Mi magyarok jó százötven éve, Széchenyi Istvántól megtanultuk, hogy nyelvében. Széchenyinek persze igaza volt akkor, amikor ezt a kijelentést tette, és lényegében igaza van ma is. A gondolatot azonban ki kell egészítenünk, teljes értékűvé kell tennünk ahhoz, hogy a nemzetek mibenlétéről megtudjunk fontos dolgokat.
A nemzet valójában szociokulturális konstrukciójában él. Lehet, hogy tévedek, de azt hiszem, hogy ezt a fogalmat magam vagyok bátor világra hozni ehelyt, itt a blogon.
Szociokulturális konstrukciónak nevezem az ismereteknek, vélekedéseknek és szokásoknak azt a teljes körét, amely egy adott közösségben közös. Ide értve a nyelvet, a közösségi önképet, a többi népekről alkotott képzeteket, az élet szabályait, a jóról, rosszról, tisztáról, tisztátalanról, megteendő és tilalmas dolgokról, viseletről, főzésről és étkezésről, általában az élet minden tudnivalójáról alkotott nézeteket.
Ennek a konstrukciónak egyik tartópillére a nyelv. De nem nélkülözhetetlen tartópillér. A svájci nemzet például a legkevésbé (három) nyelvében él, az ír és a skót sem ezt teszi, nem beszélve az újvilág néhányszáz éves nemzeteiről. Afrikában ugyanakkor bőven vannak olyan, saját nyelvet beszélő közösségek, amelyek nem alkotnak nemzetet (bár ebben bizonytalan vagyok). A saját, a többitől elkülönült nyelv tehát a nemzetalkotó szociokulturális konstrukció egyik fontos, de nem kizárólagos megnyilvánulási formája. Igazából a számtalan elem közül egyik sem kizárólagos. Magának a konstrukciónak a léte a döntő.
Honnan jön ez a konstrukció? Egy biztos: nem a génekből, nem a biológiai leszármazásból. A rasszizmus legnagyobb tévedése, hogy biológiai örökítő-anyagok alapján vezet le szociokulturális konstrukciókat. Holott az ok-okozati összefüggés fordított: a konstrukciók tartanak egyben közösségeket. Hozzá kell tennünk, hogy ezeket a konstrukciókat eredetileg, az újkor előtt mindig egymással genetikai kapcsolatban álló közösségek hozták létre – másképp nem is lehetett, hiszen az egyének ma ismert mobilitása korábban nem létezett, az emberek kilencvenkilenc százaléka egész életét egy néhány kilométer sugarú körön belül élte le. Ám amint ezek a nemzetképő konstrukciók létrejöttek, a biológiai leszármazás szerepe megszűnt. Ha egy nemzet megszületett, többé már nem volt szüksége arra, hogy tagjai endogámok legyenek, csak egymás között házasodva őrizzék a leszármazás folytonosságát.
Sokat idézett, igen szemléletes példa: a catalaunumi csatában, ahol a hunok megütköztek a nyugatrómai birodalom seregeivel, a hun hadseregben több volt a germán, mint a hun. A hun birodalom ugyanis nem egy nemzet területfoglalása volt, hanem egy szociokulturális konstrukcióé, amely a hunok körében jött létre, de másutt is hatékonyan működött. Magának a római birodalomnak is ez a lényege: nem Róma város lakói szaporodtak el, hanem az általuk kifejlesztett államműködtetési „technológia” terjedt el, és így a legkülönfélébb származású embereket tette a birodalom közösségének, ha úgy tetszsik nemzetének tagjaivá.
Ezért bár érdekes és fontos, nem meghatározó a magyar nép genetikai eredete sem. A meghatározó az a szociokulturális konstrukció, államalkotó technológia, amelyet a magyarság valamikor a 7-8. században kialakított, és amely konstrukció kiállta a történelem próbáját, birtokosait egy évezredre a Kárpát-medence uraivá tette, függetlenül azok genetikai hátterétől.
A különféle szociokulturális konstrukciók a környezeti kihívások hatására alakulnak ki. Az életképesek rengeteg kezdeményezés közül szelektálódnak. Nem arról van szó, hogy egyes népek okosabbak, mint mások, hanem a körülmények összejátszásáról, a kihívásokra adott válaszok rendszerbe szerveződéséről. A logika Arnold Toynbee leírása szerint működik: a túl gyenge kihívás nem kényszeríti ki a legjobb megoldást, a túl erős kihívás megtöri a támadott konstrukciót. A történelem szelekciója azokat a népeket teszi sikeressé, amelyeket optimális erejű kihívások (optimal challenges) érnek, és azok maradnak tartósan sikeresek, amelyek a megváltozott körülmények kihívásaira új válaszokat képesek találni.
A különféle népekhez köthető szociokulturális konstrukciók szüntelen harcban, versengésben álltak és állnak egymással, kihívást jelentettek-jelentenek egymás számára. A történelem tanúsága szerint ezeknek a konstrukcióknak a sikeressége, hatékonysága nem állandó, hiszen a környezetük sem az. A középkori mongol „államtechnológia” kezdetben elsöprően hatékonynak bizonyult, népek egész sorát vette birtokába, ám utóbb nem volt képes alkalmazkodni a változott viszonyokhoz, és majdnem teljes vereséget szenvedett. Hasonlóan járt – hogy csak a saját történelmünkből vegyük a példát – az oszmán birodalom.
A mi magyar konstrukciónk elég tartósnak bizonyult, én a tízes skálán megadnám neki a kilenc pontot. És a hozzánk legközelebb álló konstrukció szerintem a szlovák – majdnem teljesen egyformán viselkedünk, csak a nyelvünk eltérő.
És most térünk a cigányokra: természetesen nekik is megvan a maguk szociokulturális konstrukciója. Ez valamikor a 10. század előtt jött létre, egy bizonyos társadalmi szituációhoz illeszkedve, annak kihívásaira adott válaszul. A lényege meggyőződésem szerint a vándor fémműves életforma, kiegészítve egy sajátos, máshol nem ismert magatartással: azzal, hogy a külsőségekben a környezethez való nagyfokú alkalmazkodás a belső identitás nagyfokú változatlanságával, vitalitásával párosul. Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy ez a konstrukció nem tudatos alkotás (egyik sem az), hanem a környezet hatásaira adott válasz. Még pontosabban a környezet hatásaira adott válaszok közül az, amely alkalmasnak, működőképesnek bizonyult.
Annyira működőképesnek, hogy a cigányok Indiát, tehát a létrehozó hatáskörnyezetet elhagyva is képesek maradtak cigányok maradni, népmegtartó technológiájuk teljesen más környezetben is releváns maradt. Ebben a fémműves mesterség mellett szerepet játszott – ahogy már szó volt róla – a föld és a hatalom iránti közömbösségük. Újra és újra hangsúlyozom: nem a cigányok döntöttek úgy, hogy közömbösek maradnak a földbirtoklás és a hierarchizált hatalom iránt, hanem a többek között ezen tulajdonságokat hordozó szociokulturális konstrukció hozta létre és tartotta meg a cigányokat. Nem a népek alkotják szociokulturális konstrukciójukat, hanem az hozza létre a népeket.
Csakhogy a cigányok konstrukciója az ipari forradalom, helyesebben az annak nevezett gyökeres társadalmi átalakulás (urbanizáció, tömegtermelés, közoktatás, tömegközlekedés, stb.) kihívásaira nem tudott érvényes válaszokat adni. Mint láttuk, nagyobb, sikeresebb népekkel és megesett már ilyesmi, ám ez most itt ég a körmünkön, ezért nagyobb szabásúnak látszik.
Hogy mi következik mindebből? Kissé félek kimondani, mégis megteszem: az integráció egyetlen útja a sajátos cigány szociokulturális konstrukció feladása. Ami nem egyenlő a cigány identitás feladásával. Európa egymáshoz jól illeszkedő konstrukciói alkalmasak sokféle identitás őrzésére – többek között a magyaréra is. A cigányságra nem kisebb feladat vár, mint hogy saját szociokulturális örökségének jelentős részét feladja, és az európaihoz illeszkedő új konstrukciót hozzon létre. Lehet, hogy ez nagyon elméletinek hangzik, de azt hiszem, mégis ez a lényeg.
Mostani képünkön erdélyi, közelebbről szászföldi vándorcigány kompánia látható. Egy eddig nem azonosított fényképész egész sorozatot készített erről a csapatról, és – amint erről már írtam – vagy két tucat féle képeslapon adta közre a felvételeket. Ezek közül a legkorábbról datált (postabélyegzett) 1899-ből való, a fényképek tehát vagy ebben az évben, vagy előtte készülhettek. A család archaikus életmódjára a modern társadalom még alig hatott, a képen olyan szituációt láthatunk, amilyet száz vagy kétszáz évvel korábban is láthatott, aki arra járt.
