Meglett a kiskunlacházi gyilkos. És nem cigány. Kiderült, hogy azok, akik a város polgármesterével az élükön tüntetéseken vádolták meg a cigányokat a gyilkossággal, és felindult hangon követelték a cigánybűnözés felszámolását, tömeghisztéria részesei voltak. Rosszabb időkben ilyen helyzetekből nőnek ki a lincselések, vernek agyon vagy akasztanak föl valami szerencsétlen arra járót abban a meggyőződésben, hogy éppen igazságot szolgáltatnak.
Lehet, hogy időben jött ez a keserű lecke. Húsz évnyi hazug, agresszív elfojtás után mindenki számára váratlanul felszakadt a gát, és a cigányokkal kapcsolatos indulatok zavaros árként rohannak szét az országban. Ennek az árnak a hátán politikai hullámlovasok szörfölnek éppen a hatalomba, mit sem törődve azzal, hogy micsoda pusztítást végez a kavargó víz alattuk. A tömeghisztéria által elsodort emberek most jól teszik, ha újra, higgadtan végiggondolják a dolgot. Nem azért, mert egy másik hullám lovasa, Kolompár Orbán erre felszólított – ő igazán nem az az ember, akinek bármilyen erkölcsi kérdésben szava lehet –, hanem mert a leckékből tanulni kell.
Ami nem könnyű. Emlékezzünk a Moszkva téri cigány Józsika esetére. Valaki hasba szúrta őt a 21-es buszon, amire már másnap liberális tömeghisztéria tört ki, tüntetésen követelték a cigányellenesség felszámolását, a randalírozó szélsőjobb megfékezését. Aztán kiderült, hogy Józsikát (aki amúgy a kriminalitás határán élő, agresszív személyiség) egy cigány szúrta hasba. A tüntetés egyik szónoka elnézést kért, visszavonulót fújt. De a többiek azóta sem ismerik be, hogy alaptalan hisztériakeltés volt, amit tettek. Ellenkezőleg. Újra és újra elmondják, megírják, hogy alapvetően igazuk volt, fel kell számolni a cigányellenességet, meg kell fékezni a szélsőjobb randalírozását, és különben is, ott a buszon senki sem segített Józsikának, nyilván azért, mert cigány – ez is bizonyítja, hogy milyen cigányellenesek az emberek. Kiskunlacházával kapcso-latban most meg azt hallani, hogy lehet hogy ez a gyilkos éppen nem volt cigány, de attól még a helyzet ugyanaz, a tüntetés jogos volt, fel kell számolni a cigánybűnözést.
Hát ez így nem megy. Az érzéseknek éppúgy gátat kell vetni, mint a folyóknak. Akármennyi sérelem éri is az embert, soha nem juthat el oda, hogy az indulatai alapján alkosson ítéletet. Kiskunlacháza népe a szörnyű gyilkosság másnapján már biztos volt benne, hogy a cigányok a tettesek. A kívülálló azt gondolta, biztosan tudnak valamit, csak még nem tudják bizonyítani. Az ott lakók is azt gondolhatták, hogy a másik tud valamit, biztosan okkal van ott a tüntetésen. És most kiderült, hogy senki nem tudott semmit, mert a cigányokat illetően nem is volt mit tudni. Ilyen, az érzelmek felkorbácsolta, minden tényt nélkülöző bizonyosságra többet nem szabad jutni. A liberális elfojtás helyét nem foglalhatja el a lincselő igazságtétel.
Ami nem jelenti azt, hogy el kellene hallgatni a jövőnket fenyegető bajokat. A magyarországi cigányság fenyegetően súlyos társadalmi feszültségek okozója és elszenvedője. Körükben hátborzongatóan magas a bűnözők aránya sok az aszociális, agresszív ember, kiugróan magas azok aránya, akiket segélyek révén a közösségnek kell eltartania, ugyanakkor nagyon sokan beszorultak a munkanélküliség, a szegénység csapdájába, és magukban képtelenek kikecmeregni onnan.
Rengeteg a tennivaló, és minden előrelépésnek az őszinte beszéddel kell kezdődnie, ki kell mondani, hogy a magyarországi cigányság felelősséget visel azért a helyzetért, amiben él. Ki kell mondani, hogy vannak bűnelkövetés módok, amelyek a cigányságra jellemzőek, hogy a körükben kiugróan magas a visszaesők, tehát a bűnöző életmódra berendezkedők aránya, hogy a cigányok közt gyakori környezetük csoportos terrorizálása, hogy sokan hajlamosak a verbális agresszióra, magyarán üvöltve követelőznek és fenyegetőznek, ha kell, ha nem. Ki kell mondani, hogy agresszív magatartásával sok cigány felnőtt és gyerek saját magát szegregálja, mert a jóérzésű emberek elmenekülnek a közelükből.
Ki kell mondani, hogy a cigány értelmiség különösen nagy felelősséget visel a kialakult helyzetért. Hogy sokan a kisebbségi önkormányzati rendszert csak megélhetési forrásnak tekintik, hogy a cigányok felzárkóztatására szánt pénzek eltűnnek a kezükön, hogy egyre csak követelőznek, de szolgálatot nem vállalnak, hogy a cigánysoron csak akkor mutatkoznak, ha ott a híradó kamerája.
Az úgynevezett liberális jogvédőkről a közelmúltban már ítéletet mondott az ország. Hónapok kérdése, és távoznak az ország közéletéből, legalábbis a jelenlegi pártformációban. Az agresszív elfojtás politikája, amelyet eddig teljes állami segédlettel, széles médiatámogatással vittek, megbukott.
De annak helyét nem vehetik át az indulatok. Többé nem lehet az a vád alapja, hogy nyilván ők voltak, ki más lett volna. Ha a liberálisok nem tanulnak a maguk leckéjéből, az az ő bajuk, a polgárok ítéletet mondanak róluk. De nekünk, akiknek az ország jövője a fontos, nem szabad ugyanezt a hibát elkövetnünk. Most ideje tanulnunk a keserű leckéből, és nekifognunk a szívós, kitartó, megfontolt munkának.
Mostani képünk afféle vasárnapi festő, jó kezű dilettáns munkája, a cigányábrázolás képi közhellyé, idegen kifejezéssel vizuális toposszá válásának jellegzetes példája. Amint már eddig is igyekeztünk bizonyítani, a cigányokról régóta készülnek képek. Ezen ábrázolásokon fokról fokra teret nyertek azok a képi közhelyek, amelyeket a közönség is ismert, és amelyeket el is várt.
Az úgynevezett magas művészetből a cigányság a 20. század második évtizedére eltűnt, a dilettánsok azonban annál szívesebben éltek vele, végtelen sorozatban gyártva szép cigánylányokat, kalapos, nagybajúszú férfiakat, tenyérjós öregasszonyokat és hasonlókat. Főleg a fekete hajú, gyöngyfogú cigánylányok voltak népszerűek, több kevesebb erotikával fűszerezve.
