A berlini fal leomlott, de a világ sajnos nem maradt hasonló falak nélkül. Némelyik csak néhány méteres, de akad soktucat kilométeres is. A berlini fallal együtt közös bennük, hogy építőik a fal egyik oldalán élőknek a másik oldaiaktól való megvédésére hivatkozva emelték őket. Valójában embereket választanak el egymástól – a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt.

 

E falak egyre nagyobb hányada a cigányok ellen emeltetik. És az ilyen cigányfalak száma minden tiltakozás ellenére egyre nő. A világ pedig lassan megszokja a létüket, a tiltakozó hangok elhalkulnak, a falak belenőnek a környezetükbe. 

 

Ezek a falak a politikailag korrekt, közkeletű nevén píszí politika kudarcának ékes bizonyítékai. Az elmúlt évtizedekben az egész fejlett világban az az úgynevezett „jogvédő” szemlélet uralkodott, amely megtiltotta az embereknek, hogy a másfélékkel kapcsolatos nézeteiket kimondják. A nézetek természetesen nem változtak, a tilalom azonban elfedte azt, hogy a baj, a feszültség egyre növekszik. És mikor a modernkori liberalizmus gyakorlatilag csődöt mondott, a rég elfojtott feszültség felszínre tört. Hovatovább már a falak a csillapítás eszközei.

 

Szögezzük le: a fal semmire sem megoldás. Sem ebben az ügyben, sem másban. Az embereket elválasztó falakat le kell bontani. De ez csak úgy lehetséges, ha mellé a dolgok nevén nevezésének joga is párosul. Az európai cigányság társadalmai súlyos torzulásoktól szenvednek, amitől jócskán szenved a környezetük is. Ez így nem maradhat, ezen változtatni kell, akkor is, ha aggasztóan sok cigány ember nem akar változtatni rajta, ha neki megfelel koszban élni, a környezetén élősködni. A megszoksz vagy megszöksz népi bölcsessége itt nem működik, mert nincs hová megszökni. Csak a megszoksz marad: a cigányok számára a modern európai normák „megszokása”, a többiek számára pedig a cigányoké.