Cigányügyi konferencia zajlott október 26-27-én a budai várban, a Magyar Kultúra Alapítvány épületében. Sok minden elhangzott, sok okos ember hallgatta élvezettel a saját hangját, voltak bőven öntetszelgő szereplések, de voltak elgondolkodtató és olykor szívszorító szavak is. Amit például Somos László plébános elmondott a kaposfői cigánytelepen, a helybéli vend köszörűs cigányok körében végzett, két évtizede tartó munkáról, attól bizony leesett az állam.
Ezek az emberek a hatvanas években még az erdőben éltek, azóta egy olyan telepen, ahol egy szem nyomókút szolgáltatja a vizet, az út földes (poros vagy sáros, az időjárás szerint), a házakban nincsenek székek és asztalok (tányérok sem nagyon), a fekvőhely az egyetlen bútor. A felnőttek közt alig akad, aki olvasni tud, kivétel nélkül mind munkanélküliek, kukázni járnak Kaposvárra. És a plébánia mellett létrehozott somoskői tanoda húsz év munka után eljutott oda, hogy ma már minden (!) cigány gyerek elvégzi a nyolc általánost, és senki sem bukott osztályismétlésre. Aki dolgozott ezen a területen, az tudja, hogy ez mit jelent. Somos László nem ír könyveket, nem vezet blogot, viszont a munkatársaival megment évente tíz-húsz lelket.
A csuda vigye el, mondta a konferencia szünetében Báthory János néprajzkutató, lehet, hogy több haszna lenne, ha karácsonykor kimennék levest osztani, mint hogy tanulmányokat írok. Nyilván a kettő nem áll szemben egymással, de azért van mit végiggondolni ezen.
A tanulmányíróknak ideje kalapot emelniük azok előtt, akik egyenként mentik meg a lelkeket, anélkül, hogy valaki is hírüket hallotta volna.
Ha másért nem emelünk kalapot, legalább önmagunkért. Mert ha nincsenek olyanok, akik egyenként, személyenként megmentenek leszakadt cigányokat, akkor hamarosan nagy bajban leszünk. Ismert adatok, de azért ismételjük meg újra: ha minden a jelenlegi mederben folyik tovább, negyven év múlva már csak nyolc millióan leszünk magyar állampolgárok, és közülünk minden negyedik, vagyis két millió cigány. A dolgok természetesen soha nem maradnak ugyanabban a kerékvágásban, de afelől aligha lehet kétség, hogy a cigány lakosság aránya folyamatosan nőni fog.
És nagyon nem mindegy, hogy milyen cigány lakosságé. A radikálisok kútmérgező ostobasága ellenségeinkké teszi a cigányságot, megakadályozza a cigány-magyar kettős identitás elterjedését, és bővítve újratermeli a nyomort. Tessék végre megérteni: nincs más út, mint a kaposfői. Nincs más út, mint pénzzel, energiával, áldozatossággal – és igen, nem félek kimondani: szeretettel – a leszakadó cigányságban, legalább az új generációkban felébreszteni a vágyat a mi életmódunk, a mi kultúránk, a mi értékrendünk iránt. Csak nem képzelik holmi jobbikos fafejek, hogy ezt lágerekbe zárással el lehet érni?
Mostani képünk egy olyan jelenetet ábrázol, ahol talán elkezdődött a kaposfői út. Vándorcigány család társaságában Erdős Kamill látható rajta, az az ember, aki rövid életének utolsó tíz éve alatt páratlan életművet hozott létre a cigányságról. Őt még nem az integráció szándéka vezette, hanem a nyíltszívű és szakszerű megismerés. Senki előtte nem került olyan közel a cigánysághoz, mint ő, és azóta sem sokan.
Tanulmányainak egy vékony kötetben elférő gyűjteményét minden cigánysággal foglalkozónak kötelező elolvasnia, mindenekelőtt hogy megtudja, milyen alapállással kell ennek a munkának nekifogni.
