Az elmúlt húsz évben a cigányügyeket illetően legalább egy jelentős változás biztosan végbement: a cigányokat többé nem lehet kihagyni a róluk szóló döntések meghozatalából. Reprezentatív képviseletük nincs (esett már erről szó, lásd Cigány párt, június 11., és egyebek), növekvő befolyással rendelkező értelmiségi elitjük azonban már van. Komoly kezdeményezés ezen a területen immár nem indítható valamilyen cigány vezető bevonása nélkül.
Ma kétféle cigány vezetővel lehet találkozni. Az egyik a hivatásos politikus. Ilyen az 1990-et megelőző hat évszázadban nem volt, most viszont már van. Teljesítményük legalábbis kétséges (most nem Kolompár Orbánra gondolok, ő inkább egy ficam, baleset, nem szükségképpen a rendszer hibája), ám a közéletben jelen vannak, és legalább a cigányokat érintő döntések során számolni kell velük. Tíz éve még csak az SZDSZ külső köreiben forogtak, most már minden pártnak megvan a maga többé-kevésbé díjazott csapata, amelyet a saját céljai mögé állít. Érdekes módon a szocialista párt inkább a beásokkal tart közeli kapcsolatot, a Fidesz (amely a cigányügyet házon belül nagyrészt áttolta a KDNP-hez) inkább oláhcigány vezetőkkel működik együtt, de ez merő véletlen, lehetett volna fordítva, és persze van átjárás is bőven, a befolyásos rumungrókról nem is beszélve. Van továbbá több száz különböző szintű cigány kisebbségi önkormányzati vezető, ők azonban nemigen vesznek részt a közéletben, energiájukat leköti az önkormányzati pénzek elköltése és a belső hatalmi harcok megvívása. Vannak végül magukat vajdának kinevező emberek, akiknek nem sikerült a hivatalos hierarchiában helyet szakítaniuk, ezért egy másik úton nyomakodnak a hatalom felé, ott fontoskodnak minden zajos esemény körül, hátha sikerül a nyilvánosságon keresztül legitimációt szerezniük, és így bekerülhetnek a díjazottak körébe.
A cigány politikus a könnyebbik eset. Megfelelő érdekeltségi rendszerrel éppúgy meggyőzhető, mint bármely más náció politikusa. Van azonban egy másik csoport is, a valódi, egyetemen iskolázott, versenyképes szellemi tevékenységre képes cigány értelmiség, pontosabban ennek az a része, amely nem lép ki a cigányságából, hanem vállalja és képviseli azt. Ha érdemben előre akarunk jutni – és nyilván azt akarjuk –, ők az érdekesek, nem a politikusok. Őket kell szövetségesnek megnyerni, különben nincs kibontakozás. Lehet díszcigányokat beültetni a frakcióba, lehet vajdákkal bohóckodni, de aki eredményt is akar, velük kell hogy dűlőre jusson.
Legelsősorban abban, hogy mi is a probléma lényege. Az elmúlt húsz évben a cigány értelmiség kialakított egy elgondolást arról, hogy mi a szerepe a cigányságnak Magyarországon. Ez az elgondolás a cigányságot passzív szenvedő félként írja le, minden problémát a többségi társadalom nem megfelelő magatartásából vezet le. A cigány értelmiség nemzeti önképe az áldozaté. Nem kell ezen nagyon megütközni, a magyarság önképében is jócskán benne van az áldozatiság (balsors akit régen tép). A baj azzal van, ha ez az önkép egyfajta kánonná emelkedik, egyedül üdvözítő tanná merevedik. Márpedig az elmúlt húsz évben a politikai liberalizmus képviselői – döntően politikai megfontolásból, a jobboldal lejáratásának szándékával – éppen ezt tették. És mivel a cigány értelmiség bennük talált szövetségest, ez a hozzáállás vált a közéletben az egyedül elfogadhatóvá.
A kiinduló pontunk tehát az, hogy a meghatározó cigány értelmiség nem hajlandó elismerni a cigányság felelősségét a problémák kialakulásában, mi több, még ennek a felelősségnek a felvetését is ellene irányuló támadásként éli meg, amelyet azonnal rasszizmusnak bélyegez és visszautasít.
Hogy lehet innen tovább lépni? Úgy, hogy életre kell segíteni egy olyan cigány értelmiséget, amely képes elszakadni ettől a doktrinér állásponttól, és hajlandó az érdemi együttműködésre. A nagy eszmei viták soha nem úgy dőlnek el, hogy az egyik fél meggyőzi a másikat, hanem úgy, hogy az egyik fél kihal. Azok a cigány értelmiségiek, akik húsz éve egyfolytában szenvedéstörténetként írják le a cigányok történetét, nem fogják megváltoztatni az álláspontjukat. Újakra van szükség, a pártok, az egyetemek, a közintézmények részéről hosszú távon gondolkodó „káderpolitikára”, amely olyan cigány értelmiségieket emel pozícióba, akik képesek kritikusan szemlélni saját népüket.
Mostani képünk nem cigányt ábrázol, hanem cigány festette, Balázs János. Őszintén szólva halálosan idegesítenek a legkülönfélébb módokon ajnározott cigány amatőr képzőművészek, mert szerintem a művészetben egyetlen mérce van, a minőség. Attól, hogy valaki cigány, még ostobaság művészetnek nevezni a dilettáns képeit és fafaragásait.
Állítólag létrejött Magyarországon egy sajátságos cigány képzőművész látásmód – ehhez képest én egy csomó önképzőköri dilettánst látok, akik egymást másolják, és lovagolják a konjunktúrát. Balázs János viszont nem közülük való volt. Bár iskolázatlan, naiv festő (naná, élete nagy részét egy salgótarjáni putritelepen élte), életműve igazi nagy művészet, a magyar kultúra jelentős értéke. Az ő képei nem ahhoz képest jók, hogy cigány volt, hanem az által. Érdekes következtetések vonhatók le ebből.
(Akit Balázs János jobban érdekel, megveheti a róla szóló monográfiát a Kieselbach Galériában Budapesten, a Szent István körúton, a Falk Miksa utca sarkán. Jó drága, de megéri az árát.)