Balogh Artúr írja az előző poszthoz küldött kommentjében:
„Mindig jön ezzel a modernitással meg a premodernitással!
A gádzsók modernitásnak nevezték a Holokausztot is, meg a kommunizmust is, mi cigányok meg mindig le vagyunk maradva ezektől a nagyszerű eszméktől, és remélem, hogy soha nem fogjuk a gádzsó társadalmat utolérni, nem leszünk ennyire modernek!
Szerintem a gádzsók kisebb mértékben modernizálódnak, mint ahogy azt feltüntetik, és nagyobb mértékben lépnek az emberiség tévútjaira, amit akkor ők modernek látnak, mert folyamatosan összekeverik a társadalmi fejlődést, a gazdasági fejlődést és az ember morális erkölcsi és szellemi fejlődését, változását.”
Kedves Artúr, ez a gondolatmenet a tévút. A gádzsók tévedéseit, bűneit el nem követő, tulajdonképpen romlatlan cigányok önképe, egy olyan népé, amelyik nem keveri össze a gazdasági fejlődést és az ember morális erkölcsi és szellemi fejlődését, változását. Elfogadom, hogy a modernitásnak sok káros mellékhatása is van. Ám a modernitás nem csak holokauszt, hanem közgyógyítás, nem csak kommunizmus, hanem a segélyezés rendszerében megnyilatkozó társadalmi szolidaritás, nem csak elgépiesedett munkavégzés, hanem tömegkultúra, közoktatás, közbiztonság és még nagyon sok más. A gádzsó társadalom teljes tudatossággal választotta a modernitást, mert noha voltak-vannak súlyos hibái, az előnyei sokkal számosabbak.
Ám még az is rendben van, ha valaki nem kér a modernitásból. Ismerek ilyen eseteket. Emberek, családok teljes értékű életet élnek úgy, hogy kivonják magukat a modernitásból, élnek távol a településektől, a maguk tanyáján, befelé, premodern életet. Korrekt, elvi alapon is jól védhető döntés. Nehéz, de tiszta életet lehet így élni.
Az azonban nem megy, hogy igényeljük a modernitás előnyeit – közbiztonság, tömegközlekedés, közintézmények, folyóvíz, villany, gázfűtés, autó, televízió, mobiltelefon, segély, stb. –, de nem vállaljuk a modernitás terheit, a közoktatásban való fegyelmezett részvételt, beilleszkedést a társadalmi hierarchiába, a közösségi normák elfogadását (például a hangoskodást illetően), a közösség egészével való szabálykövető együttműködést. A magyarországi cigányság leszakadó része pedig pontosan ezt teszi: igényli, sőt követeli a modernitás előnyeit, a többiekkel azonos részt kér azokból, ám a terheket nem, vagy csak alig vállalja. A cigány, vagy ha így jobban tetszik, a roma értelmiség nagyon rosszul teszi, ha ezt a magatartást valami romantikus illúzióval igazolja.
Alig hiszem, hogy a magyarországi cigányok tömegesen követnék azt a vezetőt, aki a modernitásból való kivonulást (se tévé, se mobil, se autó, se segély, helyette önellátó gazdálkodás, kerekeskút, magunkvarrta bocskor) ajánlaná a számukra. Ez tömeges méretekben nem is volna lehetséges. Akkor pedig nem marad más, mint alkalmazkodni a modernitáshoz, annak minden előnyével és hátrányával együtt. Nincs más út.
A fentiekhez egy fájdalmas kép. „Czigány koldus”, mondja az 1910 körül megjelent képeslap képaláírása, pedig nem koldust látunk, hanem fémművest. Alázatos testtartása, rongyos ruhája a felületes szemlélő számára valóban koldust mutat, valójában azonban olyan emberről van szó, akinek évezredes tradíciókon nyugvó életstratégiája éppen most veszítette el az érvényességét. A falusi igényeket kiszolgáló fémművesség, amiből addig rendesen megélt, eltartotta családját, fenntartotta közössége kultúráját, egyszer csak feleslegessé, ezért értéktelenné vált. Itt áll ez az ember, kizuhanva a társadalmi munkamegosztásból, jövőtlenül, összeroskadó kultúrájával. Utódai közül sokan száz év múlva sem találják a helyüket. Újabb évszázadnak ilyen kiúttalanul nem szabad eltelnie.