropológus Claude Lévi-Strauss a kártyapartihoz hasonlította: minden játékos a maga ügyessége szerint, szabadon dönt a játék menetéről, de a szabályokat készen kapja, és ha azoktól eltér, kizárja magát a játékból. Éppen ez alapján sokan bírálják a megközelítést, mondván, hogy a valóság soha nem ilyen merev, az egyént és a társadalmat a lehetőségek megszámlálhatatlan sokasága veszi körül.

A történettudományban a poszt-strukturalista megközelítés egyfelől hangsúlyozza, hogy a strukturalizmus nagy távlata helyett, de legalább azzal párhozamosan a tudományos „mélyfúrás”, az egészen kis létszámú közösségekre és egyénekre lebontott kutatás nélkülözhetetlen, és olyan eredményekre vezet, amelyre a társadalmak egészét átfogóan vizsgáló strukturalizmus soha sem képes. Ez a mikrotörténelem néven ismertté vált megközelítés, amely Olaszországból indult ki a 70-es évek-ben, és máig az egyik meghatározó irányzat, vezető teoretikusa Carlo Ginzburg. Egy másik megközelítés, többek között Jacques Derrida filozófiai munkásságát követve azt vallja, hogy a múlt egyáltalán nem rekonstruálható, az arra való törekvés meddő. A történetírás által létrehozott szövegek, a narrációk valójában csupán önmagukat hozzák létre, olyan új minőséget, amely ugyan a múlt által hátrahagyott információ-töredékekből építkezik, de különbözik attól, egyfajta „igaz regény”. A történelmi szkepticizmus irányzata már egyáltalán nem hisz a történészi szövegek, konstrukciók múltra való érvényességében, azokat a múlttól tökéletesen elválasztja, és mint újonnan keletkezett jelenségeket értelmezi. Végül a strukturalizmus kritikájaként is felfogható az a Michel Foucault nevéhez köthető elgondolás, hogy a múlt nem folyamatos, hanem megszakítások, egymással nem szoros kölcsönhatásban álló történések sorozata, a folyamatos történelem csupán az utókor – hamis – konstrukciója.

A struktúra, mint értelmezési eszköz azonban mindettől nem veszíti el az érvényességét. Teljesen igaza volt Jacques Lacannak, amikor kijelentette, hogy a struktúrák igenis kivonulnak az utcára; éppenséggel a struktúrák azok, amelyek arra késztették a párizsi diákokat, hogy 1968 tavaszán kivonuljanak és tüntessenek. (A sokat idézett mondatot - "a struktúrák sohasem vonulnak ki az utcára" - 1968 májusában, a párizsi diáklázadások idején egy diák írta fel a Sorbonne egyik tantermének falára. Jacques Lacan egy Foucault-előadás vitájának résztvevőjeként vitatta ennek az állításnak az érvényességét.) A történelmet emberek csinálják, de nem a struktúra ellenében, még csak nem is attól függetlenül, hanem az által meghatározott módon.

A társadalmi struktúra, akár csak a Braudel-i hosszú történelmi időtartam, a longue durée minden kritika ellenére él és virul, miközben jól megfér a rövid időtartamú elemzésekkel és lokális, akár egyéni szintre bontott kutatásokkal éppúgy, mint a diszkontinuitás ezer megnyilvánulásával. Virulását többek között annak köszönheti, hogy az egyetemes történelem bizonyos szegmensei szinte csak ennek a megközelítésnek a segítségével konstruálhatók elbeszéléssé. Ahol nincsenek kiemelkedő történelmi személyiségek, ahol az írott források hiányosak, ott a struktúrák feltárása révén tölthető be az eseménytörténet hiátusainak legalább egy része.

A történetfilozófia meghatározó nyugat-európai művelői el vannak kényeztetve: hatalmas, évszázadokat felölelő írott forrásanyag áll a rendelkezésükre. Módszertani vitáik is többnyire evidenciának tekintik a források bőségét. Más népek azonban kevésbé szerencsések, forrásaik, különösen a mikrotörténeti kutatásra alkalmas források felettébb szűkösek. Megint más népeknek pedig saját, önmaguk által alkotott forrásaik szinte egyáltalán nincsenek. A cigányok története éppen ilyen: kevés forrás (az is közvetett), a legutóbbi évtizedekig a politikatörténeti szereplők szinte teljes hiánya, hozzá hatalmas területen való szétszórtság, eseménytörténeti soktörténelműség. A történeti információknak ez a homályos, kusza, hiányokkal teli halmaza a történelmi antropológiát segítségül hívó strukturalista megközelítés segítségével azonban koherens, a sokféleséget rendszerbe illesztő elbeszéléssé formálható.

Az alábbi tanulmány egy ilyen rendszer létrehozására, a Kárpát-medencei cigányság társadalomtörténetének rendszerszerű értelmezésére tesz kísérletet, a legkevésbé sem titkolva azt az ambíciót, hogy az értelmezés segítségével sikerüljön közelebb jutni a cigányság mai viselkedésmintáinak megértéséhez is. Azért csupán a Kárpát-medencei cigányságot vizsgálja, mert az európai nagyrégiók, így az Ibériai félsziget, a francia-német terület, a brit szigetek, Itália, Skandinávia, a Balkán és a lengyel-balti-orosz terület cigányságának társadalma, annak időben való alakulása sok hasonlóság mellett sok különbözőséget is mutat. Az alapok kétségkívül közösek, és a közép-európai ismeretek a különbözőségek feltárásához is hozzájárulhatnak.

Négy sarokpont
Valószínűleg nem tévedünk, ha a társadalmi struktúrát olyan térszerkezetként képzeljük el, mint a kémikusok gömbökből és azokat összekötő pálcikákból álló molekula-modelljei. A gömbök az egyes strukturális elemeket, vagy ha úgy tetszik, sarokpontokat szimbolizálják, a pálcikák a közöttük fennálló kölcsönös kapcsolatot – akárcsak a molekulák esetében.

A társadalmi struktúra sarokpontjaiból akad számos olyan, amely a kultúrák legtöbbjében fellelhető, és akadnak specifikusak is. A hagyományos cigány társadalmi struktúra megértése szempontjából célszerűnek látszik négy olyan strukturális sarokpont kiemelése, amelyek a cigányságot kivéve a legtöbb kultúrában közösek. Ezek: 1., a földhöz (területhez) való kötődés, 2., a hatalom és azzal összefüggésben a hierarchia, 3., a felhalmozás, valamint 4., a hasonulás a saját közösséghez és különbözés a többiektől.

I. Föld
Az emberi civilizáció a kezdetek óta, mind a mai napig elsősorban területi alapon szerveződik – ez az állati létből hozott örökség. Nincsenek olyan ismereteink, amelyek azt mutatnák, hogy akár a civilizáció hajnalán, a Homo sapiens kialakulásakor bármely emberi közösség közömbös maradt volna a területi szerveződés iránt. Arról viszont igen, hogy az egyes közösségek területet foglaltak, és erről a területről igyekeztek távol tartani a közösséghez nem tartozókat. Az írásbeliség korának története jelentős mértékben az egyes közösségek területszerzésért folytatott küzdelmének története. Bár a haza fogalma, ahogy mi ismerjük, újkori konstrukció (ha az ógörög történelemre gondolunk, inkább re-konstrukció), a területhez való kötödés az emberi civilizáció egyik sarokpontja.

II. Hatalom
Ahhoz, hogy egy közösség megtarthassa a maga területét, esetleg növelhesse azt más közösségek kárára, erői koncentrációjára van szükség. Ezt csak hatalmi hierarchiába tagolódva érheti el. Olyan társadalmi szerkezetre van szüksége, amelyben a kiválasztottaknak hatalmukban áll a közösség tagjait és erőforrásait a közösség érdekének szolgálatába állítani abban az esetben is, ha az érintett tagok személyes érdekei ezzel nem esnek egybe. A civilizáció mozgása ennek a hatalmi hierarchiának a tökéletesedése irányába halad: a hatalom az egyre kifinomultabb erőkoncentrációs technikák segítségével egyre nagyobb létszámú közösség számára egyre nagyobb területet képes megszerezni és megtartani. (Más kérdés, hogy egy adott társadalmi szerkezet viszonyai között ennek a növekedésnek szemlátomást határai vannak. Eljátszhatunk a gondolattal, hogy a középkorból az újkorba lépő Nyugat-Európában a francia állam érte el (rengeteg háború árán) a területi növekedés felső határát, a német állam viszont túlnőtt rajta, a széthúzó erők meghaladták az összetartókat, és a német birodalom államok százaira esett szét – ez azonban egy másik történet.)

III. Felhalmozás
Azoknak, akik a hierarchia hatalmi pozícióit betöltik, arra van szükségük, hogy akaratukat rá tudják kényszeríteni a többiekre. Olyan helyzetbe kell kerülniük, hogy a közösség tagjainak egy kisebb vagy nagyobb részét érdekeltté tudják tenni parancsaik követésében, illetve ellenérdekeltté azok megtagadásában – magyarán rendelkezniük kell a jutalmazás és büntetés (a bannum) eszközével. A vezetőknek ezért folyamatosan a javak olyan mennyiségét kell megszerezniük, amelyből folyamatosan sok más embernek – a jutalmazottaknak és a büntetés végrehajtóinak – is tudnak adni. Olyan mechanizmusokra van tehát szükség, amely a javakat a hatalmi pozícióban lévők felé áramoltatják. A javakat össze kell gyűjteni, fel kell halmozni. A javak koncentrációja nélkül nincs hatalom.

IV. Hasonulás és különbözés
Közösség csak úgy jöhet létre, ha annak tagjai valamilyen mértékig hasonlóak egymáshoz. Fel kell hogy ismerjék egymást, és osztozniuk kell ismereteikben, hiteikben, törekvéseikben, a környezet hatásaira adott válaszaikban ahhoz, hogy elkerüljék a szakadatlan belső konfliktusokat. Ugyanakkor különbözőnek is kell lenniük a többi közösségtől, hogy felismerhessék a nem közéjük tartozókat, és azokkal szemben felléphessenek, alkalmazhassák az eltávolítás akár szelíd, akár erőszakos technikáit.
  Föld, hatalom, felhalmozás, hasonlóság – ez a négyes struktúra két különböző társadalmi szerkezethez nyújt alapot: az egyhelyben lakó és a vándorló társadalomhoz. Úgy tűnik, hogy az írásbeliségre, mint strukturális sarokpontra elsősorban az egyhelyben lakó társadalmaknak van szükségük, az írás az ő struktúrájuk szerkezeti eleme, a vándor társadalmak alapvetően szóbeli közléssel élnek.

A cigány megoldás – a negáció
Némi leegyszerűsítéssel azt mondhatjuk tehát, hogy a különböző gyűjtőfogalmakkal – törzs, nép, nemzet, állam – leírt emberi közösségek a föld, a hatalom, a felhalmozás és a hasonlóság-különbözőség négyes szerkezetének viszonyai között élik mindennapjaikat a kezdetek óta. A több ezer többé-kevésbé autonómnak, önálló történelmi szereplőnek tekinthető egykori és mai közösség között Európában csupán egy van, amelyik felbukkanása óta nem ezt teszi.

A hagyományos cigány kultúra egyedülálló képességgel rendelkezik: képessé teszi a cigányokat bármely társadalomtól különbözőnek maradni anélkül, hogy az adott társadalomban kiváltanák az eltávolításukra irányuló reflexeket. Ez úgy vált lehetségessé, hogy a felsorolt négy strukturális sarokponthoz való viszonyuk alapvetően különböző a többiekétől.

Először is megvalósították a hasonuló különbözőséget. Átvették a befogadó társadalmak vallását, mesevilágát, ruházkodását, konyhakultúráját, technikáit – mindazokat, amelyeknek különböző volta okot adhatott volna az eltávolító mechanizmusok beindulására. A vallás ebben a tekintetben érthető módon kulcsszerepet játszott: a többségi társadalmak semmiképpen nem engedték volna meg, hogy a cigányok akár csak „házi használatra” a befogadókétól eltérő vallást kövessenek, hiszen azzal nyomban beindították volna az eretnekségüldözés mechanizmusát. Az önálló, sajátos világkép még a cigány népmesékbe sem rejtőzhetett el, mert az eretnekség üldözői ott is nyomára akadnak, ami a cigány népre nézve könnyen végzetessé is válhatott volna. A cigány különbözőség tehát az erőhatások elöl elhajló, engedékeny, mégis markáns különbözőség volt.

Ehhez a hasonuló különbözőséghez pedig a másik három sarokpont teljes negációja társult. A cigányság társadalmának strukturális elemévé vált, hogy 1; nem hajlandó területet birtokolni, 2; sem a saját társadalmán belül nem alkot hatalmi hierarchiát, sem a külső hierarchiához nem illeszkedik, és 3; nem halmoz fel javakat. Hangsúlyozzuk: nem a felsoroltak puszta hiányáról van szó, hanem tagadásukról, a területbirtoklás, a hatalmi hierarchiában való részvétel és a javak felhalmozásának szándékos elutasításáról, még abban az esetben is, ha a befogadó társadalom ezt szorgalmazta. A cigányságnak erre nagyon jó oka volt. Ez volt az egyetlen esély arra, hogy cigánynak megmaradjon.

Mindehhez azonban még egy tulajdonságra is szükség volt: a társadalmi termeléshez való illeszkedés képességére. Magyarán arra, hogy a befogadó társadalmak hasznát vegyék a cigányságnak, szükségük legyen rá olyanként, amilyen. Mindezeknek a tényezőknek az együttes hatása, különös egyensúlya tette lehetővé, hogy a cigányság önálló népként létezhessen más népek között.

Hangsúlyoznunk kell, hogy ezekben a társadalmi magatartásformákban elhanyagolható a személyes akaratok szerepe. A jelenséget inkább a zárhoz és a kulcshoz lehetne hasonlítani: Európa zárját nagyon sok nép próbálta nyitni, némelyik sikerrel, mások eredménytelenül. A cigányok nagyon sajátos kulcsa beleillett a zárba.

Folytatás következik

3 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://ciganyokrol.blog.hu/api/trackback/id/tr673136451

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Sparhelt · www.sparhelt.hu 2011.08.11. 16:33:39

De mire volt jó nekik ez a fajta negáció? Mármint teremtett-e valamilyen értéket a közösség számára, vagy inkább kártékony volt? Ha feladják az elveiket, lehettek volna olyan közösség a befogadó társadalomban, mint mondjuk a svábok vagy a tótok..

Bencsik Gábor · http://www.magyarmercurius.hu 2011.08.11. 17:35:42

@Sparhelt: A következő részben igyekszem erre a kérdésre válaszolni. A lényeg: így maradhattak meg különbözőnek.

Sodan 2011.08.20. 20:41:36

Végtére is a cigányoknak nincs igazi őshazájuk,Inda is csak elmélet kérdése.A Cigányokkal szembe minden korban a hatalom cigányellenes törvényeket hoz,mint napjainkban is.Sokszor hallani szélső jobb berkekben, hogy a hazai cigányok nem magyarok, csak magyar állampolgárok.Pedig igazi hazafiak épp úgy harcoltak -e hazáért mint bármelyik magyar állampolgár.
Pedig tudjuk jól, hogy a magyar kevert nép igazi vér magyar nincs.A Politika befolyásolta a cigányok származási helyét lehetne akár Egyiptom is, hisz fáraó gyermekeinek is vallották magukat annak idején a cigányok.
süti beállítások módosítása